Kiemelt témák

Játék

Ez az első írásom, amelynél úgy éreztem, hogy minden mondata és szava a helyén van. Természetesen vannak hibái (sőt, egyes szerkezeti megoldásai kimondottan kockázatosak és határesetnek tekintendők még szerintem is), de ez már kiállta az idő próbáját. Mivel némi önéletrajzi ihletettség is felfedezhető benne, úgy vagyok vele, hogy szakmai oldalról nézve sok igaz érvet fel lehet sorakoztatni ellene, ez az a helyzet, amikor elsősorban nem a mesterségbéli okosságok érdekelnek, hanem a mit hogyan akartam elmondani kérdése. Ebben pedig a premissza igazolásra került, a küldetés teljesítve - viszlát és kösz a halakat.
Akad itt még egy érdekes vonatkozás. Mivel egész életemet meghatározza a sport és annak vetületei, különös tapasztalat volt számomra az írói világba kerülve, hogy a környezetemben mennyire egyedül voltam a sport (és ezen belül a futball) szeretetemmel. Azután messzebbre nézve már láttam egy-egy írót, akiknél felfedeztem az ismerős fanatizmust, de máig furcsa érzés arra gondolnom, hogy a szakmából van vagy harminc férfiember ismerősöm, akik közül senki nem tudja, hogy itt mit miért így írtam meg.


Raon
Játék

„Ha pokolra jutok, ott is zongorázni fogok”
Jerry Lee Lewis

     Elzúgnak az autók az ablak alatt, a szél be-becsapja az ablakot. A bal alsó szomszéd bömbölteti a rádióját, a jobb szélsőnél csörög a telefon. Nyikorog a nyitva felejtett szobaajtó is, de ez csak a fizikai váz érzékelése, és te félig még odaát vagy. Képtelenség, állapítod meg álmodban a nem odaillő jeleket, és visszafordulsz a pálya felé.
A stadionban felzúdul a tömeg, de te nem foglalkozol vele, hisz egy stadionban a tömegnek ez a dolga. Éltessen, énekeljen, az ellenfelet ócsárolja... az édesanyád szidja, a mennyekbe repítsen, vagy a pokolba kívánjon attól függően, hogy alakul az eredmény.
Leteszed a labdát, és megigazítod, hogy ne csússzon fűcsomó mögé. Nyugalommal tölt el az ezerszer begyakorlott mozdulat. Szemben a kapus le nem venné a szemét rólad, egyre csak a tekinteted keresi. Visszanézel, és állod a tekintetét, ahogy a ki nem mondott szabályok diktálják, merthát a maga módján ez is egy háború. Végül egy félmosollyal biccentesz, és újra lehajolsz, hogy igazgasd még kicsit a labdát, ami egyébként teljesen jól volna úgy, ahogy van, ám tudod, az idő múlása a kapus idegeit is pattanásig feszítheti.
A bíró hátralép – te is. Nyugodt, kényelmes ritmusban, ahogy szoktad. Egy, kettő, három, leheletnyi ívben, hogy a letett labda kényelmesen jobban lábra essen.
A neked szurkolók elnémulva figyelnek. Az ellen táborából eszelős a fütty jön, és az ordítás.
A bíró rád néz, azután a kapusra. Már emeli a kezét, amikor a kapus jelez. Látod, ahogy a fickó elnézést kér, majd a felszerelését igazgatja. Ledobja a kesztyűjét, megtörli a kezét,  visszaöltözködik. Okos, gondolod, de te sem ma kezdted, ezért amint a hálóőr jelzi, hogy végzett, intesz a bírónak, és te is odamész megigazgatni a labdát. Csak úgy a miheztartás végett.
Ez a része döntetlen.
Beléd villan, mi legyen. Eszedbe jut Robbi Baggio, meg a hülye reklámja – azt gondolod, na persze. Jobb felső, határozod el, kiegészítve azzal, mindegy, mennyire megy a sarokba, a lényeg, hogy a kapufához közel legyen. A léc mellé, félmagasan, csak erő legyen benne, hisz tudod, hogy egy jól megrúgott büntető védhetetlen. Ezt csak a végrehajtó ronthatja el.
Elhangzik a várt sípszó.
Hátralépsz, nagy levegő. Lehajtod a fejed, nekiindulsz…



Kitt-katt.
Először azt hiszed, ez is csak az álom része. Összerándul a tested, ahogy átlüktet rajtad a fájdalom. Ettől felébredsz.
A szobában félhomály. A sötétítőn nem tűz be a nap, mégis fullasztó meleg van. Kint autók dübörögnek a belváros felé, a szomszéd bácsi még mindig nem vette fel azt az átkozott telefont.
Lassan mozdulsz, jogos félelemmel. Sejted, mi következik, mégsem akarod elhinni. Az első nyilallásra még bízol abban, hogy tévedsz. A másodikra felnyögsz. A harmadikra kinyitod a szemed és azt mondod.
– Bazdmeg!
Felülsz és a kezedbe temeted az arcod. Azután felsóhajtasz, és előre menekülsz: valahogy kikászkálódsz az ágyból. Boka vagy térd, tűnődsz el fásultan, és óvatosan ránehezedsz a bal lábadra. Semmi. Azután a jobbra… kitt-katt.
Térd. A műthetetlen, kopott térd.
Tehetetlen dühöt érzel. Kedved lenne üvölteni, vagy összetörni valamit – de nem, értelmes ember nem tesz ilyet. Hisz az semmin sem változtat.
Ehelyett elfog a kétségbeesés. Gyűlölöd ezt a hitvány testet, amelybe bebörtönöztek, és arra gondolsz, miért épp veled történik ilyen. Miért nem azokkal, akik naponta csak ejtőznek munka helyett, akik minden hétvégén szétdrogozzák az agyukat, akiknek alig jelent valamit a játék.
Végül csak felállsz. Összeszorítod a fogad, nem szisszensz fel, nem bazmeg, nem hagyod annyiban. Eszedbe jut a film, a mindhalálig zene, ahogy a fickó a tükörbe néz, és azt morogja: showtime.
Szekrényajtó csattan, fiók elő, dugóhúzó ki, fiók bevág. Kétezres Gold Selection a Tackleréktől, másra tartogattad, de ez kell most. Egy pohár tökély, mélytüzű rubin, meg évszázados pincezamat… a kortyokban adagolt megváltás a javából.
Éhgyomorra kiváló. Bizsereg a nyelved, szétárad a szádban, az orrodba is visszaszáll az illat – nem volt sok érte az a hat forint.
Felszusszansz, és mérlegelsz.
Ránézel a gyógyszeres dobozodra, majd elhúzod a szádat – inkább az ősi recept. Forró fürdő, a könnyed kicsordul tőle, majd hideg zuhany, meleg borogatás, nejlonzacskó dunszt, negyed óra pihenő. Azután elő a titkos kenőcsöt – amennyibe került, Ronaldo sem kaphatott jobbat –, és addig dörzsölöd, míg a csontjaid mélyére hatol az égető érzés. Mire végzel, a szoba mentol bódulatban, a térded ragacsban úszik.
Visszafekszel, a mennyezeted bámulod. A külvilág mintha együtt érezne veled: visszahúzódik, nem hallat magáról. Jólesik a csend. Próbálod lehunyni a szemed, hogy aludj is, de ebben az idegállapotban ez esélytelen, így abbahagyod a meddő próbálkozást. Inkább kivárod a húsz percet, felkelsz és rutinos mozdulatokkal befáslizod a térded. Nem végzel félmunkát, az ereidet is elszorítod, csakhogy jobban tartson.
Pittyen az óra, bekapcsol a rádió. Most kellene ébredned.
Elbicegsz a konyháig. Vetsz egy vágyakozó pillantást a Tacklerre. Nagy a kísértés a folytatáshoz, de jobb lesz, ha csak este találkoztok újra. Inkább kaja után nézel. A gyomrod egy csomóban, de mert táplálkozni nem árt, nagy nehezen letolsz két banánt, fél liter kólával. Azután egy zacskó szőlőcukrot, dupla koffeines Bombával – meccs előtt ez a szendvics az igazi.
Közben persze készülgetsz. Átöltözöl, megmosakszol, megküzdesz a fésűvel. Csábít a borotva is, de a tükörbe nézve úgy döntesz, kellően zord külsőt kölcsönöz az a kétnapos borosta.
Az ajtónál egyszercsak kulcs csörren és kattan a zár.
– Szia, megjöttem! – hallasz egy vidám hangot.
Nabazmeg – villan beléd, és lepereg előtted a rád váró beszélgetés. Jobb lett volna elkerülni.
– Képzeld, a Metróban leárazás volt, és kaptam egy olyan fürdőruhát, amilyet már tavaly szerettem volna venni, de nem volt kék csak sötétrózsaszín… Jézusom, mi történt?
– Csak a szokásos.
– Kiugrott?
– Nem. Csak kattog.
Már érzed a bajt. Méltóságod megőrizve, elsántikálsz a szobádig, és ügyelsz arra, hogy még véletlenül se menekülésnek tűnjön. Igyekszel természetesen és könnyeden járni, de tudod, hogy a párodat ennyivel úgy sem lehet átverni.
– Jaj életem, az orvos megmondta, hogy így lesz!
– Ühüm – dünnyögöd, és óvatosan felhúzod a cipődet.
– De ugye nem akarsz így játszani?
Nem válaszolsz, egyszerűbb csendben pakolni. Mez, nadrág, cipő megvan. Fásli, rögzítő, kenőcs eltéve. Tapasz, jég, törülköző, zsebkendők…
– Ne csináld! Hagyd ki ezt a meccset!
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Miért ne tehetnéd? Meglesznek nélküled is, nem?
– Ma végre bajnokok lehetünk. Ott akarok lenni.
– Te nem vagy normális! Szét fog menni a lábad!
– Az meglehet – mormolod, és felkapod a táskát. Magyarázni úgy sem lehetne, veszekedni nem akarsz, elég ideges vagy magadtól is. Az ajtó nagyobbat csattan, mint szeretnéd, de legalább biztos lehetsz abban, hogy nem fog kinyílni, amíg elbicegsz a liftig.



     Tisztában vagy azzal, hogy a párod hülyének néz. Ahogy a barátaid is, a munkatársaid, de még a saját édesanyád is. Persze azt is tudod, hogy nem veled van a baj – odaát nem értik, hogy ez nem csupán sport, hanem háború. Ahogy régen lándzsával, karddal, puskával vívták, úgy manapság csapatjáték a neve. Az elv mit sem változott, győzni bármi áron – a „részvétel a fontos” baromságot az találta ki, aki nem bírta tovább a vereség szégyenét. A nemes küzdelem eszméje, a civilizáció máza pedig valójában mindössze annyit jelent, hogy mára életben maradhat a vesztes fél is.
Férfidolog, legyintenének erre a nők egy megvető fintor kíséretében. Őrültek, mondanák azok, akiknek ugyan farkuk nőtt, ám a győzelem és a mozgás szeretete náluk kimerül abban, hogy a fotelba zuhanva bámulják a formaegyet. Persze, ők azok, akik nem számítanak férfinak, és te vagy az, aki az igen.
A lámpafényben úszó terem ismerős látvánnyal fogad: pirosak a kékek, kékek a pirosak, együtt a két fekete ellen. A harcostársak a korlátot támasztják, és csendben nézik a meccset. A lábuk meg-megremeg, arcukon elszántság látszik, a tekintetük messze jár.
– Szevasztok.
Kézfogások, személyre szabott köszönés, csak az avatottak tudják, mivel több ez udvariasságnál. Az öltözőben vár a késlekedők tábora: persze megvan az oka ennek is. Szótlanul készülődsz, ahogy ők.
– Három fáslival játszol? – kérdi döbbenten Feri, a csapatkapitány.
– Ez csak a jobb lábam.
Mosoly.
– És hogy van?
– Bírni fogja.
Könnyű a hazugság, persze, odaát is értik.
– És a tied? – kérdezel vissza.
Feri egykedvűen vállat von.
– Bírnia kell…
– Akkor nyerünk.
– Mindenképp.
Idétlen, ostoba vigyor villan mindkettőtök arcán. Ha orvos látná, azt mondaná, zubbonyt az elvetemülteknek.



     A pályán semmi sem számít. A pályán minden más: ott csak te vagy, a labda, az ellenfél, meg a bajtársaid. Meg néha a bíró, ha ő is beszáll játszani – bár ezt rajta kívül kevesen élvezik.
Ennek a háborúnk az a paradoxona, hogy bár csapatban játszol, mégis csakis te vagy a lényeg. Hogy ott legyél. Hogy csináld. Hogy legyen mire emlékezned.
A bajnoki címről senki nem beszél előre – ez afféle avatott babona. Egyszerűbb úgy hozzáállni, hogy ez is csak egy rangadó, amit nyerni kell, úgy nem olyan nyomasztó a tét.
A meccs ennek ellenére úgy alakul, ahogy a vesztesek nagykönyvében meg van írva. Nálatok zsibbasztó mezőnyfölény, kimaradt ziccerek – két tökéletes kontra, két gól a túloldalon. Mindenki teszi a dolgát, tisztességgel, de ma valahogy semmi nem jön össze. Nincs összhang, se egyéni villanások… egy rossz passz, pillanatnyi tétovázás, félresikerült csel, és ahogy a zavar tovaterjed, máris csak döcög a szekér.
Persze győzni sokféleképpen lehet, és a kiszenvedett, izzadtságszagú siker a végén éppúgy diadalnak számít, mint a sima hat nulla. Ezt a csapatban mindenki tudja, és nem is ez lenne az első eset – a profik attól profik, hogy ha nem megy a játék, akkor is felülkerekednek, ellenfélen és gyenge formán egyaránt. A nagy kérdés az, sikerül-e most is.
A második félidőre úgy tűnik, igen. Az ellenfél nem bírja erővel, és hibára kényszerül: nálatok ezúttal mindenki hozza magát, így két perc alatt megfordul minden. Azután az ellen úgy dönt, átmegy birkózásba, és sorra rúgja le a kulcsjátékosaitokat. Ahogy a cserék sorra fogynak a padon, rád is átragad az idegesség.
Öt perc van hátra, amikor eljön a nagy pillanat. Újabb sérülés a pályán, és már csak te maradtál a padon. A tekinteted a sérült bajtársét keresi: nem, sajnos nem bírja tovább. Bár nehéz lenne eldönteni, melyőtöknek rosszabb a lába, nincs más lehetőség, be kell állnod.
Nem történik semmi látványos. Nem rúgsz óriási gólt az utolsó másodpercben, nem csinálsz olyan cselt, amelytől sírva fakad az ellenfél, vagy extázisba jönne a saját táborod. Csak teszed a dolgod, ahogy az erődből futja. Magadban imádkozol, hogy az ellenfél meg ne sejtse, milyen érzéssel jár minden mozdulat.
Azután a vége előtt egy kontránál az ellen balszélsője kap egy zseniális labdát a félpályán. A védője lemaradt, neked kell keresztezned. Nincs idő mérlegelni, be kell dobnod magad.
A padon ülők tekintete összevillan: ha ezt továbbviszi a srác, egyedül törhet kapura. Óriási ziccer, nehéz elhibázni, és ha döntetlen, kezdődhet elölről minden.
De ott vagy te is. Magad is megleped, mire képes a kétségbeesés. Nem számít, hogy csavarod ki a tested, milyen szögben gyűröd magad alá a lábad. Valahogy elérted, és szerelted a csatárt.
Kitt-katt.
A labda kigurul, te ott maradsz a földön. A srác dühös – a társai kiabálnak vele, hogy miért nem passzolt.
Mosolyogni nincs erőd, de elégedett grimaszt vágsz. A fájdalom csak lassan ér el a tudatodig, de nem törődsz vele. Nagy nehezen feltápászkodsz, és intesz a kispadnak, hogy segítsenek, mert lépni egyedül már nem megy.
Senki nem tud felmenni helyetted, így a vége emberhátrányban telik el. Másfél perc – kilencven örökkévaló pillanat. A többiekkel együtt kiabálsz végig, ahogy a torkodon kifér. „Balra Józsi!”, „ne hagyd ott az embert!”, „zárjatok vissza!”, „támadd már meg!”, „ez az, nagyon kellett kicsi!”, „bravó Fecó!”, „hé spori, ezt miért nem fújod le?!?”…
Megváltás a hármas sípszó. A győzelem mini fanfárja.



– Nagy játékos voltál, apu?
– Hát, igazság szerint nem voltam az, fiam.
– Sok gólt rúgtál?
– Nemigazán.
– Hányat?
– Összesen? Talán tizet, tizenötöt, már nem emlékszem.
Tudod jól, hogy nem ezt akarta hallani.
Te sem ezt akartad, amikor annak idején az apádtól megkérdezted.
Felrémlik benned az a beszélgetés. Az öreged nem győzködött, nem mutatta ki nyíltan, hogy helyeselné, ha te is úgy megszeretnéd a játékot, ahogy ő. Egyszerűen csak elmondta, neki mit jelentett. Rád hagyta a választást… és ezzel egy életre megszerettette veled az egészet. A labda kergetését a diadallal, bukással, fájdalmakkal együtt. Érteni akkor még nem értetted, amit mondott, de az érzés már átjött.
A fiad szomorkodva hajtja le a fejét. Egyre csak a díszes kulacsot, a szezon legjobb játékosa címért járó díjat nézi. Erre megropogtatod a lábad – ismerős a kitt-katt – és ahogy meglátod a feleséged rosszalló pillantását, nem sikerül elnyomnod azt a régi időket idéző, csibészes mosolyt.
– De tudod fiam, nem kell sztárnak lenned ahhoz, hogy ugyanazt érezd, mint a nagyok… Például volt az a rangadó, az utolsó fordulóban. Aki nyeri, azé a bajnokság…
– Akkor sérültél le végleg, apu?
– Ott ment szét a térde.
Elmosolyodsz az asszony tekintete láttán, és a fiadra kacsintasz.
– Látod, anyu sosem fogja nekem megbocsátani, hogy van, amit előbb szerettem meg nála… – elvigyorodsz a kellemes emlékektől, és amikor nagy nehezen felállsz, nem érdekel a fájdalom. – Aki nem játszott, az nem értheti, milyen ez.
Érzed, hogy a fiad fürkész, de nem nézel rá, mert tudod, hogy akkor úgy is csak visszakozna. Inkább a falitükörbe pillantva ellenőrzöd, mi látszik az arcán, és amit látsz, attól kedved lenne magadhoz szorítani.
– Megérte, apu?
– Ma is megtenném.
– Hogy lebénulj – közölte az asszony. Nem szól többet, de elég régóta ismered már ahhoz, hogy tudd, most legszívesebben hozzád vágna valamit. Ezt persze a gyerek is látja.
– Hogy győzzek – mondod, és szándékosan szünetet tartasz. – Fiam, légyszíves hozz nekem egy teát a hűtőből!
– Máris, apu!
Megvárod míg elszalad, aztán egy futó csók életed párjának, engesztelésképp. Már úgy előre is.
– Nem értem, miért tömöd ilyenekkel a fejét…
– Ebbe ne szólj bele légyszíves. Majd ő eldönti, mit akar.
– Aztán ő is lesérül, és…
– Ez benne van. De nem törvényszerűen.
– Őrült vagy!
– Ezért jöttél hozzám, nem? Hogy valaki színt vigyen az unalmas életedbe…
– Mert te mindig mindent jobban tudsz!
– Valamivel csak meg kellett győzzelek, nem?
Az újabb csóktól megenyhül valamelyest. Asszonyból van, ez a dolgok rendje.
– Meséld el megint, apu! – jön be a fiad a teával. Amint látja, hogy anyu sem dühös már, neki is mindjárt jobb a kedve. Összemosolyogtok.
– Az az utolsó meccs… istenem, óriási csata volt. A játék minden szépsége összejött benne. Rosszul játszottunk, hátrányba kerültünk, és vért izzadtunk, mire sikerült fordítani. A végén öt négyre vezettünk, amikor csak öt perc volt hátra. Az ellenfél sora lerúgta a játékosainkat… és mivel senki nem maradt, bár járni is alig tudtam, be kellett állnom…
– Akkor szerelted azt a csatárt?
– Igen, akkor.
– A többiek azért adták neked a díjat?
– Igen, azért.
– Hú.
Hagyod, hadd ízlelgesse. Nem is kell többet mondanod. Okos fiú, tudod, hogy a többit majd hozzáképzeli.
Aztán eljön a nagy pillanat. A fiad odamegy hozzád, és kimondja. Csak úgy, egyszerűen.
– Apu, lemegyünk focizni?
– Most? – teszed az ártatlan.
– Apu már fáradt kicsim, és este van… – szólal meg a párod.
– Csak egy kicsit, anyu…
– Annyira nem fáradt – ugrasz fel a fotelből fiatalosan. – De akkor siess öltözni fiam, mert mindjárt lemegy a nap!
– Hurrá!
A gyerek elszalad, te rutinos mozdulattal keresed elő a fiókból a fáslikat. Ha nem kezdesz el futni, elvben nem lehetne baj, de jobb a biztonság.
Ahogy beöltözöl, a feleséged a fejét csóválja.
– Nem vagy normális… ez csak egy játék.
– Ez nem csak egy játék, kicsim. Ezek véresen komoly dolgok.




A korábbi oldalam hozzászólásai

  • 1.  Ákos  2010. 09. 18. 13:30 
    Huh, ez átjött, Raon! :-)
    A tizenévesem vége felé magam is átéltem egy komolyabbnak tűnő sérülést, és voltam annyira fiatal, hogy végzetesnek tekintsem. Az a boka azóta jól van, kiheverte a (részleges)szallagszakadást, azonban annak a napnak az elkeseredését, az összedőlő világ recsegő-ropogó hangját lehetetlen elfelejtenem. Mint ahogyan szabadulni képtelen vagyok a játék szenvedélyétől is. Ez az ami koránkelésre bíztat hétvégén, mert akkor van terem játszani, ez az amiért kijárom városom csapatának mérkőzésére, holott volt alkalmam csalódni bennük bőven, és ez az, amiért még a fotelben is lendül az ember lába, ha tévé közvetítést néz. És valóban: aki nem élte ezt át (akármilyen sportban is), tényleg nem érezheti magáénak az írásod.
    Na megyek, hosszú voltam kissé, és még készülnöm kell a kedvenceim esti meccsére... :-) Jön a honvéd, nekünk meg jót tenne egy győzelem. :-)


    Szóval, köszi! Jó kis írás ez.
  •   2.  dragon  2010. 09. 18. 20:46 
    Üdv' Mindig örömmel tölt el ha a futballról írnak egy jó novellát/regényt. Mondhatom: neked sikerült. Elismerésem.
    P.S: Bill Shankly a Liverpool legendás menedzserének szavai jutottak az eszembe (szabad fordításban): "...Egyesek szerint a futball élet-halál kérdése...Biztosíthatok mindenkit, hogy a futball sokkal, de sokkal több annál.

  •   3.  Ákos  2010. 09. 18. 21:35
    Update: ej, ne szóljatok hozzám... ma sem nyertünk. :-)

  •   4.  Puma  2010. 09. 20. 8:53
    Fájni fog, de szerintem ez az eddigi legjobb írásod...
    Engem legalábbis telibe talált. Bár nem a térd, hanem mindkét boka, no meg a felnőtt válogatottság... :(
    Köszönet érte, és gratulálok!

  •   5.  Ferkó  2010. 09. 20. 20:38 
    (Bólogat, bólogat, emlékekkel birkózik, novellát olvass még egyszer, sziszeg és meghatódik a másik állatságán - amiben a sajátjára ismer, megfogadja vesz egy sört a szerzőnek, kommentet ír, elküld.)

  •   6.  Heidel Dan  2010. 09. 21. 13:43 
    Sziasztok!
    Köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy tetszett.
    Ákos: Látom, Szombathely... hm, amikor még jártam a Vidi után, volt egy szép túránk arrafelé is. Emlékszem, jól beszerveztük, hogy a meccs után felderítjük a várost és mulatunk hajnalig, erre botrányos játékkal kikaptunk, és hát nem sikerült túl jól az éjszaka se. Igyekszem a pozitív oldalára emlékezni: sikerült meglógni a helyiek elől, végül egy necces helyzetből sem lett bunyó, és azt is élve megúsztuk, amikor egy meglehetősen speciális törzsközönségű vendéglétóipari egységbe tévedtünk be valahol a főutca környékén. :)
    Ami viszont örök élmény marad: az ottani biztonságiak egyike volt a legjobb fej fickó, akivel valaha vendégszektorban találkoztam.
    Láttam, a meccs maga nem sikerült túl jól - részvétem. Én mondjuk egy ideje már csak jégkorongra járok, de az érzés ismerős (ha ritkábban is van benne részem :) ).
    dragon: Ez jó kis idézet. Ha megengeded, megosztom a magam kedvencét is, a Minden héten háború című filmből (ami az igazat megvallva nem csak a novella megszületésében játszott jelentős szerepet, de a kispályás pályafutásomban is).
    "Meggyőződésem, hogy egy férfi számára az igazi beteljesülés az, ha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd diadalittasan hever a csatamezőn."
    Vincent Lombardi (1913-1970)
    És persze ide kell tartozzon Nick Hornby Fociláz című klasszikusa, a számtalan telitalálatos gondolatával.
    Puma: dehogy fog fájni. Ha választhatnék, hogy M* írónak, vagy fociőrült sportírónak skatulyázzanak be, egyértelműen az utóbbira esne a választás.
    Ferkó: ha egy pohát bor is belefér, akkor jöhet. :)

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése