Írói háttér: Titkos találkozó

– Ahogy jobban megnézem, ez inkább csak szakrális jellegű rítus – mormolta Ventar. – Nincsenek benne a hitre jellemző szimbolikus kötések.
– Tehát bárki felhasználhatja? – szegezte neki a kérdést az ifjú akolita.
– Nos, nem lesz olyan hatékony, mint az alkotóinak kezében, de valószínűleg igen.
– Bocsásd meg a kételkedésemet, inkvizítor. Még nem tudod, de milliók élete múlhat a helyes válaszon.
– Én azt mondom, bárki felhasználhatja.
Henog Canwen előredőlt a székén.
– Úgy hiszem, Narven mester már épp elég méltatást kapott a művével kapcsolatban. Elég idő tel el, mit gondolsz, inkvizítor?
Ventar lehunyta szemét. Ellenőrizte az asztrál és mentálsík áramlatait, és bólintott.
– A tárgyalás visszhangja immáron egyértelmű mintát mutat. Ha nem rontjuk el, kellő védelmet nyújthat.
– Akkor itt az ideje megtudni, miért vagyunk itt – sóhajtott fel az ifjú akolita és tenyérnyi selyemcsomagot helyezett az asztalra. Hogy mit rejthetett a selyem, azt nem lehetet tudni, ám a vérvörös szín, Eren címere és a kék fonállal hímzett hercegi pecsét szemernyi kétséget sem hagyott. – Azt reméljük, hogy a mai egyeztetéssel a Szövetség egyik legfájóbb problémája is megoldódhat.
– Te magasságos... – nyögte a Krad-pap, de mielőtt folytathatta volna, Henog Canwen figyelmeztetően felemelte a kezét.
– A legjobb, ha az ő neve még gondolatban sem merül fel bennünk. A herceg végig rejtélyes szereplője a darabnak, bár az ő személye körül forog minden.
Ventar és a tiadlani drágakőmágus egyszerre bólintottak.
Krad papja megtörölte izzadó homlokát.
– Úgy tudtam, hogy a... herceget ismeretlen helyen tartják fogságban.
– Idegen síkon, ahogy a szóbeszéd járja – egészítette ki a tiadlani.
– Nos, a helyzet ennél némiképp... bonyolultabb – az ifjú akolita előredőlt a székén. – Huszonöt éve, kilenc hete és hét napja történt. Álmában érte az orvtámadás, és ezt a tudatát védő pajzsok és a rúnavédelmek sem akadályozhatták meg. Eddig azt feltételeztük, hogy egy számunkra ismeretlen eredetű szimpátiás mágia révén a második fekete hadúr és a Halál Hatodik Nagymestere hajtotta végre az ármányt... ám a történtek tegnap új megvilágításba kerültek.
Lassan, óvatosan széthajtogatta a vörös selymet.
Ódivatú ezüstnyaklánc vált láthatóvá, a kyr örökségek között lehetett találni hasonlót. A gyertyafényben ragyogni látszott a medalionjában lévő bíborszín gyöngy.

Írói háttér

Régebben már említettem Egri Lajos kiváló művét, a A drámaírás művészete című szent könyvet, és örökérvényű igazságait. A mű egyik legkiválóbb gondolata, hogy ha minőségre törekszel, előbb végy egy jó premisszát, és csak utána kezdjél el írni.

Aki ezt még nem próbálta, az szerintem elképzelni sem tudja, hogy ez mennyire nem egyszerű. Félreértés ne essék, ebből még véletlenül sem azt szeretném kihozni, hogy mivel én itt megpróbáltam, mennyivel ügyesebb és okosabb vagyok másoknál. Kizárólag azt az élményt szeretném megosztani az olvasókkal, hogy nekem ez volt az első írásom, ahol már az első pillanattól így álltam az alkotáshoz, és úgy érzem, ennek végül meg is lett az eredménye.

Talán érdemes idevésni, hogy tulajdonképpen az összes BgyIII-as írásomra jellemző módszer volt, hogy nem a képességeim, hanem  a metaplot igényei felől igyekeztem témákat választani. Tehát nem onnan indultam ki, hogy mire lehetek képes, hanem csavartam egyet a dolgon, és azt néztem meg, milyen történet mutatna jól a kötetben, milyen megoldások kellenének az egyes elemek érdemi felhasználásához. Reálisan nézve ez extra hazárdírozás volt részemről, mert több kritikus ponton csak a megírás után derült ki, hogy képes voltam-e értékelhető anyagot összehozni vagy sem - de azt kell mondjam, most, hogy ráéreztem ennek a módszernek az ízére, a jövőben is igyekszem mindegyik írásomhoz így hozzáállni. Az utólagos értékelésem szerint ugyanis bár ez a módszer kétségkívül veszélyes, és még véletlenül sem biztonságos, a tizenkilencre lapot húzás tipikus esete... viszont siker esetén meg olyan írások jöhetnek ki a kezem alól, amelyeknek a józan ész felől nézve lehet, hogy évek múlva sem mernék nekiugrani.
Előre menekülni - azt hiszem, a tartozásaim törlesztéséig ez lesz a M* írói pályafutásom (szerintem) legtalálóbb jelmondata.

Tehát a premissza: "a legnagyobb titkokra csakis a legtitkosabb találkozón derülhet fény".

Szakmai szemmel nézve ez a premissza nem túl jó. Ha jóindulatú vagyok magamhoz, mondjuk, hogy közepes. Ellenben kétségkívül megfogja a novella lényegét, és ez nekem sokat segített abban, hogy az írásom minden szavával fókuszálni tudjak rá.

A novellaötlet azonnal beugrott, ahogy a metaplot kidolgozása során számolni kezdtem az Északi Szövetség színrelépésével. Szerintem érdemes kitérni az előképekre, főleg mert kettő is volt belőle. Egyrészt nekem a Karneválban nagyon tetszett az a rész, amikor Gorduin múltját kutatták Erionban Alyr Arkhon barátai. Az a jelenet, az a beszélgetés számomra ritka életszagú volt, érdekes, reális, ízes és részletekben gazdag. Komplex betekintést adott Ynev legnagyobb titkaiba is - ilyenkor egy író számára szerintem egyértelmű döntés, hogy ha lehetősége adódik, ezt egyszer neki is ki kell próbálnia.

A másik, ennél jóval átfogóbb és fajsúlyosabb hatást Frederick Forsyth: Ikon című remekműve adta. Ez számtalan más szempontból zseniális darab (minden ifjú titánnak kötelező lenne elolvasnia!), de a hidegháborús helyzetben tevékenykedő hatalmasságok bemutatása terén nálam magasan a leg-leg-leg kategória (és amennyire Forsyth jó, őszintén remélem, hogy idővel kiderülhet a M* olvasók számára, hogy mi minden próbáltam még tőle átvenni).

Ilyen előképekkel az irányelveket könnyen megtaláltam, a kötet metaplotja pedig tálcán kínálta a ziccereket. A találkozó témája és a történet váza hamar összeállt, de tudtam, hogy a neheze csak ezután jön. A Karnevál említett jelenete és Forsyth könyve ugyanis elsősorban a karakterektől működik, és bár igen hamar sok fless összejött, ezt a kérdést én ennyivel sosem szoktam megúszni.

Talán felsorolni sem lehetne, hány érv szól a nagyhatalmú karakterek szerepeltetése ellen - és ez csak a dolgok szakmai oldala. Az olvasóknak a korlátlan fantázia műfajában emellett joggal lehet tele mindenük azzal, hogy ezek a karakterek sokszor csak a címkéikben nagyhatalmúak, és egy árva szavuk, gondolatuk, megnyilvánulásuk nem támasztja alá a hangzatos paneleket.

Nekem a hazárdírozós módszerrel nem volt választásom, mert ehhez a sztorihoz nem szokványos karakterek kellettek, ez máshogy nem működött volna.

Az elején ezzel voltak is gondjaim. Az első változatok esetlenségét látva "az ember azért tudja, hol van a helye" felkiáltással  annyi könnyítést engedtem magamnak, hogy ne a legnagyobb hatalmasságok, hanem a második vonalas társaság banda találkozójáról legyen szó. Ők természetesen még így is az avatott körök legszűkebb társaságának a tagjai voltak, de mégiscsak járt velük némi könnyítés. Persze ahhoz nem elég, hogy ne legyenek velük problémák, de innentől már volt lehetőségem trükkökkel helyettesíteni az írástechnikai hiányosságaimat. Csak végig kellett gondolnom a premisszát.

Logikus döntésnek tűnt, hogy a karakterek ne ismerjék egymást - sőt, rengeteg nehéz mondatot megúszhattam azzal, hogy nem is volt szabad kitérniük erre. Ha nekem szegeznék a kérdést, nehezen tudnám eldönteni, hogy ennek a hangulati hatását találtam ki előbb, vagy hogy szakmailag így könnyebb dolgom lehet. Ezek a dolgok nálam egymást követik, egymásra épülnek - és ha ez nem is hangzik jól, de én alapvetően ezt tartom élelmes, életrevaló alkotói hozzáállásnak.

Az antiss veszélyeinek magyarázata ebben a formában csak később került bele a szövegbe. Könnyen lehet, hogy nem lett volna rá szükség, de ez ismét csak könnyített a karakterábrázolásaimon, és emellett szerintem ezzel szépen kikerekedett a titkos találkozós megoldás.

Itt térnék ki az rpg.hu-s kritikában jelzett hibára, miszerint az antiss annyira megszokott, hogy külön biztonsági előírások vonatkoznak rá. Szerintem itt a kritika szerzője alapvetően félreértette a dolgokat. Az antiss természetesen nem megszokott. Szerintem egész Észak-Yneven van (maximum) néhány száz halandó, aki ilyen szinten tud a titkairól (de itt még a száz alatti darabszám is reális lehet). Azt elfogadom, hogy a M*-ban eleve nem hangzik jól a leg-leg-leg, de kvázireális megközelítésből, az Ynev-hitelesség szemszögéből itt tényleg arról volt szó, hogy a Szövetség hatalmasságai ilyen szinten tudtak ezekről a titkokról, hogy a megfelelő biztonsági előírásokat is kitalálták már hozzájuk (amellyel amúgy még mindig nem nyertek száz százalékos védelmet, csak jelentősen csökkentették a támadási felületet). A titkokkal kapcsolatos írói hozzáállásom is mindössze ennyi akart lenni: a felek mindent megtettek, amit meg tudtak tenni, amire kvázireálisan a lehetőségeikből futotta.

Azt tudni érdemes, hogy az első változatban annyira titkos volt minden, hogy nem szerepeltek nevek sem. A karakterek címkékkel voltak azonosítva, és ott aztán tényleg játszani lehetett azzal, hogy ki kicsoda (főleg Alyr Arkhon esetében voltak érdekesek az utalások). Írástechnikailag szerintem érdekes megoldásokat tartalmazott ez a szöveg, de ahogy a szerkesztőm és a kollégáim jelezték, nem volt túl olvasóbarát. Az a megoldás valószínűleg több olvasót veszített volna el, mint amennyit az "egyedi, sehol máshol nem látott" húzással megnyert volna magának (ezzel együtt nem adtam fel egy ilyen jelenetnek a megjelentetését, egyszer valahol biztos el fogom ezt az ötletet lőni, mert kellően extravagáns).

Egy kis pletyka a fentiekhez: ennek a címkézésnek az én hülyeségemből maradt egy nyoma a szövegben. Elképzelni sem tudom, hogy történhetett, de ez már történelem. Szóval aki nem értette, hogy Alyr Arkhon helyett mit keresett egy "agyagszobor" az egyik párbeszéd átkötő szövegében, annak teljesen igaza van, mert az ott jelen formájában tökéletesen értelmetlen.

A premisszából adódó logikával persze szépen bekavartam magamnak, több területen is. Egyrészt a nevek végül csak úgy kerülhettek a történetbe, hogy találtam egy megfelelő nézőpont karaktert - illetve találtam megfelelő neveket is. Ventart egy réges-régi tervezetem főhőseként könnyű volt felhasználni (ha oda jutok, majd kitérek erre is, a Kyel látja lelkem című regény lesz az övé), de a többiekkel gondban voltam. Ez különösen a találkozót levezető ifjú diplomatára állt, akinek borzalmasabbnál borzalmasabb neveket találtam ki. Henog Canwen végül - rám nem jellemző módon - az utolsó pillanatban kelt életre, de ezzel a névvel azonnal beírta magát a kedvenc karaktereim közé (és számomra is hihetetlen volt, de amint meglett a megfelelő név, egyből összeállt bennem egy markánsabb karakterkép is).

A nagy logikázással emellett sikeresen felépítettem magamnak egy gorduini csomót (elnézést - évek óta tervezem, hogy ezt a poént ellövöm valahol) - ha ugyanis a karakterek nem említhettek neveket, akkor nem említhették Liliathot és Iglatot sem.

Az első két változatban az ő szerepük nem is volt teljesen világos, és ezen mindenképpen segíteni kellett. Néhány kollégám szerint itt kellett volna abbahagyni, de a saját gondolatmenetemet követve itt jöttem bele a titkolózósdiba - innen jött a szimbólumos beszéd, Narven mester színművének ötlete. Ez kezdetben több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt, de a megjelent változatban szerintem végül logikus és korrekt hangulati aláfestést adott a történetnek.

Ha már karakterek, mindenképpen ki kell térnem Alyr Arkhon szerepére. Ez talán megint csak az én egyéni ízlésem, de számomra nagy öröm volt, hogy megírhattam őt is - ráadásul így. Fontos szerepe volt, szerintem jó szövegeket adtam a szájába, és ráadásként eljátszhattam vele a titok a titokban játékot. Nélküle ez a sztori sokkal szürkébb lett volna.

Még egy pletyka: mondom ezt úgy, hogy egy hatásos jelenetét végül bele sem írtam. Egy kezdeti flessben a Krad pap Alyr tervét hallva kifakadt, hogy melyik boszorkánykirálynő lenne olyan hülye, hogy bedőljön egy ilyen olcsó trükknek. Erre Alyr kicsit bepöccen. Elkezdett volna annyit, hogy "éppenséggel..." amikor az ifjú diplomata közbevág, és szelíden leinti a Krad papot azzal, hogy "higgye el, a magiszter mindegyőnknél avatottabb szakértője ennek a kérdésnek".
Ez végül azért nem került bele, mert nem szerettük volna azt a látszatot kelteni, hogy Alyr Arkhon lenne az alidaxi boszorkánykirálynők sorsszerű végzete.

Írástechnika, önértékelés

Némi töprengés után egybevettem a két témát, mert itt nincs annyi plusz információ, mint a prológus esetén.

Nálam ez a novella egy merész vállalású, tisztességes megoldás. Tőlem szokatlanul szikár, szűkre szabott szöveg, semmi cizelláltság, semmi vadhajtás.

A cím - talán nem meglepő módon - a premisszából lett levezetve, a novella fő témája kellően üt, és emellett helyenként még jó villanásai is vannak (titkok a titkokban), amelyekre büszke vagyok. Stilárisan ez az első olyan szövegem, amelyen az időpróbát kiállva sem akarnék sokat javítani (a Tharr szeretnél most is csiszolnám a mondatokat).

Szakmailag szerintem egy gyengéje van a szövegnek: Ventar, mint nézőpontkarakter hamar a háttérbe szorul, de ez inkább technikai hiba, a novellában nem kelt akkora hiányérzetet. Illetve még egy kérdés idevehető, bár ez a célközönséget tekintve nem feltétlenül hiba - ez a novella egyértelműen avatott olvasóknak szól.

A kollégákkal sokszor beszélgettünk már arról, hol húzódik a határ érdekes-izgalmas játék és homályos-érthetetlen utalgatások között. Az a szép ebben, hogy így jobban belegondolva nem ismerek egyező véleményeket. Gazsi például kimondottan szereti az efféle játékot, és ezen a téren JJS kollégát sem kell félteni - mások viszont, hiába szeretik, jóval óvatosabbak, ha alkalmazni kellene ezt, vagy eleve nem vállalnak felesleges kockázatot.

Hogy az én megoldásom hová tartozik, az szerintem úgy nagyjából egy év távlatából kiderül - és itt nem is számít, hogy én mit gondolok, erre a kérdésre csak az olvasók adhatnak egyértelmű választ. Én bízok abban, hogy ez itt jól sült el, mert kedvelem ezt az eszközt... mi több, a stílusjegyeim egy jelentős része is ezekre épül (vagy fog épülni). Ami biztos, hogy részemről nem ez volt az utolsó ilyen próbálkozás (erre a kötet egy másik írása lesz a legjobb példa), és ha ez itt nem lett elég jó, hát majd igyekszem ennél is jobban csinálni.

A korábbi oldalam hozzászólásai

• 1.  Ceriak  2010. 10. 08. 0:12 
  

  Az utalgatás akkor jó, ha a bennfentes magában felkuncog az olvastán, a laikus olvasó pedig mit sem vesz észre az egészből.
  
  
• 2.  Heidel Dan  2010. 10. 13. 16:11
  

  Ceriak Ez egy jó megközelítés, bár univerzálisan nem alkalmazható minden esetre.
  
  
•   3.  EdBoyWW  2010. 10. 18. 11:15 
  

  Nekem tetszett, bár az álomsíkos intrika minden részletének megértéséhez még el kell majd olvasni vagy kétszer...
  Hátérrinfo-kérdés: Mit szólt GA, mikor a dédelgetett karaktere fellebentette a kapucnit? :)
  
  
•   4.  Heidel Dan  2010. 10. 18. 12:20 
  

  EdBoyWW: alapvetően tetszett neki, elégedett volt a megoldással.