Kiemelt témák

Másikvilág töredék - Daik Díjvenhar elkárhozása

A következő töredék a netes körökben Zöld Íjász tervezet néven elhíresült (és hamvaiba holt) kötetbe tervezett novellám nyitása. Két dolgot érdemes róla tudni. Egyrészt a koncepcióm a szerkesztők szerint is erősen határeset volt, tehát éppenhogy beférhetett volna a kötetbe (sőt, ha mindenki leadja azt, amit kitalált, talán be sem fértem volna, mert el kell ismernem, hogy az én novellám nem kimondottan a Zöld Íjászról szólt). A másik, hogy számomra az Anyrok alkonya projectet követően ez volt az első igazi félre-lépés, már ami a szabvány írói gondolatköröktől való elvonatkoztatást jelenti. Ezért is szeretem ennek az anyagnak minden sorát, az eszmeiségét éppúgy, mint a tervezet részleteit. Az elején még a stílusommal is ki vagyok békülve (ez nálam tényleg ritkaság). Legalábbis szeretném azt hinni, hogy az elfes eszmevilággal sikerült kellően hihető mesés-histórikus hátteret adni a tartalomban gazdag körmondataimnak.

Ami a lényeget illeti: azért is érdekesek lehetnek ezek az írói dolgok, mert Daik Díjvenhar kapcsán engem már az Anyrok alkonya idején az foglalkoztatott a legjobban, hogy válhatott egy elf nekromantává (vagy valami hasonlóvá). Számomra a karakterében ez a drámai változás a legvonzóbb: erre nem egyszerű kérdésre csattanós választ adni. Ezért is teszem ki bátran ezt a részletet, mert bár látszólag sok titkot felfed, a novella velejét tekintve ez még csak felütés, messze nem itt van a vége.

Heidel Dan
Másikvilág

Halljátok hát a renegát elf varázsló, az istentelen Veichassur történetét.
Az óelfek védelmezte északi menedék, Sirenar vénjei azt mondanák, ilyen személy számukra nem létezik, csak egy rossz emlék, intő példa az eljövendő koroknak. Veichassur kizárólag az Elveszettek Krónikájában szerepel, egyetlen sort foglalva az említésre méltók elől, és itt is csak a bűne, az elfeket teremtő Urria megtagadásának bélyege került bejegyzésre. Tüzetes kutató esetleg találhatna néhány utalást egy Daik Díjvenhar nevű beavatottról, aki egy aquirral vívott harc során hasonlóan végzetes hibát követett el, ezért az óelfek elvették tőle a Nevét, és száműzték a maguk világából… igen, egy tüzetes kutató esetleg elgondolkozhatna az egybeeséseken. Mert ha ő Veichassur, máris meglenne a magyarázat arra, hogy bár Daik Díjvenhar története hagyománytisztelő elf körökben éppúgy tiltottnak számít, mint Veichassuré, valahogy egyik sem tűnt el a feledés homályában. Az erioni elf közösség hercege, a vén Rauminen szerint okkal próbálták törölni őket a nép emlékezetéből a Rehynnek, az óelfek nagyjai – és ha hinni lehet a meséknek, ugyanezen okból nem akarja elfeledni őket a kiszakadt elf közösségek egyike sem.
Az emberek bölcsei úgy tartják, hogy Sirenar nemcsak az óelf tradíciók mentsvára, hanem az igazi elf kultúráé is. Az innen távozott vagy kiszakadt elfek érdekes módon mást gondolnak erről. Tény, hogy legtöbben még mindig keresik a maguk útját, és a régi dicsőséghez képest kevés eredményt értek el. Ám az is tény, hogy a hősöknek kijáró tisztelet mellett egyáltalán nem úgy tekintenek az óelfek nagyjaira, mint az igazság kizárólagos őrzőire… és Sirenarban bizonyosan szentségtörést kiáltanának ezért, de a kiszakadtak azt mondanák, egy ideje nekik is megvannak a maguk útmutatói, védelmező – ha úgy tetszik, rehynnjei.
A Zöld Íjász talán ez első lehetett a sorban, aki a kiszakadt elfeknek utat mutatott. Több közösségben úgy tartják, egykor maga is óelf volt, a rehynnek tanítványa, és ő volt az első olyan kiemelkedett, akit nem Sirenar taszított el, hanem a maga akaratából hagyta ott az ősi földet. Amikor ezután kutattam, Rauminen elfjei előbb mereven elzárkóztak a kérdéseim elől, majd később vita nélkül egyetértettek abban, hogy ha az igazság érdekel, akkor nekem inkább Veichassur történetét kell papírra vetnem. Sokáig nem értettem, miért. Végül maga Rauminen volt az, aki felfedte előttem a titkokat – azzal a kikötéssel, hogy csak azt adhatja nekem, amit bármelyik más elfnek, és az efféle tudásnak az az ára, hogy az igazságot mindenki maga kell megtalálja.
A megvilágosodás végül egy láztól fűtött éjszakán ért el. A történetet addigra több százszor leírtam már, de csak abban a beteg álomban értettem meg a dolgok hátterét. Volt, hogy kívülről láttam, volt, hogy főszereplőként élhettem át a történteket. Az eredmény egy tudós elme számára kusza és zavaros lett, ám az ősi titkok felfedésére áhítozó lelkem hetekig ujjongott utána.
Lehet, hogy tévedek, és Veichassur mást mondana. Lehet, hogy csak valamely égi hatalmasság űzött gonosz tréfát velem… de meggyőződésem, hogy az alábbi módon a Zöld Íjász mítoszok eredetének minden lényeges kérdésre választ adhat a néhai Daik Díjvenharból született Veichassur legendája.


1.


Vannak, akik úgy tartják, Daikot Syrrantrin, az aquirölő lándzsa kisugárzása árulhatta el. Könnyen lehet, hogy így volt. Az ereklyét Daik Gí-Arunnból hozta magával, az egyetlen sárkányok alapította elf varázslókolostorból, amely a fajháborúk után fennmaradt. A lándzsában lüktető varázserőt tényleg nehéz lehetett leplezni, hisz nyelét egy őssárkány bordájából, pengéjét a nagy sárkányfejedelem, Khala-Eiryssen karmából faragták korokkal ezelőtt az elfek aquirvadászai – és hogy az ereklye azóta hány szörnyeteg vérét ontotta, hány istentelen rémség üvölthetett miatta bosszúért az árnyékvilágokból, azt senki nem tudta volna megmondani.
Más mesemondók szerint Daik bosszúvágya volt minden baj okozója, amelyet a nagy gonddal alkalmazott meditációs formulák ellenére sem tudott eléggé magába fojtani. Tény, hogy az aquir párbajra hívta Daik apját, majd csalárd módon csapdába csalta és kivégezte őt földmélyi barlangja fullasztó sötétjében. Tény, hogy ez a tragédia Daik számára több volt egy szerette halálánál. Számtalan legenda szól az elf apák és fiaik közötti különleges kötődésről, ám ha igazak azok a mesék, egyes családoknál az apák a fiúknak nem csupán védelmezők, uralkodók, és mesterek, ők testesítik meg számukra Urria arcait, a kalahorák istenképeit is.
Az elfek bármelyik más népnél többet tudnak a lélek rejtelmeiről, de néha a mérhetetlen tudás sem kínál egyértelmű megoldást. Az életet mindennél jobban tisztelő Daik egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy végezhetett apjával egy olyan sehonnani aquir, amelyet az Aylúr Tekercsekben nemhogy a szörny-urak és a fejedelmek, de még az alsóbbrendű arisztokrácia között sem tartottak számon. Cjariss Díjvenhar a másfél évezred tisztes korát megélt, kivételes adottságú elf varázsló volt, az óelfek hithű vazallusa, Rehiar hatodik óelf védelmezőjének, Shim-Shioannak a keletvégi bizalmasa. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy egy ilyen küzdelemben egy ilyen aquirral szemben bármiképp is alulmaradhatott volna.
Daik a temetés után évekig ádáz harcot vívott a bánattal, ám a fájdalmára nem használt sem ima, sem varázslat. Végül ősi szokás szerint egy vén uscayha-fa alá ült meditálni, ahogy a legendák számtalan hőse tette annak idején, és mert beavatott volt, elvégezte a Linessa Boraliss szertartását is. Elültetett egy facsemetét, és teremtőként őrködött felette: a karjaival védte, a könnyeivel táplálta. Ez a szertartás elfek százainak segített már, hogy rátaláljanak a maguk igazságára – így lelt nyugalmat a dicsőség korában Teliadan, az akkori harmadik rehynn, így talált a magányos vándorok útjára a mosolytalan herceg, aki később Zöld Íjász néven vált ismertté. Daik a hagyományokat követve hiba nélkül végrehajtott minden formulát, a gyásza mégsem múlt el, és nem született belőle új élet. Ellenben kilenc hónap múltán a facsemete levelei megfeketedtek, nyurga törzse a földig hajolt, gyökerei elrohadtak a fojtogató fájdalomban. Daik a vereségét látva keserű szájízzel bár, de megszüntette a Linessa Boraliss kötését, mielőtt a gyásza végleg megöli a fát – majd az apja sírja mellé ült, és kíméletlen alapossággal kielemezte lelki béklyóját.
Kevesen tudják, hogy egy kiemelkedett lélek ugyanazokat érzi, mint bárki más halandó, csak az esetek többségében nem a megszokott módon hatnak rá ezek az érzelmek. A legtöbb alkalommal a kiemelkedett erősebb lehet az egyszeri halandónál, de vannak pillanatok, amikor ez az erő jócskán visszaüthet… és Daik az apja emlékét őrző dicsőség-rúnákat méregetve megállapította, az ő esetében most eljött ez a pillanat.
Nem a veszteséggel, nem is az asztrális sebekkel volt a baj. A meggyőződése nem hagyta, hogy megbékéljen, ami ha mélyen eltemetve is, de máig ott munkált benne. Ellenállhatott neki, ha akart, de végleg elvetni… az úgy hatott volna számára, mintha magát Urriát kellett volna megtagadnia.
Amint Daik utat engedett a döntésnek, érezte, ahogy lassan egyetlen érzés tölti ki a lelkében keletkezett űrt: az ítélkezés, az igazság, a jogos bosszú vágya. Eztán hamar rádöbbent, hogy ha nem ad értelmet apja halálának, nem sok választása marad. Vagy tehetetlenül fog vergődni élete végéig, vagy a gyötrődés a szentnek ugyan szent, ám varázslói mérce szerint a lelkeket démoni mélységekbe taszító Mallior-Thulúviel küldöttévé változtatja… és énjének józan, logikus fele semmiképp nem akarta ezt a sorsot. Ekképp nézve a saját megváltása érdekében kutatta fel a szörnyeteg fészkét – ugyanakkor a legnagyobb gyengeséggel is, ami halandót egy efféle szörnyeteggel szemben sebezhetővé tehet.
Mai fejjel azt mondhatnánk, Daik meggondolatlanul cselekedett. Ne feledjük azonban, hogy az egy másik kor volt, és más halandók éltek benne. Akkoriban az elfeket még nem érintette meg oly egyértelműen a hanyatlás, északi államuk nem a világtól elzárt sirenari menedék volt, hanem a Rehiarnak nevezett roppant erdőbirodalom országhatárokon rendre át meg átnyúló, megannyi hódoltsága. Akkoriban a régi nagy háborúk, az aquir-elf csaták emléke még elevenebben élt a nép emlékezetében, a hercegek lelkét nem koptatta üressé a kudarcok feletti csüggedés. Azok az elfek úgy hittek a jövőjükben, hogy meghátrálásra késztették a fél világot meghódító Kyr Birodalmat is.
Az emberek elképzelni sem tudják, hogy aki pontosan tisztában van a dolgok hátterével, az mennyivel nehezebben hoz meg bizonyos döntéseket, mint az, akit a tudatlanság áldásos biztonsága védelmez. Egy ember, ha efféle helyzetben bosszúra esküszik, legtöbbször első felindultságából teszi, és ha számol is a következményekkel, az keveset számít nála, hisz a lelkében lobogó tűz könnyedén seperi el a józan ész kételyt szülő érveit. Daik ellenben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit kell feláldoznia a bosszúért, és hogy az milyen következményekkel járhat. Tudta azt is, hogy az apjával ellentétben ő messze nem volt elég jó vadász – ezzel a ténnyel a döntése elf mérce szerint elképesztő bátorságra vallott.
Daik a tapasztalatlanságát hosszas tervezéssel, és gondos előkészületekkel próbálta helyettesíteni. Hogy kellő erőre találjon, hónapokig edzette a lelkét, és építgette az elméjét védő pajzsokat. Mivel nem akarta felhívni magára más aquir hatalmasságok figyelmét, az aquirvadász tekercsekben áttanulmányozott minden, a régi elf-aquir háborúkat lezáró egyezményt. Pontosan tudni akarta, hogy a küldetése mely módszerekkel maradhat meg a személyes igazságtétel keretei között. Végül Gí-Arunn urai, a Kortalan Mesterek elé állt, és bár többször megrogyott a térde a kérés előcitálásakor, ám az életkegyét kérve hatszáz esztendő szolgálatáért cserébe elvihette azt az ereklyét, amely elfogadta hordozójának.
Abban minden mesélő egyetért, hogy amikor az aquir auráján mélyvörös lángok lobbantak Daik harmadik szeme előtt, az elf bizonyosan tudta, elkésett a meglepetéssel. Megértette, hogy hiába fürkészte heteken át mérföldek biztonságából az aquir fészkét, hiába tanulmányozta a szokásait, a szörnyeteg már várt rá, csapdát állított neki, amelybe ő vakon belesétált. Ez a felismerés egy igazi vadásznál mindent megváltoztatott volna, ám Daik akkor úgy döntött, már értelmetlen volna meghátrálnia, ezért a kisebb rosszat választva előrecsapott a lándzsájával. Syrrantrin pengéjén kék rúnák ragyogtak fel, ahogy az aquir aurájába érve kiteljesedett a beléfoglalt óelf varázslat, azonban hiába roncsolta szét a szörnyeteg gégéjét, a kiáltását már nem tudta megakadályozni.
A hatalomszó átzengett a síkokon, és olyan robajjal szakadt a világba, mintha a felszín hegyei közt lavina pusztított volna. Csontok törtek a lándzsát markoló ujjakban. Daik dobhártyája beszakadt, a Manaháló rezdüléseire hangolt elméjén orkánként söpört végig az aquir mágia rontása. Úgy érezte, mintha a koponyája is szétrepedt volna… de ha nem is képezték vérbeli vadásznak, nem véletlenül hívták Díjvenharnak, nem véletlenül emelkedhetett ezeréves kora előtt Rehiar határvadász-varázslói közé. Ő is felkiáltott népe elfeledett nyelvén, és bár mesterei szerint nem csörgedezett ereiben sok az óelfek véréből, az akarata elég erős volt ahhoz, hogy segítségül hívja Syrrantrin hatalmát.
Ahogy egymásnak feszült a két erő, megremegett a föld, a falakon repedések futottak szerteszét; éppúgy, mint az anyagi világot a mélységi birodalmaktól elválasztó síkok mezsgyéin is. Az aquir rontása nem bírt az ereklye védelmével, a felkorbácsolt mágikus energiáknak viszont egyik erő sem vetett gátat, így azok a barlangban a létezés összes síkját végigpusztították. Az elhalt gyökerekkel átszőtt sziklamennyezet hat lábnyi darabon beomlott, és ezzel együtt az Asztrálvilágban is meghasadt a világot óvó szférák szövete – a feltáruló hasadékból tucatjával rajzottak elő a démoni paraziták.
Syrrantrin megmentette Daikot attól, hogy véres salakká morzsolódjon, de már nem tudta enyhíteni a tudatára nehezedő nyomást. Asztrális dögevők tapadtak az elf elméjét övező pajzsokra, az élet romlatlan esszenciájára éhesen martak a lelkébe, Daik valahogy mégis megtette azt az öt lépést, ami az aquirtól elválasztotta, és a potrohába vágta a legendás lándzsát. Kevés ereje maradt a döféshez, ám Syrrantrin tudta a dolgát, és a föld őselem törvényeit uralva engedelmesen a sziklába csusszant, hogy a barlang padlójához szegezze foglyát.
Az aquir újra felkiáltott. A szentségtelen nyelv hatalmát már nem használhatta, ám vérben bugyborékoló hörgésére így is nyers manából szőtt pajzs örvénylett fel körülötte. Eztán titkos tudományával új szájakat formált a testén, egyszerre kilenc új kapuját az istentelen szózatoknak. Ahogy a félelemtől Daik összerándult, az aquir kristályfényű szemeibe mintha mámoros csillogás költözött volna.
Az elf napfényt varázsolt a barlangba, de a felvillanó sugarakat elnyelte az aquir pajzsa. A hold és a csillagok áldását hívta segítségül, az elérhető legerősebb fagyot és forróságot idézte a fejére, ám az aquir a pajzsa védelmében csak nevetett a próbálkozásain. Gúnyos hangja tőrdöfésként hatolt Daik zsigereibe, és az elf ebből megértette, ez csak számára élet-halál küzdelem, a szörnyeteg épp remekül szórakozik.
Daik fókuszálta akaraterejét, és újra Syrrantrin hatalmához nyúlt, ám az aquir olyan játszi könnyedséggel hárította ezt a varázslatát is, amit látva az elf döbbenten ismerte fel, hogy nincs tovább. A szörnyeteg kacaja ezután egy kórus bömböléseként hatott, és amikor már egész istentelen lénye rázkódott a mámortól, Daik megértette, mi történik.
Egy elf számára kevés nagyobb rettenetet létezik annál, mint amit az élet szentségének pusztításakor kell átélnie. Daikot a beavatása során a Kortalan Mesterek igyekeztek felvértezni a nekromancia borzalmaival szemben, ám most be kellett látnia, hogy az aquir ellen kevés volt a tapasztalat. Az a hatalomszó rosszabbat tett vele, mintha megsemmisítette volna. Épp csak annyira gyengítette le, hogy az asztrális dögevők rést találjanak a lelkét védő pajzsokon… és mert azok a paraziták az aquir szolgái lehettek, a szörnyeteg rajtuk keresztül az ő félelmeiből táplálkozott. Sőt, jó eséllyel így tervezett el mindent. Azért csak védekezett ellene, azért hagyott időt neki a felismeréshez, hogy ne csak legyőzze, a végsőkig kiszolgáltatottá tegye és megalázza… és mert az így feltámadt zsigeri rettenetet Daik nem tudta elfojtani, kiapadhatatlan energiaforrássá változtatta az aquir számára.
Ebből a börtönből nem volt menekvés, ezért Daik az egyetlen megoldást választotta, amivel még esélye lehetett az igazságtételre. Egy kiáltással kilépett a testéből, és átcsúszott a világ alsóbb, lassabban mozgó régióiba, a Vizek és Felhők Idejébe.
Érzékelte, hogy a varázslat nem sikerült tökéletesen, hatszáz esztendő mentális gyakorlatai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy hiba nélkül felidézze a bonyolult formulát. Ezért valószínűleg évtizedekkel kellett fizetnie az életéből, de ez már keveset számított neki.
Kilenc szívdobbanásnyi időt nyert, míg az aquir számára csak egy telt el. Kevés elf tudta volna elérni ezt.
A Vizek lassú hömpölygéséből nézve Syrrantrin lándzsája az örökkévaló rend fénylő oszlopának hatott. A barlangban hópehelyként hullottak alá a sziklák, és az aquir testén lassú vánszorgással gyűrűztek tovább az új szájak daganatai. A Felhők Idejében jól látszott, hogy az aquir hatalomszava szimpatikus kötést teremtett kettejük között, a régi fajháborúkat lezáró egyezmények szellemében. A jelek szerint az aquir is ügyelt arra, hogy harcuk megmaradjon a személyes párbaj keretei között, nehogy felkeltse más hatalmak figyelmét.
Azt is látta, hogy az aquir második hörgésével az életerejéből áldozott a varázslatra, és a rémség romlott szívéből kilenc fekete fonálon lüktetett szét a fajtájukra jellemző sötét, belső energia. Más homálynyúlványok a barlang falába vésett rúnák felé kaptak, és ebből Daik megértette, hogy az aquir pajzsán lehetetlenség lesz áttörni, mert az nem csak az ő átkozott elméjéből, hanem a fészkét átható romlott szférákból is táplálkozik. Csak akkor győzheti le, ha vele együtt az egész birodalmát szétrombolja, kivágja ezt az átkozott fekélyt az anyakőzet és a Manaháló testéből… és mert ilyen hatalmú varázslatot egyedül képtelenség lett volna életre hívni, de ebben Syrrantrin sem segíthetett neki, Daik egy sóhajjal felkészült élete legnagyobb áldozatára.
Gí-Arunn tanításai, a sárkánybölcsek tradíciói úgy tartják, hogy a világot őrző és működtető erők öntudattal nem rendelkeznek ugyan, de közös tudattal igen, amelyek esetenként éppúgy elérhetőek, ahogy végül az esőcseppek is végső menedéket lelhetnek az óceánok roppant víztömegében. Daik még keveset élt ahhoz, hogy éteri valójukban érzékelje a Világrend szolgálóit, de tudott a létezésükről, és ha az éteri dimenziók hatalmas felhőkként gomolygó szellemlényeiként képzelte el őket, amelyek valahol félúton alkothattak pajzsfalat az anyagi és isteni világok között, a tudata is megbékélt a feladattal, és képes volt értelmezni a hívásukra szolgáló parancsokat.
A valós időbe visszalépve a sárkányok őrizte, titkos igékkel a pártatlan igazság szféráinak atyját, Ghyneass Harmastrint, a Jégfolyamok Őrét szólította. Igyekezett kizárni a tudatából a félelmet, a fájdalmait, és csak arra összpontosított, hogy megpróbálja begyógyítani az aquir fészek átkos következményeit. Lecsendesíteni a Manaháló görcsös hullámzásait, visszaidézni a Világrendnek a szférák tiszta, természetes harmóniáját.
A síkok között támadt hasadékok bezárásához kevés volt a magasabb tudomány, de Daik tudta, mit kell tennie egy az efféle harcok következményeit bármi áron vállaló elf varázslónak. Amikor elméjéből elfogyott az erő, és puszta akarattal már nem bírta tovább, energiává alakított minden mást. Előbb feláldozta a lelkét védő pajzsokat. Az aurája kötéseit, halhatatlan lelke előző életeinek emlékeit. Amikor ez sem volt elég, elengedte a félelmeit és szembenézett az rémséggel. Hagyta, hadd gyötörje tovább az aquir, hadd szívja magába átkozott élvezettel az életerejét, hadd örvendjen, hadd kacagjon rajta. A megaláztatás és a fájdalom újra meg újra dühödt ellenállást szült benne, a reménytelenség pedig mélységes megrendülést… és csak bízni tudott abban, hogy ez a szenvedés ismerős lesz a világrendet megtartó hatalmak számára, és mielőbb életre hívja a közös akarat szövetségét.
Végtelen időnek tűnt, mire az éteri dimenziók messzeségéből válaszoltak a hívására.
A Jégfolyamok Őrének áldása nyers energiagóc formájában érkezett a Manaháló szövetén. A sárkányok bölcsessége most is igaznak bizonyult, a Világrend élt az elf által felkínált lehetőséggel, és azonnal megkezdte visszahódítani magának az egészből lopott fészket.
A barlang falába vésett rúnák körül egyszercsak porrá omlottak a sziklák. Az asztrális paraziták visítva menekültek, a síkok közötti hasadék bezárult. A támaszát vesztett aquir felsikoltott, ám mielőtt bármit tehetett volna, a Jégfolyamok Őre a Világrend törvényei alapján a fejére idézte az Öt Fundamentum Bélyegét: börtönbe zárta az éterben, térben és időben, múltban és jövőben egyaránt.
A szörnyeteg mozdulni sem bírt a testét-elméjét gúzsba kötő varázslatok béklyójától.
Daik csak lassan eszmélt fel. Első tiszta gondolatával megállapította, hogy végzetes sebek nyíltak az auráján, és hiába Syrrantrin támogatása, egyre kevésbé sikerült összefogni a tudatát. Belül végtelenül üresnek érezte magát, de ahogy meglátta a csapdába esett aquirt, mélységes elégedettséggel tért vissza belé az élet.
Az aquir ezt látva kiköpte a vért a szájaiból és azt zengte felé.
– Éppoly ostoba vagy, mint az apád.
Daik először nem értette, a szörnyeteg hogy kacaghatott fel. Azután rádöbbent, hogy csak a fejében hallja a hangját, és ebből rájött arra is, hogy a Világrend meghagyta kettejük között az aquir által idézett szimpatikus kötést. Amely továbbra is kiapadhatatlan energiaforrást biztosított az aquir számára.
Amikor az aquir egyik mancsa megrándult, és kiszabadult a varázsbéklyóból, Daik úgy érezte, a végsőkig elárulták. Még soha nem tapasztalt ilyen mélységes undort. Az aquir ugyanúgy elszívhatta az erejét, mint korábban, minden paraziták tökéletes atyjaként erőt meríthetett a diadalából is. Hiába áldozott fel mindent, ami fontos volt számára, ez sem volt elég.
– Éppoly ostoba vagy, mint az apád…
Daik falak és pajzsok nélkül maradt lelkében förgetegként szabadultak el az indulatok. Rádöbbent, hogy elf ezt az aquirt nem győzheti le, csak ha maga is szörnyeteggé válik. Jó eséllyel Cjariss Díjvenhar is ezért távozott erről a világról. Inkább meghalt, de nem szegte meg az élet és rend misztériumait őrző törvényeket.
Ha hinni lehet az elf legendáknak, Gí-Arunn iskolájában több száz példát tanítanak arról, hogy ha egy kiemelkedett elme elveszíti a tudatos én irányítását, akkor az egy bizonyos határt átlépve milyen következményekkel járhat. Olyankor már egy nagyhatalmú varázsló sem képes reálisan látni a helyzetét, és ha a túlélőösztönök átveszik az uralmat az elme felett, a varázsló éppen azt veszíti el, ami egy kiemelkedett intellektust egy aquir ragadozótól megkülönböztet.
Daik érzékelte, hogy megremegett körülötte a Manaháló szövete, de nem foglalkozott vele. Elfogadta, hogy számára már nincs menekvés, hisz csak idő kérdése, amíg az aquir a tőle nyert erővel feltöri mind az öt kötést. Egyetlen dolog maradt, amit megtehetett: segíteni a sorstársainak, megakadályozni, hogy más efféle csapdába essen. Bármi is legyen az ára.
A halál közelségétől elftelenül hideg bizonyosság öntötte el.
Ahogy az aquir feltétel nélküli elpusztítására gondolt, újabb változás állt be az erők egyensúlyában. Csak egy gondolat volt, de mert avatott elme fókuszálta, nem maradhatott nyom nélkül… és a Jégfolyamok Őre a maga kérlelhetetlen módján azonnal reagált rá, új varázslatot formálva. Daik ennek nem értette az okát. A Világrend segítségével az élete árán diadalt arathat az aquir felett – egyetlen törvényben sem vétett, ami Urriának kedves.
Az apját megölte ez a szörnyeteg, ő feláldozza magát és megszabadítja tőle a világot.
Nem bosszú következik, csupán igazságtétel.
A Világrend varázslatában Daik egy tér és időzárvány formuláira ismert. A Jégfolyamok Őre éppúgy csapdába zárná őt, ahogy a métely okozóját? Ugyanolyan szörnyetegnek lenne, ugyanazt érdemli, mint ez az átkozott ragadozó?
Daik összeszorította a fogát. Egész életében az elf tradíciók szerint élt, Urria útmutatásai vezették lépteit. Mindig betartott minden szabályt, nem értette, miért tévedne épp most? Miért a Világrendnek lenne igaza? Mi van akkor, ha ez csak az aquir újabb ármánya, ha ez a diadalának végső, titkos fegyvere?
Daik soha ilyen biztos még nem volt abban, hogy mit kell tennie. Felkiáltott népe elfeledett nyelvén, és egy összpontosítással újra energiává alakította minden érzését és gondolatát… Az aquir ezen is csak kacagott. A Világrend egy vízesés robajával szőtte köré kérlelhetetlenül a maga varázslatát.
Daik érzékelte, hogy már csak kevés ideje maradt, és hogy az összegyűjtött ereje nem elég a varázslatához. De olyan kevés hiányzott…
Minden kiemelkedett varázshasználó tud arról, hogyan lehet visszaélni a világ működésének ismeretével. Hogyan lehet úgy erőt gyűjteni, és felhasználni, hogy abba senkinek ne avatkozhasson bele… hogyan lehet kijátszani a legfőbb törvényeket. Elf mérce szerint ez már a káosz vadmágiájának pusztító misztériuma volt, hisz nem lehetett uralkodni felette.
Daik talán nem hitt abban, hogy ez a veszély nála is fennállhat. Talán érezte, hogy ez történik, csak a fájdalom börtönében már nem foglalkozott vele. Vagy úgy hitte, a szent cél érdekében elkövethet néhány kisebb hibát. Hiszen ő csak egy rémségtől szerette volna megmenteni a világot…
Az biztos, hogy kiterjesztette az akaratát, és magába szívott minden elérhető energiát.
Érezte, hogy az aquir ettől összerándul, de ez is csak új erőt adott neki. A Manaháló felkorbácsolódott az érintése nyomán, Syrrantrin felforrósodott a kezében, majd egy sárkánytüzű lobbanással visszatért az otthonába – ha ő is elárulta, hát legyen, nem ejtett könnyeket utána. A Világrend ellenkezése miatt a környezetében kevés szabad energia maradt, de Daik nem vesződött ezzel, hisz akadtak más, hatékonyabb lehetőségek is.
Az aquir fészkébe túrt, elixíreket keresett, ereklyéket kutatott fel. Agyarpengék törtek össze, csontvértek roppantak szét, ahogy kiszipolyozta a beléjük égetett erőket. Émelygett a tisztátlan kisugárzásuktól, de az undor is csak érzés volt, tartalommal teli, tápláló, értékes energiaforrás.
A barlangon túl forró vizű forrás surrant tova, amelyből most kifakult a fény, és megfeketedtek benne a kövek. Odébb egy hasadékban denevércsapat riadt fel. A szerencsésebbek szürkére aszalódva pottyantak a sziklapadlóra, a többi a folyamatos szenvedéssel egyre csak kiszolgálta a könyörtelen akaratot.
Óriási, halott gyökerek kígyóznak a föld mélyén, humuszba, csontba, kőbe vájva: többségük rég kiszáradt már, ám néhányuk még mindig apró cseppekben hordozza az Ófa korokkal ezelőtti erejét.
A felszínen a fekete bazaltbércek alatt egy pillanatra megfagyott a levegő. Levelek milliói fonnyadtak el, évszázados fatörzsek roppantak szét, görnyedtek a föld felé. Az élet megannyi aprósága zengő sikollyal adta át kiszipolyozott energiáit… és lent, az aquir fészkében Daik felkacagott a tudatába gyűlt energiák mámorító hatalmától.
Valahol az elméje kettétört egy addig tiszta, érintetlen tükör.
Daik az igazságra gondolt, a jogos pusztításra, és nem csak akarta, kívánta is, hogy az indulatförgeteg bevégezze dolgát.
Amikor összegyűlt a kellő erő, Daik a levegőbe rajzolta a vérbosszú és elmúlás Eredendő Nyelven írt rúnáit.
A varázslat záró jele előtt Daik az ég felé emelte a jobb kezét, hogy az ősi szokás szerint rituáléval a létező legtávolabbi birodalom, a Külső Hidegek Világába száműzze az aquirnak még az emlékét is.
A mohazöld köpenyes alak feltűnése a látótere szélén csak egy villanás volt csupán. Azután kibírhatatlan fájdalom mart Daik tenyerébe, és elsötétült előtte a világ.
Az Asztrálsík földmélyi üregek uralta homályában fénylő csíkot húzott előtte a zöld nyílvessző.



A korábbi oldalam hozzászólásai

  • 1.  dragondark  2012. 02. 22. 19:02 
    Üdv' Nekem ez az írás is tetszett. További jó alkotást.

  • 2.  Sötét Ezredes  2012. 02. 23. 10:03 
    Nekem is tetszett az írás (meg a Férgek Aranykora részlet is), szerintem jól megtalálod az idegen fajok egyedi ízét.
    Külön pozitívum számomra, hogy a főszereplők gondolati sémái szinte teljesen összecsengenek azokkal az elképzelésekkel, amiket én alkottam az elfekről (és a kyrekről), mikor a bemutatószövegeket olvasgattam róluk a különböző szabálykönyvekben.
    A legenda stílusú formátum tudatos választás volt? (A kötet többi novellája is ilyen lett volna?)
    Bár ez is ad neki egy jó bukét, sajnos minimálisra csökkenti a monológok és párbeszédek számát, ahol az egyedi elfes íz (ne tessék félreérteni :D) a legjobban érezhető lenne.
    (Mint ahogy Cjenhyrennél így is volt.)
    U.i.: ha már a kyrnél tartunk, hogy kell a cj kettőshangzót kiejteni?

  • 3.  Pi-Cinke  2012. 03. 02. 12:25
    Ha ez nem a végleges munka akkor az alábbiakat feltéltenül javítsd ki:
    - "...de még az alsóbbrendű arisztokrácia között sem tartottak számon..."
    Szerintem nincs olyan, hogy alsóbbrendű arisztokrácia. Azok mindig magas rendűek: hercegek, grófok, bárók. Ha a köznemesekre, vagy kisnemesekre gondoltál, ők nem arisztokraták.
    Igazából a fantasy műfajban nem vagyok otthon, lehet ebben a világban használhatod így. Egyszerű külsős olvasóként nagyon szemet szúrt.
    - "... Daik a tapasztalatlanságát hosszas tervezéssel, és gondos előkészületekkel próbálta helyettesíteni."
    A tapasztaltságot lehet helyettesíteni előkészületekkel.
    Abban az értelemben, amire te gonolltál a tapasztalatlanságot inkább ellensúlyozzuk.
    Bocsi, ha szőrszál hasogatásnak tűnik.
    Sok utalás van benne illetve, ezek a kultúrák idegenek nekem, kevésbé értem a történéseket is emiatt. Gondoltam, ha az írás technikai cikkeket elolvastam, elolvasom az írásaidat is.
    Várom a végleges változatot is.
    További sok sikert :)

  • 4.  Puma  2012. 03. 07. 10:40
    Üdv!
    A gyöngyös írásaid vállalhatóak. a geográfust kifejezetten szerettem. mégis úgy érzem, hiba volt rájuk pazarolni az idődet - energiádat. szerintem ebben a történetben, ezekkel a karakterekkel vagy elemedben, szinte lubickolsz írás közben és ez az eredményem is érződik.
    ha rajtam múlna, erővel kényszerítenélek, hogy kizárólag ezt írjad. ez a Te meséd.

  • 5.  Heidel Dan  2012. 03. 13. 21:55 
    Sziasztok!
    Örülök, hogy tetszett a részlet. El is teszem a visszajelzéseiteket a borongósabb napokra.
    Dragondark: köszi!
    Sötét Ezredes:
    A legendás forma itt tudatos választás volt, de ez csak erre az írásra állt. Érdekes, hogy a mozgástér beszűküléséről beszélsz - nekem is ez a legnagyobb problémám az efféle megoldásokkal (meg a párbeszédek hiánya). Ezért úgy vagyok ezzel, hogy egy-egy történetre el lehet lőni ezt a formát, de ez nekem elég is, kb. a jóból is megért a sok alapon.
    Szóval a kérdésedre a rövid válasz: nem, a kötet többi írása nem ilyen (általában a történet felől közelítem meg a formát: egyrészt én is szeretek próbálkozni az effélékkel (avagy másképp megfogalmazva JJS kolléga jó példái után után én is bátrabban próbálkozok), meg egyes sztorikat bizonyos formákban könnyebb is elmesélni).
    A "cj" ejtése az én olvasatomban "szj".
    Pi-Cinke:
    Köszi az észrevételeket.
    Az "alsóbbrendű arisztokrácia" szándékos megfogalmazás - ez a rám jellemző, "provokatív ábrázolásaim" egyike. Nem egy jó szokás, főleg mert általában nem tudom megítélni, hogy semleges nézőpontból hogy festhet.
    Ez itt logikailag megáll ugyan (az aquir ezen a világon a haldokló, lecsúszott ősfajok gyűjtőneve, az arisztokratái többsége is inhumán szörnyeteg, és akik ezek közül is kiestek a pixisből, azok az éltetet tisztelő elfek mércéjével kb. a veszedelmes galandféreg szintet ütik meg)... de az észrevétel jogos, mert magyarázat nélkül ez így a szövegből biztos nem jön át.
    A másik sem szőrszál hasogatás - amit írtál, az jogosnak tűnik. zsigerből persze azonnal meglenne rá a magyarázat... de ha valamit ilyenkor magyarázni kell, az írói szempontból már régen rossz (azaz a szöveg tutitbiztos javításra szorul).
    Viszont ha van még kedved olvasgatni, baloldalt a Jelenkor írások alatt vannak nem fantasy anyagok is - azokbókl talán több minden kiderülhet (fantasyban bevallottan sűrűbben írok, ez a téma szeretet átka).
    Puma: köszönöm, és nem kell kényszeríteni - az idei évre magamtól is eljutottam odáig, hogy megtaláljam az "én meséimet".

3 megjegyzés :

  1. Mivel költözési poszt még nincsen ezért csak így : Üdv a Blogspoton! :) Nekem ez a barna ruha már a Freeblogon is tetszett, ha marad az se baj. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. Nyaralás miatt a tervezettnél lassabban alakulnak a dolgok, de hamarosan lesz új poszt is.

      Törlés
  2. Tetszik a témaválasztás.Csatlakozom egy előttem szólóhoz.Tényleg ilyen témákban szárnyalsz.Örömmel vennék egy ilyen témájú regényt is tőled,a rád jellemző,kidolgozott háttéranyaggal.Előkelő helyet tartogatok egy ilyen mű számára a könyvespolcomon.

    VálaszTörlés