Az kritikáról 1. - ifjú titánoknak

Elvi tartozástörlesztés következik.

JJS kolléga - aki felé ezúton szeretném leróni tiszteletemet az inspiráló gondolatokért, meg azért, hogy engedte lenyúlni az blogbejgyzéses ötleteit - az elmúlt időszakban több írástechnikai anyagot feltett a blogjára, és ahogy én látom, ezek többsége bárki író számára hasznos olvasnivalók lehetnek.

Pár hete tervezem már, hogy becsatlakozom, de ez eddig nem jött össze - ám ez itt olyan téma, amit vétek lenne veszni hagyni.

Mivel JJS jómunkásemberi-írói szemszögből egész jól kifejtett mindent, én más irányból közelíteném meg a kérdést. A szigorúan vett saját élményeim helyett az írótársaimnál megfigyelt általánosabb dolgokkal, tendenciákkal, jelenségekkel foglalkoznék, amelyek végén a saját élményeim csak egy lehetséges megoldásként szerepelnek majd a konklúziók között. Ahogy látom, elég sok mondanivalóm összegyűlt, úgyhogy a téma több részletben megy.

Szerintem ott érdemes kezdeni, hogy mit tehet a kezdő, amatőr író, ha megírta a Magnus Opust, élete legjobbnak tartott művét, de legalábbis egy olyat, amelyet már alkalmasnak ítélt a nagyközönség elé tárásra. Vegyük azt a jó eséllyel sok mindenkire érvényes lehetőséget, hogy nincsenek kiadói kapcsolatai, és nem is ismer senkit a bennfentesek közül. Ha kapott egyáltalán visszajelzést, azt jó eséllyel csak a baráti körétől kapta, amelyek az esetek 99.9 %-ban azt tartalmazzák, hogy fú, ez nagyon jó cucc, sokkal jobb több, már megjelent regénynél, novellánál, neked mindenképpen nyomtatásban a helyed.

A szinte  törvényszerűen bekövetkező első kudarcról

Ifjú titánunk (és ez természetesen nem életkor függő, aki tapasztalatlan, ifjú titánnak számít negyven évesen is) telve bizalommal, összeszedi minden bátorságát és megkeres pár kiadót, hogy felajánlja, amilye van. Ha igazán kemény lány/legény, minimum telefonál és személyes találkozót kér valakitől, ha a biztonságosabb megoldások híve, emailt küldd és vár. Hacsak nem derül ki róla, hogy korszakalkotó zseniről van szó (márpedig legtöbbünkről sajnos nem ez derül ki), akkor a válasz az esetek 99.9 %-ban elutasítás lesz. Ennek van egy udvarias formája, amikor a kiadó embere beszél a kiadói profilról, és megadja a kellő információt arról, hogy ők hogyan várják a kéziratokat, és amit kaptak miért nem passzol ebbe a képbe. A reálisabb lehetőség pedig az, hogy csak töredékes információkat kap az ifjú titán, és emiatt mindegy is, hogy van ez tálalva. Számára az egészből a halálos sértés lesz a legfontosabb konklúzió, mert hát elutasították. Amikor a műve jó. Ráadásul az a kiadó ennél sokkal bénább cuccokkal is szennyezi a piacot.

Amit írtam, a részleteiben persze túlzás, de a dolgok lényegét tekintve sajnos nem az. Illetve annyi kiegészítés kell hozzá, hogy a jelenségnek az internet korában már van egy webkettőre optimalizált változata is. A mondanivaló szempontjából elenyésző különbség, hogy például az ifjú titán nem kiadót keres meg, hanem egy már befutott írót a fórumokról - vagy egy weboldalra küldi el a művet. A lényeg viszont ugyanaz: vagy az írótól, vagy a weboldal szerkesztőitől jön a rettegett elutasítás, vagy a mű webes megjelenését követően az olvasók egy része fogja ízekre szedni.

Kivételek lehetnek, de tízből kilenc író a kezdő éveiből valami ilyesmire emlékszik.

Az egészben természetesen nem maga az elutasítás a legrosszabb, hanem az, ha az ifjú titán nem tudja, nem érti, mi ennek a miértje. Van egy álláspontja, hite (sőt, ez legtöbbször mélyebb is ennél, és meggyőződésként forr össze benne, mintegy előkészítve a küldetéstudatot), és mivel ez nem lett megcáfolva, próbára téve, nem lett megmutatva, hol van a hiba a mátrixban, az ifjú titánunk nem tud tanulni (vagy nagyon nehezen tanulhat) az elutasításból. Pedig hát ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy legközelebb már ne kövesse el a kudarcot eredményező hibákat, hibát, sőt, az esetek 99.9 %-ban az ifjú titán is szeretne tanulni az esetből, bármennyire is ágál benne a sértett büszkeség.

Egy plusz lehetőség még idekívánkozik, ez pedig a pályázat. Mivel a győztesek/megkeresettek aránya ilyen esetekben sem jobb pár százaléknál (az, ami most a Deltánál ment, olyan ritka kivétel, hogy azt leírni nem lehet - mi annak idején komolyan ölni tudtunk volna ennyi figyelemért is), ezen a ponton én azt mondanám, az elutasítás lényege ugyanaz, mint amit fentebb írtam, csak  formája más (pl. ilyenkor az ember egészen addig  kivár a halálos megsértődéssel, amíg el nem olvassa a nyertes műveket).

Az elutasítások hátteréről

Messziről indítottam, de mert szerintem a kritika mindig okozatnak számít az ok-okozati vonalon, érdemes kicsit ezzel az elutasítással is foglalkozni, hogy egyszerűbben levezethetők legyen a lényeges következtetések.

Az ifjú titánokra jellemző jelenség, hogy náluk első a külcsín, és csak utána jön a belbecs. Ami fájóbb: legtöbbször a külcsín sem megy, csak úgy tesznek, mintha menne. Ez azt jelenti, hogy az írásaik alapvetően fogalmazás-alapú kritikai szemlélettel lesznek átnézve. Számukra a stílus gördülékenysége adja meg a teljesség-érzést, és ezt is tekintik a legfontosabbnak. Tipikus kezdő hiba, ha valaki a szöveg egy-egy részét ötvenszer átírja, hogy jobb legyen a stílus, míg a többi, funkcióját tekintve lényeges elem (történet íve, karakterek egyedisége, jellemábrázolás hitelessége, párbeszédek hitelessége, érzelmi vonulatok hitelessége) szépen a háttérbe szorul, vagy figyelmen kívül marad. Mintha ezek hiányosságait a veretes fogalmazás el tudná fedni. Egyébként sokszor el is tudná - csak épp nem annak, aki szakmai szempontok szerint elemez. Az olvasókat átverheted, de a szerkesztőket nemigen, hisz az olvasó csak szórakozni szeretne (és ezért hajlamos csak a pozitívumokat látni), míg a szerkesztőnek ez a munkája, és a saját becsületét, szakmai értékét viszi vásárra, ha ezt nem végzi elég alaposan (tehát alapvetően a hibákat fogja keresni, látni, és méricskélni).

Emellett ide kívánkozó gondolat, hogy ennek a fogalmazás orientált szemléletnek az a következménye, hogy ha adott esetben nem megy az egyéni stílus (és nem gonoszság azt mondani, hogy a legtöbb esetben, az írás leglényegesebb pontjain általában nem megy, hisz kezdőkről beszélünk), akkor az ifjú titán a maga tudástára helyett azokhoz nyúl, akiket szeret: az elődök anyagaihoz, a példaképekhez. És persze általában rosszul.

Szóval tényleg nem szép félredobni kiadói részről egy oldal után egy novellát, de el tudjátok képzelni, milyen érzés ötvenedszerre olvasni ugyanolyan formában azt, amikor egy random harcos megsuhint egy random fegyvert?

Mintha például egy kard és egy buzogány ugyanúgy suhogna, vagy lenne bármi esélye annak, hogy két ennyire különböző formájú izén ugyanúgy csillan meg a véletlenül épp felkelő telihold sápadt fénye. B terv, hogy vér csöpög róluk, de legalább a pengéjükről (az most mindegy, hogy a buzogánynak olyan nincs - higgyétek el, sok írásban van).

Ötven különböző történetben látni a már ismert regényekből a kapcsolódási (nyúlási) pontokat? Vagy ami talán még klasszikusabb hiba, látni ugyanazt a szemet is bántó nagymonológot a béna fantasy-s beidegződéseknek köszönhetően, akármilyen karakter szájából, mert a szerzője úgy gondolja, az nem bug, hanem feature?

"Bosszút állok érted, kerüljön bármibe is!"
"Most  majd megismerhetik ellenségeink a rettenet tüzét, jöjj hát nagyuram, álljunk véres bosszút, ha addig élünk is!"

A fentieket nem kellene fokozni, de ha már elemzünk, sajnos létezik még egy korona a rettenet-művön: a hatásvadásznak szánt szépelgések, metafórák, képek. És persze ezek apró zavarai, amelyek simán kinyírják az emberben a szent anyanyelvünkbe vetett hitet. De legalábbis kétségessé teszik azt, hogy az ifjú titán valaha végiggondolta-e, hogy amit leírt, az a magyar nyelvben mit jelent.

Nem is kell messze mennem találó baromságokért - csak elő kell venni az Eretnek 1.0 néven futó rettenetet. Eleve a cím - Pengetánc - egy roppant eredeti választás, így látatlanban lapulhat kb. tucatnyi hasonló nevű csak a legutolsó pályázat alatt.
"reszketett már, mint a szélfútta falevél" -> ez kétségkívül mutogatni való darab. Nem hangzik rosszul, de mit is jelent? A szerző tényleg látott reszkető falevelet? Ehha, az mán' döfi, jó kis anyag adhatta az ihletet...
"a félelme vitte előre, nem csak a lábai" -> a félelme? vitte? előre? Napi két xanax lesz, evés után, és jöjjön vissza kábé egy hónap múlva!
"reszkeget mozdulattal simított végig gyöngyöző homlokán, szíve körül tompa sajgás kezdett ébredni: ahogy eszébe villant, mit kellene tennie, megszédült a puszta gondolattól is" -> ó, ez már igazi nagypályás hülyeség. Ritmusa az van, hisz lá-lálá-lálá-lálálá. A képek eredetisége üde színfolt, hisz ha valaki ideges, nyilván nem az jut eszünkbe először, hogy a mozdulata reszkeget. A gyöngyöző homlok is ritkán használt, eredeti jelzése a félelemnek. A szív körül ébredő (azaz csak ébredni kezdő, mily szép freudi áthallás, bizony) tompa fájdalom orvosilag megalapozott gyanú lehet egy épp kialakuló infarktushoz, de mert a későbbiekben ilyenről nem esik szó a szövegben, gyaníthatóan ez is csak egy afféle second&hand szófordulat. Ahogy az eszébe villan, a puszta gondolat is, nem beszélve arról a tényről, hogy a főhős természetesen megszédült ettől, mintha egy félelemből nyert energiával létrejövő, mágikus atombomba robbant volna a fejében. Azaz a tudatában, lelkében, mentáltestében, elvégre mégiscsak fantasy-ról van szó...
Egyébként tényleg csak arról akart ez szólni, hogy a főhős fél, izzad, és fél, és ennyi?

A legtöbb ifjú titán ráadásul optimista, pozitív hozzáállással bíró fajta, ami jó dolog, egészen addig, míg nem lesz hajlamos arra, hogy megbocsássa magának a gyengeségeit, és inkább csak az írása erősségeiben bízzon. Ami biztos van, mert általában ha valaki írni kezd, valami van benne, ami vagy tehetség, vagy az lehet belőle (erről kis reklámként javaslom átolvasni ezt). Kérdés, hogy ez mire elég. Focis példával élve itt arról van szó, hogy van, aki remekül ad be jobb oldalról, van, aki csodásan cselez balra, avagy tökéletesen megért minden taktikai utasítást, esetleg végig bírja futni a kilencven percet - ez külön-külön mind jó, de ahhoz, hogy bekerülj a csapatba, úgy indul a történet, hogy ezekből mind tudsz egy minimális alapot. Mert ha nem, nem kellesz, nem ütöd meg a szintet. Nyomáss vissza gyakorolni, és ha megy, próbálkozz meg újra.

A kiadókban ráadásul, ha hozzáértő ember bírál, abban már nincs túl sok pozitív személet. Említettem már a munkavégzést - tegyük mellé a fásultsági tényezőt is. Tudom, itt most felkiáltanál, kikérnéd magadnak, de nem! Ez nem azon múlik, hogy az illető milyen ember, ez nem az a kérdés, hogy aki nem bírja az ilyet, az menjen el a mekibe krumplit sütögetni. Ha ifjú titán vagy, és bele akarod képzelni magad egy ilyen helyzetbe (mellesleg: ha ifjú titán vagy, a puszta élménykeresés szempontjából mindig érdemes beleképzelni magad bármilyen helyzetbe, ez az írásaidhoz nagyon jól tud jönni), szóval ha egy picit rá szeretnél látni arra, milyen lelki hatása lehet egy efféle helyzetnek, akkor nosza! Keress elő legalább húsz, de inkább ötven olyan novellát, aminél egyértelműen úgy érzed, hogy te ennél csak jobbat írhatsz, és olvasd el mindet. Mindet! Nem ér csalni, elolvasni őket az elejétől a végéig! Ha ez megy, úgy, hogy a végén nem akarod lekaparni a falról a tapétát, de legalábbis úgy érzed, este lefekvéskor nem  pislogott rád vissza a sötétség,  akkor majd joggal bírálhatod a lelketlen szerkesztőket!

Ez a tenyérbemászó ironizálás persze nem véletlen. Ha azt gondolod, nem szép dolog ilyet írni, akkor teljesen igazad van. Tényleg nem szép ezt még leírni sem, én is úgy gondolom - de minek áltassam magam, minek áltassuk magunkat.

Az például biztos, hogy én is ugyanezt a méla undort, bosszantó zavart (az asztrális skála másik végén kegyetlen, mardosó haragot) éreztem annak idején, amit esetleg most te érzel, vagy éreztél egyszer. Megalázó szemétség, az emberi méltóság sárba tiprása ... töménytelen negatívum, nettó gecizés... ezerféleképpen nevezhetjük a dolgot.

De.

Azt kell megérteni az ifjú titánnak, hogy az ember alapban sosem ilyen, és nem is akar ilyen lenni. Illetve néha igen, tényleg van pár orvosi eset, akikre szót sem érdemes vesztegetni, de mert nem ez a jellemző, én mindenkinek megadnám azt a bizalmat, hogy látatlanban elhiszem, nem, az illető még véletlenül sem akar szemét lenni, nem akar bunkóságba hajló cinizmussal élni. Mert ez neki is rossz. Mert esetleg maga is érzi, hogy egy lelkesedésből, szeretetmunkával elkészített anyag kapcsán erkölcsileg támadható dolog ilyet mondani, ilyet gondolni.

Deviszont.

A túlélés egy olyan ösztön, ami mindenkiben megvan, és bizony ha valakinek el kell végezni egy ilyen szerkesztői munkát akkor is, ha amúgy pl. az ízlése okán simán csak annyit mondana, hogy bocs, de ez nekem nem tetszik - szóval ha belép a kell az egyenletbe, akkor szerintem innentől nem hibáztatható senki az efféle reakciókért. Ez ugyanis csak a dolgok egyik felét nézve megalázó szemétség - a másik oldalon viszont a túlélés záloga, a józan ész megtartásának egyetlen biztos módja.

Ordas közhely, de a szerkesztő is ember. Sőt, egy ilyen munkakör teszi csak próbára az ember emberségét igazán.

Mivel kívülről nagyon nehéz ezt elfogadni, megérteni, nem kezdek el elmélkedni arról, hogy mi a valóság és mi a látszat. A probléma univerzálisan másik oldalon kezelhető: az ifjú titánnak meg kell tanulnia elválasztania a művét az embertől. Igaz, hogy a novella a mi szívünk csücske, de amikor leszólják, szétszedik, kigúnyolják, az nem nekünk szól, hanem a novellának. A szerkesztő sem az embert támadja, hanem a művet, és pont. Soha nem érdemes ebbe mást, vagy többet belelátni, bármilyen félreérthető helyzet adódik, mert azzal az ifjú titán csakis magának árthat. Az erkölcsi vonatkozásába meg jogosan kb. az mehetne bele, aki sosem nevetett a suliban, ha a felelő az osztály előtt hülyeséget mekegett!

Igyekeztem olyan szélsőségesen (flémesen?) cinikusan írni, hogy átjöjjön belőle a lényeg, az egyik lehetséges út. Persze nyilván személyiségfüggő, ki hogy reagál az efféle dolgokra, de azt kell mondjam, nem ismerek olyan embert, aki a szakmában elég jó, és a szakmai kompetenciája mellett ne lenne meg benne a kellő humor. Egyet sem! Olyan embert viszont ismertem, ismerek, aki nem így fogja fel a dolgokat, és nem is lát ki a (szakmai) gondjaiból.
Szilárd meggyőződésem, hogy az egészséges humor hiánya ebben a szakmában egyértelműen a frusztrációk, a szakmai fejlődést akadályozó ego, a kritikai és/vagy önkritikai érzék fájó hiányának, tehát minden létező írói zsákutcának a jele.

Konklúziók

Jó sok szemétséget összehordtam eddig, és egyik sem hangzott túl jól. Plusz ezeknek a dolgoknak megvan az a maga nyers brutalitása, hogy ha te mint olvasó, minél több helyen bosszankodtál a leírtakon, annál inkább érdemes elgondolkozni a miérteken.

Jogos a kérdés, mit lehet tenni?

Nos, lehetőségek természetesen vannak, de igazából erről a következő részben. Itt most jórészt csak a problémafelvetések maradnak, meg a "tűzben edződik az acél" elv megtestesülése - és ez sem véletlen.

Mérnökiskolát jártam, így nekem könnyű megfelelő analógiát találni, de ez talán más oktatási intézményekben is előfordulhatott. Szóval nekünk olyan kemény tanáraink voltak, hogy az egyesért is meg kellett küzdenünk. Az egyes huszonöt-harminc százaléknál kezdődött, a kettes ötven-hatvannál - és aki ez alatt teljesített, bizony nullásat kapott, ami igaz ugyan, hogy elvileg egy nem létező jegy volt, de hát nálunk a tanárok határozták meg, mi a valóság. És nem csináltak nagy problémát abból, ha a pótvizsgán valaki kettesre vizsgázott, hisz nulla meg kettő az kettő, ami átlagolva még mindig csak egyest adott ki...
Ahogy végiggondolom az elmúlt tíz év írói próbálkozásait, rendre arra lyukadok ki, hogy életem legnagyobb hibáját követtel el akkor, amikor az írásra, az írói fejlődésre, és a tanulásra nem ilyen mércével tekintettem.

Hogy miért írtam ezt? Mert az is őszinte meggyőződésem, hogy bizonyos hibákat egyszerűen nem lehet, és talán nem is érdemes elkerülni. Át kell élni, meg kell élni, és túl kell élni ahhoz, hogy az ember továbbléphessen. És ilyenkor nem mindegy, milyen hozzáállással, szemlélettel tesszük ezt.

Író akarsz lenni, jobban akarsz írni? Akkor kezdd úgy, hogy gyere elő az elefántcsonttornyodból, és vesd bele magad a daráló közepébe! Igen, jó eséllyel fájni fog. Igen, talán még pofára is esel, nem is egyszer! De minél tovább húzod ezt a próbát, minél tovább véded magad, annál jobban fog fájni (és ez az, amit nekem fentartások nélkül elhihetsz).

Az emberben természetadta kód a túlélési ösztön, de ez a fajta védekező mechanizmus sok esetben az írói fejlődés ellen dolgozik. Nem téged véd, az érdekeidet, az álmaidat, hanem csak a lelki életed kényelmét szolgálja. Kérdés, hogy engedsz neki, vagy kihívod és legyőzöd ezt a "szörnyet".

Szembesülj azzal, hol vagy védtelen, és számolj le az illúzióiddal. Eleve már az egy jó lépés, ha adott témákban utánajárva, utánagondolva, utánaérezve a magunk észjárása, egónkat megvédő, kényelmes szuperfilozófiája helyett egyre inkább a valóságot tudjuk látni. Látni, hogy ha íróként nem vagyunk elég eredetiek, akkor a szuper ötleteinket, a titkos álmainkat lehúzhatjuk a klotyón. Látni, hogy az írói ambícióinkkal nemhogy nem vagyunk egyedül, ugyanígy vannak vele tízek, százak, még ebben a kis országban, ebben a kis rétegműfajban is. Látni, hogy a kiadói élet és a kiadott művek enyhén fogalmazva is kétes dolgai mögött a látszattal ellentétben azért vannak olyan miértek, amelyekről az esetek 99.9 %-ban egy ifjú titánnak fogalma sincsen, pedig nem árt tudni róla. Látni, hogy adott esetben mennyi munka kellhet egy átkozott bekezdés korrekt megoldására is, bármennyire is nem látszik ez elsőre. Látni, hogy lehet találni ezer jól hangzó kifogást, de úgy istenigazából minden csakis és kizárólag önnön bátorságunkon, munkatempónkon és kitartásunkon múlik.

Persze biztosan vannak más utak, más módszerek is, de mert ez, amit itt fejtegettem,  a lélek legmélyére hat, szerintem nincs ennél hatékonyabb. Tartósabb. És többet nyújtó.

Sajnos azzal nincs mit kezdeni, hogy az ára is ehhez mérten magas.

Más megközelítésben viszont annyi is elég, hogy túléld úgy, hogy utána is van kedved tovább csinálni.

Ha ez megvan, úgymond megharcoltál a magad egyeséért, és kezdetét veheti az érdemi tanulás. De erről csak legközelebb.

A korábbi oldalam hozzászólásai

•  1.  Ördögasszony  2010. 01. 14. 8:05
  

  Hű.
  Köszi. :)
  
  
•   2.  Marcus  2010. 01. 14. 20:08 
  

  Hmmm, kezdőknek kötelező ezt elolvasni, kérdés, hogy felfogják-e.
  
  
•   3.  Nialan  2010. 01. 16. 9:59 
  

  Go for the eyes, Boo, go for the eyes...! :)
  
  
•   4.  Ferkó  2010. 01. 16. 12:17 
  
  

  Jóóó! Még sok ilyet.
  Csak azt tudnám Marcus, miért ilyen szkeptikus a kezdőkkel kapcsolatban :)
  
  
•   5.  Heidel Dan  2010. 01. 16. 20:45
  

  Sziasztok!
  Köszi mindenkinek, örülök, ha tetszett.
  Ami a folytatást illeti, heti egy efféle anyagot tervezek, és igyekszem hétfőre időzíteni, hogy felzárkózzak a kollégához (ez a pesszmista verzióban azt jelenti, hogy kéthetente egy azért viszonylag rendszeresen össze fog jönni).
  Ferkó, szerintem Marcus véleményében azért több van ennél. Én nem tudhatom, ki mit érez, ki mit gondol az efféle okfejtéseket olvasván - azt tudom, hogy én (és jópár barátom) hogy éltük át az ilyet anno. Az efféle szövegekkel az a baj, hogy amíg csak olvasni kell, az ember időnként nagyokat bólogat, hogy ez igen, ebben van valami - de ez még olyan messze van attól, hogy hasznosítson is belőle valamit, mint "ide Szarajevó" (hogy egy futball-klasszikust idézzek). Legalábbis nálunk ez volt a helyzet.
  Viccet félretéve, a lehető legkomolyabban mondom - ez a bejegyzés kb. annyit ér, mintha írásban akarnánk tanulni a másik nemmel való kapcsoaltfelvételt. Amiről néha jó olvasni, mert ha magunkra ismerünk egy-egy vonatkozásban, az megnyugtathatja a lelkünket - de amíg érdemben nem próbálunk ki egy olvasott módszert sem, addig az egész nem több egy mentális élményfürdőzésnél.
  Ami meg az én szerepemet illeti, csak reménykedem abban, hogy az egész valamivel többnek látszik a "nagy öregek kiköpnek az elefántcsonttoronyból" jellegű izénél - mert bár nem ezzel a szándékkal készült, a látszattal és az előítéletekkel sokszor nem lehet küzdeni (de azért persze páran megpróbáljuk).
  
  
•   6.  Ferkó  2010. 01. 17. 2:06
  

  Heidel Dan.
  Úgy érzem egész jól sikerült átéreznem Marcus mondanivalóját, így bátorkodottam fordítani rajta egy kicsit, piciny iróniát csempészve kérdésembe.
  Írásoddal meg úgy vagyok, hogy nem a "biztosan van benne valami" dolgozik bennem olvasás közben, hanem az "ez bizony így van" érzése.
  A kritikáknál pedig én egyetlen elfogadott módszert ismerek, amikor valaki kifogásol valamit, ÉS megmondja, hogy szerinte hogyan kellene megcsinálni.
  Ott két mondat után ki fog derülni, hogy most ténylegesen szerkesztési hiba áll fenn, vagy pedig szimplán, stílusok közötti különbség okozta meg nem értés munkál.
  De ez is csak rizsa.
  Tényleg igazad van.
  A csajozós könyv(mert volt ilyen:)) és a Hogyan viseljük el a kritikát c. bejegyzés, sajnos tényleg ugyan az a kategória.
  
  
•   7.  Ferkó  2010. 01. 17. 2:07 
  

  *ugyanaz (bocsánat)
  
  
•   8.  Marcus  2010. 01. 18. 12:26 
  

  Ferkó, Raon: Ugye a tapasztalat beszél belőlem, pedig töredéknyi sincs belőle bármelyik kiadó szerkesztőjéhez képest.
  A kritika esetén az lehet frusztráló, ha egyrészt túl sok hiba van benne, másrészt meg ha nem hallgat az író a legalapvetőbb, objektív jótanácsokra sem.
  Az első esetnél mégis mit mondjon a szerkesztő? Elemezze egyenként minden egyes hibáját, holott látszik, hogy az illető egyáltalán nincs képben? Mindek magyarázzam el, hogy a "lyuk" elipszilonos, ha még a mondatai is kisbetűvel kezdődnek (szélsőséges példa, és a helyesírás tetszőlegesen helyettesíthető bármivel)? Mondjam neki, hogy olvasd el a Helyesírási szabályzatot? Egyérszt nem fogja, másrészt abból nem fog megtanulni helyesen írni.
  Az írással kapcsolatban úgy érzem, hogy lexikálisan lehet a legkevesebbet tanulni. Jóval célravezetőbb az értő, odafigyelő olvasás, persze lehetőleg már gyermekkortól, és nem úgy, hogy "mától író leszek, úgyhogy ezentúl figyelmesen olvasok". Aki ezt nem képes művelni, annak nehéz dolga lesz, ha írni akar... és persze még nehezebb a szerkesztőnek, aki ezt tudatosan látja is.
  Szerintetek?
  
  
•   9.  Ferkó  2010. 01. 18. 13:35
  

  Marcus: Ha te már gyerekként olyan elvárásokkal, odafigyeléssel olvastál, mint ami az értő, megfigyelő olvasás sajátja, akkor az első oldalak után sutba dobtad a Winnetout, és még jó pár "alapművet".:) (Persze ezzel csak magamat védem, mert én eddig nem így olvastam.:)
  Igény nélkül nem lehet igényesen olvasni. Ha nem szeretnék író lenni soha nem olvastam volna Ottlikot(itt is köszönet érte JJS-nak) és nem kezdtem volna neki Passuthnak sem.
  ___
  Én vérszerkesztő lennék. A régi Shaolin kolostorba lehetett hasonló a felvétel, mint amit én is kitűznék a kezdő íróknak. Kétszer-háromszor jól elzavarnám (a Marcus példájában írott egyént) és ha utána is visszajönne, akkor látom: hogy tanulni akar, van benne kitartás, és megvan benne a munka iránti alázat is. Ha csepp tehetség is szorul belé, akkor biztos befutó lenne.
  Mondom én aki a toll másik oldalán ül.:)
  De kíváncsi vagyok Raonék hogy látják a dolgot.
  
  
•   10.  Heidel Dan  2010. 01. 19. 11:51
  

  Sziasztok!
  No kérem, ez így már alakul.
  Jó dolgokat pedzegettek, még ha más-más oldalról is - és ez az irány számomra is ismerős és szimpatikus irány.
  Itt elkezdtem írni egy hosszú választ, azután rájöttem, hogy amire rákérdeztetek, az teljesen egybevág azzal, amiről a következő bejegyzésemnek szólni kellene. Tehát elnézést, de érdemben csak ott fogok válaszolni - a jó hír, hogy a ti felvetéseitek segített nekem letisztázni egy fontos részletet.
  Nagy vonalakban arról lesz szó, hogy egy kezdő író számára nyugodtan fel lehet építeni egy, az öt érdemjegynek megfelelő érték-piramist. Egy kezdő író általában nulláról indul, hogy fentebb a mérnöki példával írtam. Érdemben kb. a kettessel van értelme tanulásról beszélni. A hármas már lehet egy korrekt iparosmunka, ami megjelentethető. A négyeseket már az olvasók is jegyzik, ennek a titulusa "megjelenésre érdemes". Ötöst én pl. még nem írtam, de szeretnék. :)
  Ezek alapján bekategorizáltam mindenféle instrukciót, amit az írásról tudok (kezdve a helyesírástól a legmélyebb szerkezeti javítási módszerekig), és így már felépíthetjük az egészet, mint egy tananyagot.
  Indításképp szétkritizálom az Eretnek 1.0-át, hogy jól lássék, mitől számít dupla nullásnak az az anyag - és a továbbiakban is igyekszem gyakorlati példákkal szolgálni.
  Legkésőbb jövő hét hétfőn innen indulunk!
  üdv,
  Raon
  
  
•   11.  Marcus  2010. 01. 19. 12:54 
  

  Sziasztok!
  Ferkó: Izé, hát én bizony már tizenéves koromtól kezdve így olvastam, de viszont nem mondom, hogy ennek mindenkinél tudatosnak kell lennie. Az igényes olvasó igényesen olvas, ahogy te is mondod. (A Winnetout kicsit előbb olvastam. :))
  Raon: Várom már nagyon, a csütörtöki Scriptorium téma is ez lesz. Kicsit más...
  Nemrég olvastam a Vérlitániát, eddig ez tetszett a legjobban a kötetből (az agyondícsért Ibara arany napját csak azért olvastam gyorsan, mert láttam, hogy mi a következő), aprócska problémám volt vele, hogy talán kicsit hamarabb kellett volna befejezni, mondjuk az utolsó előtti oldal alján. Utána nem kicsit szájbarágós lett a "csattanó", és számomra jól agyon is csapta azt az érzést, hogy itt valami nagy tragédiának lehetünk a tanúi.
  Még egy. Bővíteném a kért cikkek sorát, de nyugodtan mehet a prioritási rangsor aljára: mik az írói módszerek vázlatok, jegyzetek készítésére, ez hogyan keveredik a zisgerből való írással, illetve lehet-e hosszabb lélegzetű művet csak zsigerből, csak fejben létező koncepcióból megírni? Milyen segédeszközök léteznek a sokszor széteső gondolatok rendszerezésére és későbbi hatékony felhasználására (tudtommal vannak erre például számítógépes programok is)?
  
  
•   12.  Ferkó  2010. 01. 20. 15:21
  

  Raon. Nekikezdtem az Eretneknek és megnyugodtam. Megnyugodtam, hogy te is voltál kezdő író.
  Úgy látszik ez is olyan, mint hogy mindenki rendőrnek születik, csak van aki továbbtanul. ( Eric van Dien úrnak nem továbbmondani:) )
  Amúgy milyen érzés saját gyereket akasztani? Mert én még sehol nem vagyok(szakmailag), de a Wyquin blogban olvasott, írói autizmus a saját művel szemben, már kialakult nálam is.
  Marcus: Most tanulom a dramaturgia alapjait. A cselekmény pontokban való szedése, egy egyszerű, de erős vázat ad a mesélésnek, írásnak.
  Pld. Felvázolsz két pontot a történetben. Legjobb ha a kezdő és a végpontok ezek.
  1.Megölnek valakit.
  2.Megtalálják a tettest.
  Aztán meghatározol EGY pontot, ami a történet világában logikailag elengedhetetlen feltétele, hogy 1-ről a 2-re jussál.
  1.Megölnek valakit.
  2.A rendőrök szagot fognak.
  3.Megtalálják a tettest.
  És így tovább, és így tovább.
  De ez csak a váz lesz.
  Ide nem kerülnek fel a miértek és a hogyanok.
  Amúgy zsigerből írásról inkább kérdezd JJS-t :)
  Ha jól emlékszem ő írta meg az Abbitkirálynő vázát egyetlen Bp.-Debrecen távolságon. (És AZ biztos zsigerből jött, lásd még: cherchez la femme)
  
  
•   13.  Ferkó  2010. 01. 20. 15:25 
  

  Raon: nem lenne lehetőség, hogy felkerüljön egy javítás gombocska a hsz-ekhez?
  
  
•   14.  Heidel Dan  2010. 01. 20. 15:35 
  

  Ferkó: sajnos ilyet nem tud a freeblog, de javítottam. :)
  A többiről este, mert most munka van.
  
  
•   15.  Marcus  2010. 01. 21. 8:56 
  

  Sziasztok!
  Ferkó: Egyszerű és nagyszerű, köszönöm. Tipikusan az ilyen megoldások nem szoktak eszembe jutni.
  
  
•  16.  Heidel Dan  2010. 01. 21. 9:12 
  

  Marcus, nézzük sorban.
  Vérlitánia: köszönöm a visszajelzést. Már piszkozatban van egy önértékelés a novelláról - érdekes, amit írtál, még egy vonatkozás, amelyet érdemes lesz fejtegetni. :)
  Köszönöm az ötleteket, ezeket akkor előre veszem!
  Ferkó:
  Igen, mindenki volt kezdő. :)
  Amúgy érdekes kérdés ez, mert pályfutásunk ezen részén a legtöbben igyekszünk úgy kb. örökre elfelejteni. Én is sokat elméledtem azon, kell-e nekem, hogy ilyen zsengék mutogatásával romboljam azt az amúgy sem túl nagy írói "hírnevem" - azután arra jutottam, hogy így egyrészt hitelesebb lehet minden írástechnikai fejtegetésem, másrészt meg a többi nem érdekel.
  Ami a saját gyerek akasztást illeti, ezzel telibetaláltál. Szerintem ez egyértelműen személy és személyiségfüggő - és az egyik legnehezebb írói feladat. Egyben az egyik leghasznosabb is: talán éppen ezért olyan nehéz. Az írás és szerkesztés két külön hivatás, és bár sok a kapcsolódási pont, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó, ellentétes irányelvek kellenek a hatékony műveléséhez.
  Aktív gyakorlás mellett alsó hangon én néhány hónapra tenném az efféle szemlélet, és néhány évre a gyakorlati megvalósítás kialakulását (de nekem ez utóbbi... nézzük csak, te jó ég, ebbe talán most gondoltam bele először - úgy hét évig tartott).
  Aztán erről is sokat lehetne beszélni, így köszi a tippet, az írói dolgok kapcsán ezt is boncolgatni fogom.