Írói háttér: Tharr szeret

A Bgy III. novelláinak sorát a prológussal kezdem. Nem a kötet kronológiája miatt, hanem mert ez készült el legelőbb (és a továbbiakban is a megírás sorrendjét fogom követni). A bejegyzésben (ahogy a többi ilyen is) a következő témákat igyekszem körüljárni: kedvenc részlet/gondolatmenet, írói háttér, írástechnika, önértékelés.

"Csak egy birodalmi csatamágus ismerhet ilyen formulát. Milyen átkozott leszámolásba keveredett?
Így, hogy tudta mit keressen, már érzékelte a csatamágus elméjét... és a következő pillanatban Chyuss rádöbbent, hogy ha ez neki sikerült, a másik két varázstudó így lehetett ezzel. Nem akart belegondolni, hogy a felek milyen következtetésekre jutnak – ő maga biztos a gyengébbnek tűnő veszélyforrás kiiktatásával kezdte volna.
Ha a tűzvarázsló azt hiszi, hogy ő a birodalmi csatamágus oldalán harcol...
Sietve lehunyta a harmadik szemét, de a hamuszín lángok mintha a gondolataira reagáltak volna: egycsapásra végigsöpörtek az ivórészen. Nem kifejezetten a pusztítás volt a céljuk, sokkal inkább az, hogy a tűzvarázsló bemérhesse, mely területeken ütközött ellenállásba, mi hol nem perzselődött meg.
– Ments meg... mentsd meg, amit érdemesnek ítélsz, uram! – csattant fel a romok alól háztulajdonos könyörgő hangja.
Átkozott féreg, és még van bátorsága! Az ilyenek miatt terjedt el az a mondás Toronban, hogy csak a hitsorosaival ne kezdjen az ember...
Chyuss tekintete előbb a kövér disznóra, majd a mellette kuporgó Sahára villant – az orgyilkos elég régóta volt már hű társa ahhoz, hogy értse kimondatlan szavait is.
Egy mozdulat, és a férfi torkán vörös vigyort fakasztott az orgyilkos kése.
Chyuss késlekedés nélkül a vért spriccelő sebbe nyúlt, és lüktető rúnákat írva felhúzott maguk köré egy új, erősebb védelmet.
A lángorkánt kisvártatva tűzcsapás követte: a varázslatok mintha a tér minden irányából nekik rontottak volna. Az egymást követő csapások váltakozó erejéből ítélve Chyuss megállapíthatta, hogy tévedett az előbb.
Mindkét varázstudó a másik fél szövetségesének hitte."

Írói háttér

A már többször említett interjúban elhangzott egy kulcskérdés - miként éltük meg, hogy Kornya Zsolt kezéből hozzánk (hozzám) került az irányítás. Nos, ez volt az a novella, ahol az egész kötet egyik legnagyobb csapdájába sikerült manővereznem magam.
Zsolt ezt a prológust már tavaly nyáron kitalálta. A szokásosnál is meggyőzőbb előadással mesélte el nekünk, hogy ez mennyire jó nyitánya lesz a harmadik kötetnek. Hogy Chyuss és Saha visszatér, belecsöppennek egy iszonyatos kocsmai bunyóba (de olyanba, hogy égszakadás-földindulás). Amikor nagy nehezen túlélik a küzdőket, és megszerzik azt a dobozkát, amiért azok harcoltak, jön a csattanó... és a bíborgyöngyöt látva szépen visszateszik a ládikót a romok közé, és mélységesen egyetértenek abban, hogy "azonnal tűnjünk el innen".

A remek flessek hallatán természetesen mindenki egyetértett vele - ez tényleg ütős felütésnek tűnt. Chyuss karaktere amúgy is a bíborgyöngy project legértékesebbjei közé tartozott: egyfajta szimbólumként remek példa volt arra, milyen az, amikor egy mellékszereplőnek induló valaki extra meglepetéseket tartogatott az írója számára (például az Anterra-feltalálós átkötőnovella is brutálisan jól sikerült a második kötetben, szerintem magasan a legjobb írást jelentve Yneven a profán mágia témájában).

Tehát, amikor megkaptam a felkérést, és elkezdtem tervezni a BgyIII metaplotját, nem volt kérdés számomra, hogy a prológusnak annak kell lennie, amit Zsolt kitalált. Az igazat megvallva már ebben a döntésben is dupla csavar volt. Egyrészt, ha már megkaptuk Zsolt engedélyét az ötletei felhasználására, egy jó elképzeléssel dolgozni eleve nem teher... másrészt nagy szavak nélkül úgy voltam ezzel, hogy ez egyben remek lehetőség is lesz egy bizonyos tisztelgésre a mester előtt, ha már így alakultak a dolgok.

Azt érdemes idetenni, hogy egy történet lényegének kitalálása még nem jelenti azt, hogy maga a történet is megvan. A lényeges elemek itt azt jelentették, hogy a történet magja minőségi és működik, így a tervezet megírásra érdemes. Ezek alapján - és mert elég mély nyomokat hagytak bennem a Zsolt által elmondott flessek - némiképp felületesen úgy gondoltam, hogy minden adott számomra a tökéletes munkához. Félre is tettem ezt a kérdést, és csak akkor vettem elő újra, amikor a kötetterv elfogadása után nekiülhettem az érdemi munkámnak. No itt jöttek a gondok.

Azt tudni kell, hogy Zsolt elkezdte ezt a novellát. Megírt belőle háromnegyed oldalt - és azt kell mondjam, ez a háromnegyed oldal néhány hét alatt a szó legnemesebb értelmében véve is pokollá tette az életemet.
Először ez persze nem tűnt fel. Elolvastam az anyagot, hümmögtem, hogy ez így bizony jó, azután amikor úgy éreztem, hogy eléggé benne vagyok a történetben, nekiültem és megírtam a magam verzióját.
Finoman szólva sem ment a dolog. Amikor már három változat is elkészült, megállapítottam, hogy bár egyik sem rossz, több tekintetben mérföldekre van a Zsolt által megírtakhoz képest. Ha csak stilárisan lett volna gyengébb, akkor azt mondtam volna, hogy ez van, ebben nincs semmi meglepő, hisz én hol vagyok Reniertől ezen a téren. Sajnos nem ez volt a legnagyobb baj.

Hamar rájöttem, hogy mások karaktereit használni brutálisan nehéz feladat. Óriási csapda, mert látszólag tálcán kínálja magát a megoldás - és éppen ezzel lehet sokféleképpen elrontani, ha nem figyel oda az ember. Én nem akartam ilyen hibába esni, ezért megtettem mindent, ami tőlem telt. Gondosan megterveztem a magam részleteit. Kielemeztem Chyuss előző kötetbéli szerepléseit. Több oldalas jegyzeteket írtam arról, hogy ebben a történetben mikor hogy reagálhat a karakter. Összeírtam egy listát, hogy milyen reagálások és gondolatok tudják megfogni a karakterét, és mire kell ügyelni, hogy a karakterábrázolás ne csússzon félre... majd elkezdtem agyalni azon, hogy melyek lennének a legjobb megoldások.

Néhány héttel később megállapítottam azt, amit persze már az első pillanatban tudtam, csak igyekeztem nem foglalkozni vele. Ezt a történetet pontosan ott kellett kezdeni, ahol Zsolt kezdte. Ezt a karaktert pontosan ott volt érdemes megfogni, ahol ő fogta meg. Pontosan úgy, ahogy ő írta meg.

Az általa kitalált dolgok szempontjából az lett volna a legjobb, ha megpróbálom folytatni az általa írtakat - és bár egyik rosszabb pillanatomban ez is felvetődött bennem, hamar beláttam, hogy az etikai problémák mellett ez irodalmilag is öngyilkossággal ért volna fel. Zsolt stílusának átütőerejét ugyanis nem egy mondatfűzési technika vagy néhány helyesen megválasztott szó jelenti, hanem egy ritka gondolatiság, amely többszörösen, többszörös mélységben át meg átszövi a szövegeit. Ezt leutánozni... szerintem majdhogynem lehetetlen.

Persze közben az óra ketyegett. Az összes átkötés hátravolt, és még a legrövidebbel sem voltam kész - illetve ha az eddigi pályafutásomat nézem, a megfelelő nyitás nem csak egy részfeladat volt ebben a projektben, hanem a legfontosabb részfeladat.

Én egy ideje már nem hiszek abban, hogy a különböző ivászatok/alkoholmámoros állapotok bármiféle segítséget tudnának nyújtani a - szerintem a kelleténél jóval inkább túlmisztifikált - "ihlet" elérésében, de mert tíz éve az informatikában dolgozom, ismerős minta számomra, hogy néha nem segít más, csak a ctrl+alt+del.
Mivel itt olyan történt velem, mint korábban még soha, megérdemli az eset, hogy minden lényeges információt eláruljak róla, bármennyire is nem lesz túl hízelgő rám nézve. Az irodalmi szerkesztőmnek tett, sokadik "hétfőre meglesz" ígéret péntekjén bizony nem fogtam vissza magam a szórakozással... és szombat hajnali hét órakor bizony arra ébredtem, hogy édes atya úr istenem. Az alkoholmámorral nem volt akkora probléma, de a füstmérgezéstől szétrepedt a fejem... viszont akkor és ott ez mégsem érdekelt, mert az ébredés-eszmélés félig éber-félig álombéli állapotában egyszerre összeállt előttem mindent.
Azonnal papír után kaptam, és egy óra alatt megvolt a tizenkét oldal.

Messze nem volt az, amit Zsolt kitalált. Máshol indult, máshogy, és végül több ötletét el kellet vetnem, mert azokat csak ő tudta volna jól megírni - de amiket kitaláltam helyettük, azok is működtek.

Ami számomra meglepőbb volt, hogy a szöveg majd kilencven százaléka kiállta az idő próbáját. A szerkesztőét és a kollégákét is. Ezután már csak a logikai hézagok lettek kipótolva, szó és mondat szintű javítások jöttek, illetve a kollégák javaslatai nyomán jött két plusz betoldás. Talán nem orrolnak meg, ha köszönetképp megemlítem őket. Gazsinak azért jár a főhajtás, mert észrevette, hogy Chyussnak nem ártana imádkoznia is varázsláskor - JJS kolléga pedig azt vetette fel, hogy az első verzióból hiányzott Chyuss sorsának felvillantása, és ezen esetleg érdemes lenne eltöprengeni. Az első két kötetben ugyanis mindig érdemben változott a karakter élete, ez nálam az első verzióban konzerválódott a kettes kötet szintjén - így ehelyett lett betéve az, hogy Chyuss a Barabelo-házzal már kvázi Tharr katedrálist és szektát akart alapítani.

Írástechnika

Bárhogy is alakult a történet megírása, mindenképpen szerettem volna elérni, hogy meglegyen a kellő tisztelgésként Zsolt felé. Ahogy már mondtam, ez nem azt jelentette, hogy megpróbáljak „Zsoltul” írni - a magam korlátait ismerve inkább a cselekmény egyes elemeit, a karakterábrázolást igyekeztem minél jobban átvenni tőle és továbbvinni ebben a történetben. Illúzióim nincsenek: amit megírtam, az nagyon messze van attól, ahogy ezt ő megírta volna. Viszont reményeim szerint egyszer-egyszer azért elő-elővillant az ő gondolatisága.

Ezért is ez az egyik kedvenc részletem. Ez a gondolatmenet szerintem méltó ahhoz a karakterhez és történetekhez, amelyeket Zsolt kitalált.

A novella másik lényeges tortúrája a címadáshoz kapcsolódott. Nálam ez eleve extra perverzió, és a lehető legkomolyabban mondom, hogy esetenként több időt töltök a megfelelő címen való agyalással, mint az egész történet kitalálásával. Ez szerintem úgy működik, hogy a sztorinak és a címnek rezonálnia kell egymással: az egyiknek következnie kell  másikból és fordítva.

Ebben az esetben mindenképpen íronikus címet akartam, a sztori miatt is, hogy jobban üljön a csattanó, és szerintem a kötet koncepciójába is jobban passzolt egy ilyen megoldás.
Így első verzióval Tharr áldása munkacím alatt futott a novella, ami beírni sem mertem a novella fölé, csak így emlegettem, így gondoltam rá. Több okból sem volt az igazi. Egyrészt az efféle birtokviszony a M*-ban már Gazsié, illetve az ő sorozatáé (amelyben, ha eljut odáig, ráadásul lesz egy Tharr lovasai is - bocs mester, ha ezt nem lett volna szabad kikotyogni). Másrészt ez nekem nem tűnt túl eredetinek, ez olyan szürke kisegér cím, ami nemigazán hozza a címektől elvárható szintet.

Miután heteken át nem jött újabb ötlet, egy gyengébb pillanatomban megalkudtam az elveimmel, és a novella megkapta a Tharr mosolya címkét. Ez már jobban tetszett, és valószínűleg maradt is volna, ha hajnali negyed ötkör a kitalálása után pár perccel nem döbbenek rá arra, hogy ezt a ziccert András a Mallior mosolya címmel már lefoglalta magának...

A Tharr szeret végül valamelyik másik éjjelen ugrott be, a Hagyomány című novella írása közben. Az igazat megvallva annyira belejöttem a regitor imperalis arisztokratikus-nemeskyres Tharr-utálatába, hogy a fejemben életrekelt az a karakter. Be is ugrott egy fless egy nemesi estélyen zajló vallási vitáról, ahol a regitor imperalis azt vágja oda egy általa finoman szólva is megvetett Tharr hívőnek, hogy aggodalomra semmi ok, "őszinte áldás nekünk Tharr szeretete" (és ezt mindenki értheti úgy, ahogy akarja).
Azonnal rájöttem, hogy ez számomra a tökéletes cím ehhez a novellához: minden benne van, amit el akartam vele mondani.

Önértékelés

A fenti részsikerek és kellemes emlékek ellenére így utólag azt kell mondjam, messze nem vagyok elégedett ezzel az írással. Tisztességes megoldásnak jó, többnek nem - és ami nekem a legfájóbb, hogy több lehetőség volt benne. A történetváz szerintem rendben van, az arányok is jók, a csattanó ül. A varázshasználó karakterek elemei néhol szürkék, nem elég hatásosak. A legnagyobb ziccer Chyuss karakterével kapcsolatban maradt ki: a karakterábrázolás elmélyítésével emlékezetesebbé lehetett volna tenni ezt az írást. Zsolt erre biztos képes lett volna - én nem.
Igyekszem optimistán és ambíciózusan értékelni a tanulságokat: még nem.

A korábbi oldalam hozzászólásai

• Diocletianus  2010. 10. 04. 11:49 
  

  Ráadásul Mátyás és Gyuri már lelőtte a "Ranagol áldásával"-t, mint "szürke kisegér" címet... :-)
  
  
• 2.  Heidel Dan  2010. 10. 04. 12:29 
  

  Tiltakozom. :)
  A Tharr áldása és a Ranagol áldásával között szerintem kategóriás különbség van. Ranagol eleve hangzásban is sokkal "fajsúlyosabb", mint Tharr (nem beszélve az ynevi szerepükről - azért nem tehető egyenlőségjel közéjük). Nálam az "áldásával" is jobb hatású, mint az "áldása". A Ranagol áldásával egy brutálisan jó cím - ami csökkenti az értékét, hogy sajnos sokkal jobb, min amilyen a regény lett.
  
  
• 3.  Marcus  2010. 10. 04. 18:14
  

  Sziasztok!
  Raon: A Ranagol áldásával szerintem az egyik legrosszabb MAGUS cím, azonnal krános-gorvikos tucattörténet ugrik be róla, amiben fejvadászok, aquirok, és nagyon macsó mágiahasználók pózőrködnek. Szerencsére a regénynek semmi köze hozzá...
  
  
• 4.  Heidel Dan  2010. 10. 07. 0:00 
  

  Marcus:
  Érdekes, hogy ennyire beletaláltál a velejébe. :)
  Tudom, az idei blogos teljesítményem alapján ez nehezen hihető, de készül egy bejegyzés a címekről, címadásokról is, és mivel már 60 %-on áll, jó eséllyel ez lesz az írástechnikai kategória következő darabja.
  Röviden ide is reagálva: azért írtam velejét, mert az olvasói asszociáció az, ami sokszor kikerülhetetlen probléma a címek kapcsán. Ezt szerintem sosem érdemes minősíteni, és érvelni is felesleges az író "igaza" mellett - jobb címet kell találni, vagy olyat, amellyel kisebb a támadási felület.
  Szerintem pl. a "Ranagol áldásával" címnek szakmai szemmel elsősorban a Kosfejű dogmatikájára kellene utalnia, és a címből adódóan a történet helyszíne másodlagos kellene legyen. Tehát én vagy egy olyan történetre asszociálnék, amelynek egy Ranagol-pap a főhőse, vagy ha írónikus a cím, olyanra, amelyben a sors Ranagol dogmái alapján jelenne meg.
  Amit te írsz, az is jogos, elismerem, de szerintem ennek elsősorban nem a cím, hanem a sok béna M* írás (az írással köszönőviszonyban sem lévő címadási szokás, és a sablonos témaválasztás) az oka.