Szerintem
érdekes lehet összevetni a két szöveget, vagy az ottaniakat az itt
következő dolgokkal, mert lesznek látszólagos
ellentmondások. Magyarázgatni semmit nem érdemes, de bizonyos kérdéseket
tovább boncolgatni talán igen, hogy akit érdekel, az teljesebb képet
láthasson.
Ami a kritikát illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
számítottam jobbra. Persze el lehete ezt intézni azzal is, hogy egy
kritika még nem jelent semmit - de szerintem ez sosem helyes hozzáállás.
Minden olvasói vélemény érték, függetlenül attól, hogy pozitív vagy
negatív a kicsengése, ez utóbbi ráadásul még tanulságosabb is. Az ízlés
egy dolog, de ha az olvasó nem ájult el a nagy műtől, akkor azzal a
művel nagy valószínűséggel gondok vannak.
Ahogy utánajártam az ottani
és a különböző csatornákon kapott jelzéseknek, meg kellett állapítsam,
hogy több jogos hibajelzés van a kötettel kapcsolatban. A munkámban akad
néhány szerkesztői és még több szerzői tévedés, és bár ezekkel együtt
is fenntartom azon véleményemet, hogy a végeredmény korrekt
iparosmunka lett, nem az a fajta író vagyok, aki az utólag beazonosított
hibákért olyan könnyen megbocsátana magának.
A BgyIII-al
kapcsolatos cikksorozatot eredetileg az írói háttér kibontására, a "mi
hogy készült" kérdés taglalására szántam, de ez így kiegészül az
önértékeléssel, és ezzel reményeim szerint jobb lehetőség nyílik az
olvasói jelzések összegyűjtésére is. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy az
író eltervezte, akkor érthetőn módon nem lesz túl boldog, de
szerintem ennél fontosabb a dolgok szakmai része - a pozitívumok és
negatívumok felismerése, az olvasói tetszésindex tanulságainak
elemzése, a teljesítmény reális szakmai értékelése.
Az egyes novelláimra külön bejegyzéseket szánok (és viszonylag hamar
ki szeretném őket pörgetni), tehát most kezdjük a szerkesztői résszel.
A szerkesztői munkáról
A tervezéssel kapcsolatos irányelvek az interjúban benne vannak, ezért itt külön nem fejtegetem, csak idevésem a lényeget.
"...
a kezdeti tervekben kis léptékkel induló metaplot a második kötet
végére már teljesen átcsúszott politikai-nagyhatalmi szférákba. Ha már
így alakult, úgy gondoltam, adjuk meg a módját. A Bgy III. történetvázát
így elsősorban egy Ynev-hiteles, reális megközelítés megoldásaiból és a
régi vonalas, heroikus történetszövésre jellemző elemekből állítottam
össze. A kötet premisszájaként is azt fogalmaztam meg, hogy a
gyöngyvadászat olyannyira túlnőtt a fogadó feleken, hogy végül életbe
lépett Észak-Ynev önvédelmi mechanizmusa. Bizonyos dolgokat szerintem
egy elit elfvadász, és egy Fekete Hadúr sem úszhat meg következmények
nélkül."
A tervezés során több olyan, teljesen működőképes elképzelés
született, amelyet végül el kellett dobni. Eleve a tervezésnek úgy ültem
neki, hogy újraolvastam az első két kötetet, és kijegyzeteltem belőlük a
felhasználható ötleteket. Azután felosztottam őket egy kötelező, egy
nagy ziccer és egy érdemes kategóriára, és elkezdtek agyalni felettük,
mérlegelve a fontossági sorrendet és a megvalósítási lehetőségeket. Nem a
magam szerepét szeretném érdemtelenül kidomborítani, de nem könnyítette
meg a helyzetet, hogy a felhasználható írások miatt elég dinamikusan
változtak a koncepció fókuszpontjai (és hogy egy triviális példát
mondjak, így a gyöngyök darabszáma is). Ennek következményeit kb. úgy
kell elképzelni, mint vezetésnél a navigációs készülék "újratervezés"
funkcióját, ha rossz felé fordultunk - ezt legalább ötször eljátszottam,
csak a leglényegesebb pontokat nézve. A végén több írás fennakadt a
rostán, nem készült el, vagy nem úgy, ahogy kellett volna - és ezek
nyomai (legfőképpen a gyöngy-darabszám kavarással) sajnos rajta
maradtak a köteten.
Hibák
A toldozás-foltozás hadműveletnek volt még egy vezéráldozata: a
végére teljesen fel kellett adni azt - az első két kötetben megismert -
metodikát, hogy a novellák a gyöngyökkel, az azt követő átkötések pedig a
gyöngyök sorsával foglalkoznak. Ahogy az rpg.hu-s kritika megjegyezte, a
novella-átkötés jelleg teljesen háttérbe szorult. Semmit nem ment fel a
felelősségből, hogy ez kellett a történet általunk elképzelt
befejezéséhez.
Több helyen említettem, hogy egy efféle novelláskötetnek önállóan is
meg kell állnia a lábán. A Bgy III elején fel lett vázolva a fogadás
lényege, de ténylegesen kimaradt a fogadó felek motivációinak
ismertetése.
Mivel hozott anyagokkal kellett dolgoznunk, volt néhány
kényszermegoldás, amelynek megintcsak meg lett az ára. Több olyan írás
akadt, amely az első kötet szellemiségében készült, és ezek jobb esetben
semmit nem tettek hozzá, rosszabban csak gyengítették a szerkezetet.
A
legtöbb értetlenkedés kiváltó megoldás kétségtelenül a "Kétség sem fér
hozzá" című írásom pozíciója volt. Ahogy látom, ez a legfájóbb hiba a
kötetben - ennek dramaturgiai szempontból is, és a trilógia
szempontjából is a végére kellett volna kerülnie.
Bíborgyöngyös panelek
Azt gondolom, hogy a BgyIII. metaplotja a sok lehetséges verzió közül
végül egy kétségkívül sajátos, de működő megoldást adott. Több kényes
pontnak (elfvadász kérdéskör, Ynev-hitelesség) sikerült megfelelni,
ellenben tagadhatatlan, hogy ez esetenként a fő történetszál rovására
ment (így kevesebb fókusz jutott a két főszereplőre).
Akadtak olyan
szálak, amelyeket kihagytunk (Dursen sorsa, Estios nőkeresése, Estedas
sorsa) vagy csak kisebb jelentőséggel, szűkebb terjedelemben
valósítottunk meg (az Arel-árvák gyöngykeresése, Yandra bosszúja, Branig
bosszúja, Arkat szerepe, Mazaine szerepvállalása). Más elemek talán a
vártnál is nagyobb szerepet kaptak (mint például Camyllia karaktere, az
ynevi hatalmasságok reagálása a történtekre). Szerintem a három kötetben
végigvitt történetvonal visszatérő karaktereivel jó megoldások
születtek (Chyuss, Ivaar és Skrae, Camyllia és Arkat, Vilhot mester),
ahogy a visszatérő elemek felhasználása is szerves része lett a kötetnek
(Chyuss sorsának továbbszövése, az Ivaar-Camyllia párharc 2). Ami az
első két kötet történéseinek továbbgondolását illeti, szerintem ez a
harmadik rész erőssége lett (a regitor imperalis bosszúja, az Északi
Szövetség szerepvállalása, az erioni hatalmasságok fogadás a fogadásban
játéka).
Kimaradt jelenetek
Mindjárt az elején szeretném leszögezni: itt csakis az általam
kitalált és végül kihagyott ötleteket fogom részletezni, mert nem tudom,
hogy a kollégák a saját kidolgozásaikat később fel szeretnék-e
használni valahol. Én például biztos fel fogom használni jónéhányukat -
már ha sikerül úgy átdolgozni őket, hogy senki ne ismerhesse fel bennük
az eredeti szándékot.
A kedvenc kimaradt jelenetem Mazaine-hez kötődik. Amikor még úgy
volt, hogy Mazaine-nek még egy gyöngyöt kellene szereznie, egyből
beugrott az alábbi fless... mi történne, ha egy gyöngyre egyszerre
mozdulna rá Skrae, Camyllia és Mazaine. Ez a novellarész egy klasszikus,
ki nevet a végén szerkezettel lett volna előadva, amelyben előbb az
egyik fél csatlósa szerzi meg a gyöngyöt (Skrae), majd a másik félé
(Camyllia), majd amikor ezek összetalálkoznak egy mindent eldöntő
csatában, megjelent volna Mazaine (aki végig követte a feleket), a
megfelelő pillanatban besétál, a másik kettő szeme láttára felmarkolja a
gyöngyöt és lelép. Egyértelműen a jelenet drámaiságán lett volna a
hangsúly: Mazaine-nek reálisan semmi esélye nincs megszerezni a
gyöngyöt, és csakis abban bízhat, hogy a másik kettő pontosan tudja,
hogy ki ő... és így talán nem merik bántani. Skrae és Camyllia részéről
(a novella szerkezetében megfelelően adagolt nézőponttal) pont ezt lett
volna levezetve (persze a maguk sáskás-boszorkányos módján) - mert az
rendben van, hogy gyöngyöket bámi áron, de ilyen esetre senki sem
gondolt. Mégis hogy állhatnának uruk/úrnőjük elé, ha bántani merészelik a
lányát/fogadott gyermekét?
Legfőképpen azért sajnálom ezt a részt, mert ezzel így hangsúlyosabbá vállhatott volna Mazaine terve is, hogy tényleg bármit képes megtenni a fogadás eldöntéséért (és közvetve a család egyesítéséért).
Ha belekerül Estios nőkeresése (ő a második kötetben nyerte meg ezt a
küldetést Iglattól, Dursen feleségét kellett volna megtalálnia), én
biztos Vilholt mesterrel kapcsoltam volna össze a dolgot... ahol
megfelelő tálalással a mester új múzsája lett volna a kellően beteg
fordulat.
Sokáig tervben volt Arkat kiemelt szerepe. Arkat ugye a második
kötetben visszanyerte Rumilant trónját - és szerintem remek ziccer lett
volna, ha ezután úgy dönt, "most, hogy a lé megvan, jöhet az asszony
is". Egy Arkat-Iglat párharc, a régi és az aktuális szerető csatározása
lehetett volna Iglat extra keresztje, nem kevés kis plusz drámai töltet a
kötetben.
Branig bosszúja ugyanez a kategória. Ezt sokkal jobban, sokkal
látványosabban is elő lehetett volna adni, és a Branig és Camyllia
között feszülő, alapvető érdekellentét is kellemes színezéket
jelenthetett volna a fő történetvonalban.
Nem is kimaradt jelenet, inkább kihagyott ziccer az, hogy Iglat
oldaláról végül senki nem próbált betörni az alidaxi kincseskamrába. Az
első kötet epilógusában hangzik el Liliath részéről ez a feltevés - és
tényleg remek pofáraesést lehetett volna keríteni egy efféle akcióból.
Ugyanez Liliath oldaláról a Toronban lévő bíborgyöngyök esete. A
második kötet prológusában elhangzik, hogy Tharr egyháza bizonyosan
birtokol még igazi bíborgyöngyöt (végül ezt vette el a Hagyományban a
regitor imperalis) - és szerintem érdekes lehetett volna látni, hogy mi
alakul ebből, ha Liliath-nak nincs más lehetősége.
Végezetül én kimaradt jelenetként tartom számon a Liliath és Iglat
találkozásánál elmaradt nagyotmondós-egotripes drámázást is. Persze nem
véletlenül lett így megírva, a karakterek megalázása a kötet
premisszájának veleje, de ha nem ez a fő irányvonal, el tudtam volna
képzelni egy klasszikusabb-heroikusabb (és ezektől persze banálisabb)
lezárást is.
Elveszett gyöngyök
Azt tudni kell, hogy a tavalyi évre a különböző leadott, tervezett és
folyamatban lévő írások miatt a bíborgyöngyöknek olyan tobzódása
alakult ki Yneven, hogy talán már két harminchármas nyakék is kikerült
volna belőlük. A megjelent anyagokban ennek igyekeztünk rendszert
szabni, de cseppet sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy van itt még
olyan tévedés, ami senkinek nem szúrt szemet.
A Bíborgyöngyök sorozatban végül nem találták meg mind a harminchárom
gyöngyöt. Legalább kettőről biztosan tudni, hogy nem került a fogadó
felek kezébe - és ez csak a Bgy metaplot.
A Manifesztációs kötet író-olvasó találkozója utáni, hajnalig tartó
eszmecsere során kiderült, hogy egy M* olvasónak bizonyosan szemet szúrt
az, amit Alanson és Fellings kolléga követett el - a rájuk jellemző
módon - a kötet kétszázadik oldalán. Ezt én a magam részéről
félhivatalosan egynek tekintem (és azért félhivatalos, mert én sem
tudom, hogy a nemes al-Fulani tévedett vagy sem).
A folytatás ígérete
A hangzatos címmel szemben ez persze nem ígéret, inkább csak "weben
megjelenő hangosan gondolkodás". Rengeteg szálat húztunk Ynevre ezzel a
három kötettel, amelyeket sokféleképpen tovább lehetne szőni. Azaz
természetesen nem a bíborgyöngyök történetét folytatni, hanem az ott
leírtakból adódó dolgok akármelyikét. Valami újat. Valami mást.
Maradva
a saját gondolataimnál... Az elfes átkötésben történtek vajon mennyire
szolgálták Seidhin Oilanba való visszatérésének álmait? Mihez kezdenek
az Arel-árvák a kráni határvidéken? Lesz olyan istenkísértő, aki
megfejti, mit tartalmaz Odassyn Balruss öröksége? Miért mondta azt a
dhaemon a regitor imperalisnak, hogy Ceriak kísérjen utadon? Eligor
visszatérésével tényleg leáldozott az ereni elfvadászoknak? Vajon hová
került a Liliath hetvanhat oldalas jegyzete, és Malvaise álombörtönének
tekercse? Biztos, hogy egy Arel-hitű, tizenéves csitri lett
Alidax úrnője és az új fekete hadúr?
Liliah és Iglat tényleg boldogan éltek, amíg meg nem haltak?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése