Eretnek 3.0

Egy tervezet kibontásának bemutatása három kategória-ugrásban - hármas verzió

Ez a változat 2007-ben íródott, lényegében egy este alatt: előbb egy ötlet volt, stílusgyakorlatként kidolgozva, később ez lett az Eretnek című regény-koncepció alapja.
Az alábbi részlet meglátásom szerint már csak alig tucatnyi sebből vérzik, és technikailag jóval kevesebb hiba van benne, mint az előzőekben - ugyanakkor elveszett belőle az eredeti töltet, azaz már csak nyomokban van meg benne, ami majd mindenképp javításra szorul. Az egész túlságosan hideg, és ahogy le tudtam mérni, másoknak egyáltalán nem azt a képet adja ki, mint ami az én fejemben van (legfőképpen azért sem, mert itt tényleg tudni kell az előzményeket, ez a három fejezet pedig a regény közepéről való).

Heidel Dan
Eretnek
(regényrészlet)

S ezért most vénen, még két térdre esve

köszönöm néked, Tharr a nyomort,

hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este

mindenre pökve szürcsöli a bort,

hogy mámoraim keserűk és búsak

voltak, utam az ég aljába vitt,

hol a sötétben megláttam a dúsak

hatalmát és a szegények titkait.

1.

A Császári Korona 813. évében,

Quironeia földjén, Khasryr városában

– Akkor hát ma eldől minden.

– Eldől. Minden.

Ha bárki látott volna minket, azt gondolta volna, káprázik a szeme. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alkat, de még a hangunk is ugyanolyan volt. Két kyr, akik mégis egyek. Tizenhárom esztendeje, tizenegy hónapja és kilenc napja már.

– Drága ecsém – mosolyogtam, és megigazítottam testvéremen a zubbonyt, hogy ne ugyanúgy álljon, mint az enyém. – Most még nem késő elmenekülnöd! Ha szépen könyörögsz, elengedhetlek!

Airyss a lábam mellé köpött, alig egy ujjnyival vétve el a csizmámat.

– Milyen kár, hogy nem te születtél Darh-nak, testvér…

– Te kis fattyú! Én születtem Darh-nak!

– Mást ezt úgysem tudná megmondani.

Megütöttem. Csuklóból, az arca közepén: nekem jobban fájt, mint neki. Javítani akartam, ám ő gyorsabb volt – ebben sajnos nem hasonlítottunk egymásra. Három öklöse is betalált, mire felocsúdtam végre, és csizmaorral ágyékon tudtam rúgni. A tekintete láttán nem is érdekelt az orromból csepegő vér.

– Ebből elég volt! Hagyjátok abba, különben a jahorrok elé vetlek titeket!

Sindasyss dobogott felénk a folyosón, a Ház hitmestere, Tharr, a Háromfejű isten hitvány szolgálója. Feldúltabb volt a megszokottnál, mintha ez a mostani nézeteltérésünk bármiben is nagyobb jelentőséggel bírt volna, mint az elmúlt évek akármelyik más pillanatáé. Talán ezért, talán mert elment a kedvünk a játéktól, de elengedtük egymást.

– Ostoba ifjak! – kiáltotta, és kétfelé rántott minket. Mintha ő a maga harminchét esztendejével olyan idős lett volna.

– Nem tehetsz ilyet, Sindasyss – vetettem neki oda, és kitéptem magam a szorításából.

– Mit beszélsz?

– Nem vethetsz a jahorrok elé. Apánk nem túlzottan örülne neki.

A szolgálónak az arcára fagyott a düh. Ó, igen, apánknak a nevét sem kellett kiejteni, hogy varázslatként hasson.

Ráérős mozdulattal töröltem a zubbonyom ujjába a vért.

– Sőt, ha jobban belegondolok, nem is lett volna szabad megütnöd engem – Airyss felé intettem, aki még mindig a heréit masszírozta. – Szegény ecsémet is félholtra verted…

Sindasyss átható pillantással méregetett, de tudtam, hogy a személyes meggyőződése és a kötelességtudat izzó harcot vívott benne a gőg álarca alatt. Végül ez utóbbi dönthetett, mert nekem lökte a testvérem.

– Na takarodjatok a szemem elől!

Így tettünk.

Amint kiértünk a teremből, Airyss odébb vánszorgott és elfeküdt az ablak alatt, én egy fényesre sikált páncélban vizsgálódva az orromat tapogattam. Nem tört el, csak bedagadt. Airyss már nem úszta meg ennyivel, a hangjából ítélve komoly fájdalmai lehettek. Megsajnáltam.

– Nézd, ecsém…

– Nem vagyok az öcséd!

– Ó, hát persze, hogy nem.

A sajnálat pillanatok alatt közönnyé hűlt bennem: ez kettőnk között nem számított meglepőnek, általában elég volt hozzá egyetlen félreérthető, szerencsétlen pillanat. Szegény Airyss kényszeresen tartotta magát ahhoz, hogy ő született előbb, így Toron törvényei szerint neki jár majd minden, Tharr szerzeteseinek pokla pedig engem illet. Persze nem így volt. Hat éves múltam, amikor belopóztam apám könyvtárába és az asztalfiókjában találtam egy levelet, amiből azt véltem kiolvasni, hogy én voltam az elsőszülött – azaz az, akit kettőnk közül Darh-nak hívtak. Én tudtam, hogy ez rám vonatkozik, de mert egész életünkben, kivétel nélkül mindenki összekevert minket, az öcsémnek némi kiegészítéssel adtam elő a tényeket. Aztán minden bizonnyal ő is belopózhatott abba a könyvtárba, és rádöbbent, hogy korán kezdte el élni Tharr szerzeteseinek önsanyargató életét, mert volt egy nap az életünkben, ami után már nem jutott nekünk egy békés óra sem. Ami azt illeti, nem kárhoztattam ezért. Vannak dolgok, amelyeket én sem bocsátanék meg neki.

– Ma este – sziszegte – Ma este kiderül, testvér!

– Este – bólintottam, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a hangom kellően gúnyos maradjon.
– Kiderül.

2.

     Rettegtem attól, mit mondanak majd. Más dolog tudni az igazat, és más dolog reménykedni abban, hogy a nemes rendek előtt Tharr papja is ezt tanúsítja majd azon testvérnek kedvezve, aki világéletében megvetette a Háromfejű hitvallását… legalábbis azt, ami a sokaságot vakította. Az állandó prédikálást a folytonos változásról és a teremtő káoszról - na szép. Hamar átláttam a patkánypapok képmutatását: mert bármi történt, bárhogy követték is egymást a nagy változások, az ő hatalmuk és mindenhatóságuk valamiképp mindig megmaradt. Hát hol itt az igazság? Ha létezett ilyen valaha is, szerintem rég eltűnt a világból az enrawelli koronával együtt.

Nem bírtam a várakozást, járnom kellett egyet. A fal melletti sorakozó lovagi páncélokra pillantva eszembe jutott az öcsém, meg a fájdalmai - ettől kicsivel derűsebben láttam a világot. Hogy Airyss mit érezhetett, nem különösebben érdekelt. Igazából sosem szerettük egymást, legalábbis nem rémlett, hogy efféle érzelgős pillanatok köztünk valaha is előjöttek volna. Vagy ha mégis, feltehetőleg ököllel zártuk le a rendhagyó értekezést.

Tűnődve vágtam át kastély folyosóin, a pinceszobám felé. Igazából nem kellett volna erre jönnöm, de szerettem volna még egy pillantást vetni a dolgaimra. Biztos, ami biztos alapon jó előre megszerveztem mindent ­– mert ha esetleg mégis úgy alakul, hogy nem én leszek a kiválasztott, akkor semmi kedvem nem volt Tharr szerzetesei közt megrohadni, hogy a Háromfejű drogokkal táplált, nyáladzó szolgálója lehessek.

A tarisznya ott lapult, ahová rejtettem. Egy váltás ruha, szolgagúnya, némi étel. Egy zacskó nehezen összelopkodott ezüst, egy tőr, meg a Shakar Andintum-nak nevezett, elnyűtt erkölcskódex, a kedvenc könyvem. Az egyetlen könyv, amit képes voltam végigolvasni eddigi éveim alatt.

Ellenőriztem a poromat is. Kis zacskó a bal zsebemben: ha belecsúsztattam a kezem, észrevétlen a tenyerembe vehettem. Aztán már csak a gyertyákra kell dobnom… és futhatok.

Kinéztem az ablakon, a kastélypark ligete felé. Ott állt a szentély, ahová estére vártak. Elég mélyen ugyan a birtok területén, de aki az életéért fut, az ne válogasson. Ha sikerül elkerülni az őröket, a bokrok alatt, a csatornán át el lehetett jutni a kikötőnegyedig. Az pedig már maga volt a szabadság.

Visszasiettem az első szintre, hogy ne keltsek feltűnést. A könyvtár felé indultam, de a sok lelkes növendéket látva meggondoltam magam és inkább az ebédlőbe mentem. Az asztalt már leszedték, így kénytelen voltam a konyháról csenni néhány csirkecombot. Elnéztem a kastély titkos folyosói felé, de most nem találtam szórakoztatónak a kémkedést: a mai nap fürdőző fehérnépek látványában sem leltem örömet, és ezúttal nem érdekelt a nevelőnőnk nyögése sem, amint a fegyvermester alatt élvez.

Fertályórát lődörögtem még a folyosókon, azután kimásztam a tetőre.

Nagyon lassan telt az idő.

Előző éjjel megfogadtam, hogy nem kezdek töprengeni, mégis folyton az járt a fejemben, mi vár rám este, és mi lesz holnap. Ha igen a válasz, kezdhetem élni a nagyurak életét. Ha nem, akkor viszont se otthonom, se nevem, se kiváltságom, se rangom… se életem, ha Tharr védő szárnyai alá küldenek. Akkor már csak a vérem kell nekik, ami a császár nagyságát hordozta, a kiszipolyozott lelkű húskupac, amiben azért néhány évtizeden át eláll még a császári dinasztia áldott hatalma.

A naplemente csak nem akart eljönni, mintha a kínjaimat akarták volna elnyújtani odafenn. Elkomorultam erre a gondolatra, mert szentül hittem, hogy a Tharrtól ez is kitellett volna. Öcsém mindig is jobban kedvelte a Háromfejű vallását, és nem átallott a képembe vágni, hogy ez miféle előnyöket tartogathat neki. „Ha te hazudsz, megbüntetnek! Ha én hazudok, az uram csak még jobban szeret!”

Tharr szeretete. Ez volt az, amire a legkevésbé sem vágytam. Akkor már inkább Airyssé.

Végtelennek tetsző idő volt, mire a nap egy macska lusta kényelmével lebukott a hegyek mögött. Feszülten figyeltem, ahogy az utolsó vérszín sugarai is elhalnak szentély kőtömbjein, azután újra vörös fénybe borult a viharvert épület, de ez már egészen máshonnan jött.

Gyertyafény lobbant odabenn. Eljött az idő.

3.

Nem lepett meg, hogy Airyss már ott várt, ám az igen, hogy ruhát váltott. Aranyszín dreggist csavart maga köré, apánk oroszláncímerével a szíve fölött. Elképzelni sem tudtam, honnan szerezhetett ilyet.

Az arcomon is átüthetett a megrökönyödésem, mert elmosolyodott.

– Ej-ej, testvér, csak nem cserbenhagytak az ösztöneid?

Rég fordult elő velem, hogy nem tudtam visszavágni neki.

– Voltam a könyvtárban, láttam eltűnt a könyved a polcról. Mondd csak, készülsz valahová?

– Rohadj meg, te bikafarok!

– Csak utánad, öcsém.

– Nem vagyok az öcséd!

– Látod, ezt egyre kevésbé tartom valószínűnek.

Ökölbe szorítottam a kezem, ám ekkor feltűnt Sindasyss, és szolgáinak komor menete. Ha emlékezett is a délutánra, nem különösebben foglalkozott vele. Tharr ítészeinek bíbor köpenyét viselte, a khasryr-i eklécia szent pecsétjével a nyakában.

Hiába tudtam, hogy a mi városunk a Birodalom okkal mellőzött nemeseinek menedéke, azzal a pecséttel a shuluri Bakpápa jobb kezének, Új-Kyria hithű hatalmasságának tűnt.

Sindasyss szigorú arccal mért minket végig, majd szertartásosan az oltárkapura mutatott.

– A Néma Úr szentélyében csak akkor szólhattok, ha kérdezek! Megértettétek?

Bólintottunk. Én némiképp megilletődve - öcsém hideg mosollyal az ajkán. Az átkozott patkányhitű biztos tudta, mi következik.

– Akkor kövessetek!

Sindasyssnak szólnia sem kellett, a szolgák meggyújtották a füstölőiket, és a fojtogató füstben morgó-sziszegő hangon citálták ránk a Háromfejű áldását. Sindasyss eközben a kaput őrző kígyószoborhoz lépett, a nyakában lógó szimbólummal felhasította a karját, és a kígyó szájába csepegtette a vérét. Amikor végzett, Airyss már mellette is termett. Villámgyorsan megadta az áldozatot, vigyorogva figyelte a karján kígyózó vérpatakot és mámoros arccal énekelte végig a vérhimnusz litániáját. Fulladozni kezdtem, amikor láttam, hogy az egyik szolga a rítus végén fejet is hajtott előtte.

A füst eltompította az érzékeimet. Lépni is alig tudtam, mintha lebénultam volna, ügyetlen mozdulataimmal csak másodjára sikerült vért fakasztanom a karomon. A seb mélyebb lett a kelleténél, magamban átkozódtam, amikor a véremből több csepp a fölre hullt.

Szédelegve figyeltem, amint a szentély őrzője elfogadta az én áldozatomat is, és feltárult a szentély kapuja. A szolgák tekintete láttán biztos lehettem abban, hogy az első próbán, a bátorság és meggyőződés színvallásában elbuktam az öcsémmel szemben.

Csak mi hárman léphettünk be a Néma Úr szentélyébe: a mi Házunkban tisztátlan láb nem érinthette a Háromfejű felszentelt birodalmát. Sindasyss kimért léptekkel az oltárhoz ment, és a három szobor, a Kígyó, az Oroszlán, és a Bak őrizte kegytálhoz nyúlt. Mi mellé térdeltünk, egymással szemben, a jobb és bal oldalán. Kinyújtott kezünket az oltár márványlapjaira kellett tennünk, ahogy azt a hagyomány megkívánta – ettől csak még kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, és azt kívántam, Tharr hideg márványa helyett bárcsak a tőröm markolata simulhatna a tenyerembe.

Sindasyss elcitált egy újabb dicsőítő éneket, majd megérintette a kegytál kőbe vésett rúnáit. Azután elővette a Ház pecsétjét, amin apánk képmása díszlett és a tálra helyezte. Kisvártatva felsistergett a pecsét, és megbarnult pergamen tűnt elő a Bak szobor szájából.

Felszisszentem, a Kígyónak jobban örültem volna. A Háromfejű itteni liturgiáiban még Orwella mocska, az ősi pusztítás szimbóluma is barátibbnak tetszett a Bak hidegen számító, alattomos gonoszságánál.

Tharr szolgálója lassan kiterítette maga elé a pergament. Feszülten vizslattam, ám az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Sindassys végül bólintott, és áldást írt felénk a levegőbe.

– Tizenhárom éve, tizenegy hónapja és kilenc napja vártok arra, hogy fény derüljön az igazságra – kezdett bele mélyen zengő hangon. – Ez a pillanat most eljött.

Sindasyss lassan az oltárra helyezte a pergament.

– Mint bizonyára tudjátok, atyátok násza törvénytelen nász volt. A mi urunk úgy rendelkezett, hogy Shulurtól messze, Khasryr városában szülessetek meg. Nemzőanyátok meghalt szülés közben, de hogy atyátok magja ne vesszen kárba, Tharr nemes papjai kivágtak titeket a hasából. A bába szerint az első bemetszés után két kéz nyúlt felé… a tiéd és az övé is.

Sindasyss felpillantott.

– Egyszerre születtetek. Ez baj. Kyria törvényeinek értelmében egyenjogúak vagytok.

Nem erre számítottam. Öcsém arca is elfelhősödött.

– Egy a kettőben, kettő az egyben… baljós számok!

Ezúttal kénytelen voltam egyetérteni vele.

– De még mennyire, hogy azok – suttogtam dermedten.

Tharr szolgálója összetekerte a pergament.

– Egy a kettőben anarchia, de kettő az egyben egység.

Airyss szája megrándult.

– Ezt nem kérheted tőlem! Semmi közöm ehhez az… idiótához!

– Ahogy nekem sem hozzád, Airyss.

– Mocskos fattyú! Te vagy Airyss!

– Hát így kell véget érnie – suttogta Sindassys, és attól a hangtól mindkettőnknek megfagyott ereiben a vér. Mozdulatlanul néztük, ahogy felállt és levetette magáról az ítészi köpönyeget.

– Ez a beszélgetés nem történt meg. Nem itt és nem most.

Meglepődtem, de Airyss nemkülönben. Mozdulatlanul néztük, amint Tharr szolgálója visszahelyezi a pergament a szobrok közé, és óvakodik ránk nézni is.

– A kezetekbe adom a sorsotok. Egy órátok van – mondta, és azzal kiment a szentélyből.

Semmit sem értettem. Még arról is megfeledkeztem, hogy azzal maradtam együtt, akit egész életemben gyűlöltem.

– Minek villantotta felénk azt a lovat? – néztem Airyssra.

– Az egy thall’iks volt, te vadbarom.

Valami rémlett a könyvtárból. Dwa-Charta? Fekete unikornis?

– De miért hord magánál Tharr papja efféle jelet?

– Ha ítész mutatja fel, a végzet szimbólumát jelenti.

Megremegtem. Ha Kyria törvényei nem is, Tharr szavai egyértelmű útmutatást adtak az efféle esetekre.

– Nem akarlak megölni, testvér – suttogtam, mintha berekedtem volna.

– Én sem téged, Darh.

Szótlanul bámultunk magunk elé. A gyűlölet eltűnt, átadva helyét valami annál is rosszabb, emésztőbb érzésnek. Furcsa volt, mert eddig nem éreztem. Több, mint ijesztő… felfoghatatlanul végleges.

Felnéztem.

Airyss is lesújtva térdelt a maga oldalán – de közben engem méregetett. Amikor mindkét kezével a köpenye alá nyúlt, önkéntelenül is megfeszültek az izmaim.

– Én nem csomagoltam, testvér! Mindig tudtam, hogy hazudtál nekem!

– Te is azt tetted volna – válaszoltam, és előredőltem. Ha arra került volna sor, hamar talpra akartam ugrani.

– Ez igaz – bólintott Airyss. A hideg kirázott a tekintetétől.

Azután előhúzta a bal kezét: tenyérnyi, összetekeredett kígyószimbólum volt benne. Előhúzta a jobb kezét is, ez a medál vicsorgó oroszlánpofát ábrázolt.

Tharr aranyba foglalt rontásai.

– Kígyó vagy Oroszlán, testvér?

– Ha már így állunk, a Bakot választanám.

– Milyen elmés egy laikus testvértől…

Airyss talpra szökkent. A hirtelen mozdulatra a tenyerembe csúsztattam a poros zacskómat.

– Tévedtél, amikor azt hitted, hogy gyűlöltelek! Testvéremként szeretlek, és azért harcoltam veled mindig, hogy ez ne változzon soha!

– Miről beszélsz? – álltam fel lassan, ügyelve, hogy mindvégig a szemébe nézzek.

– Virágozzék ki lelkedben a gyűlölet, mert igaz belső békét csak ezáltal találsz; és ne riadozz ártalmára lenni társaidnak, mert őszinte szívvel csak így használhatsz nekik.

– Ha ez egy újabb trükk…

– Nem én tehetek arról, hogy soha el sem olvastad a Paradoxiát.

– Para… mi… Tharr szentkönyve?

– Az ostobák félelme, ha úgy jobban tetszik.

– Pazar – mormoltam, és oldalt léptem, az oltár melletti gyertyatartók elé. – Ha megdöglesz, és én még élek, esküszöm, ezt a fejfádra vésetem.

Airyss szárazon elmosolyodott. Azután a bal kezemre mutatott, amely a zsebemben a poros zacskót szorongatta.

– Elmenekülnél?

Úgy éreztem, mintha elárultak volna. Hát minden titkomat tudja ez az átkozott?

– Ne aggódj testvér, tudtam, hogy ezt választod! Inkább gyere és segíts!

A szentély oldalához lépett, az oszlopok mellé. Függönyöket hajtott félre, szobrokat tolt félre, és pár pillanat múlva emberforma zsákot rángatott elő.

– Segíts már, te ostoba!

Segítettem. Amint kihúztuk az oltár mellé, Airyss gyakorlott mozdulatokkal tépte szét a varrás mentén az anyagot. Gyanakodva méregettem az ismeretlen, alélt fiút.

– Ki ez?

– Egy obsor a kikötőnegyedből. Máshol nem sikerült pont olyan rondát találnom, mint amilyen te vagy.

Tényleg hasonlított ránk, termetre is, alkatra is. Aztán rádöbbentem, miért volt olyan furcsa érzésem, ha ránéztem. Ugyan az a ruha volt rajta, mint rajtam.

Airyss elértette a pillantásom, mert megrázta a fejét.

– Nem fogják megvizsgálni. Erről gondoskodom.

A kezembe adta Tharr oroszlános szimbólumát.

– Innentől a te dolgod.

Először értetlenül néztem rá, majd elvettem a szimbólumot, és az obsor arcába csaptam vele. A fiú összerándult az ütéstől, de nem ébredt fel. Bele sem mertem gondolni, mivel kábították el.

Tucatnyi ütéssel péppé vertem az arcát. A kezem könyékig véres volt már, amikor Airyss megszólalt.

– Nem jó.

Felnéztem rá. Az ápolt hajára, a tiszta kezére, a makulátlan dreggissére. Bólintottam.

– Tényleg nem jó. Így senki fogja elhinni.

Airyss ezúttal nem értett félre.

– Csak egyszer üthetsz meg!

– Ó, dehogy! Nagy verekedésnek kell látszania!

– Meg ne próbáld!

– A Paradoxia nevében!

– Mocskos kis féreg!

Megütöttem. Visszarúgott, erre elkaptam a lábát és az oltárhoz vágtam. Mindkét kezével az állkapcsom faragta, de nem érdekelt a fájdalom, sem a bőrömből serkenő vér – eszelős vigyorral bámultam az arcába, miközben a térdem újra meg újra a márványhoz nyomta a heréit.

– Ahogy jobban belegondolok, most utoljára tehetem, testvér!

Köszönöm néked Tharr a kenyér csodáját,

s az éhes gyomor lázadó vágyait,

a tömegszállás fuldokló homályát,

s az ispotályok sápadt ágyait,

köszönöm Néked álmom lágy varázsát,

s lyukas cipőmben a hideg sarat,

és köszönöm a meddő vágy darázsát,

     s a szél zúgását a hidak alatt.