A karakter
Ha a kevés
kivételtől eltekintünk, úgy általában minden írás egy vagy több karakter
történetén keresztül próbálja megfogni az olvasóit. A legtöbb olvasót a
karakterek sorsa érdekli, vagy a karaktereknek a történetben betöltött szerepe
– minden más csak a háttér, ami önmagában is érdekes lehet ugyan, de teljesen
más olvasás élményt ad. Történet karakterek nélkül csak egy nyers váz, hideg,
szikár tényhalmaz.
Ezen a ponton
fontos kitérni arra, hogy az írásban többféle fókuszálás létezik. OSC
definíciója szerint pl. a karakterorientált történetek mellett léteznek
környezetorientált írások (amelyekben egy adott világ sajátosságainak
bemutatásán van a hangsúly, lásd Gulliver), információközpontú írások (ahol a
karakterek mindig újabb és újabb információkat fedeznek fel, tipikusan ilyen
minden nyomozós sztori), és eseményorientált írások (a világ elromlott, a
rendet helyre kell állítani típusú történetek, lásd Gyűrűk ura).
Ezekkel később
külön-külön foglalkozni fogunk, mert rengeteget segíthetnek annak megértésében,
hogy az adott írás mitől nem működik (teljesen más dolgokat kell javítani egy
karakterorientált és egy történetorientált írásban).
Nekünk itt és
most két vonatkozás fontos:
1. Miután
többféle fókuszálás létezik, egyáltalán nem kötelező minden írás esetében
mélylélektani karakterábrázolásokba belemennünk ahhoz, hogy az írásunk
működjön, jó legyen.
2. Mivel azonban
a legtöbb történetet csak karaktereken keresztül tudjuk előadni, a
karakterábrázolásnak vannak bizonyos alapkritériumai, amelyeket minden írásban
meg kell tennünk ahhoz, hogy az írásunk ne hagyjon hiányérzetet, ne tűnjön
összecsapottnak, felszínesnek.
A legtöbb
tapasztalatlan író ebben a kérdésben vak az arany középútra. Vagy hihetetlen
mértékben túlburjánzó karakterábrázolásokkal vágja agyon az amúgy remek
ötletcsomagját (ez a ritkább, ámde fájdalmasabb eset), vagy bosszantóan
felszínes kliséparádéval intézi el ezt a kérdést, tökéletesen hazavágva az
amúgy remek ötleteit (ez a gyakoribb, mondhatni általános kezdő típushiba).
Tipikus hibák
A
karakterábrázolás hibáinak (és lehetséges támadási felületeinek) megértéséhez
nem kell különösebb szakmázásokba belemenni, elég a józan ész is. Elég csak
arra gondolni, hogy ami nincs egyértelműen leírva az írásunkban, az
félreérthető – és ami félreérthető, azt az olvasók egy része félre is érti, és/vagy
a saját asszociációival fogja helyettesíteni. Ez nem rosszindulat kérdése,
szimplán az olvasottság, a tapasztalat logikus következménye.
Amíg az ember
szűz olvasó, vagy mondjuk kezdő egy adott témában, addig a téma szeretete okán
könnyen megadja az írónak/adott műnek azt a bizalmat, hogy „biztos ott van ez
mögötte, ha mást nem majd mögé képzelem”. X számú ilyen közepesen béna mű, és Y
számú, ennél lényegesen nagyobb olvasásélményt nyújtó mű elolvasása után
azonban a legpozitívabb lelkületű olvasóghandik is eljutnak odáig, hogy
bizonyos színvonalú cuccokat már fizikai fájdalommal járna nekik végigolvasni –
ezt teszi a tapasztalat.
Ez nyilván
egyénfüggő, de legrosszabb esetben néhány száz regény elolvasása után már
bárkiben kialakulhat az a képesség, hogy megtanulja szűrni és észrevenni a működő
és nem működő elemeket. Ez lehet ösztönös ráérzés (az olvasó nem tudja
pontosan megmondani, mi a gondja, csak azt tudja, hogy valami nem kerek), és
teljesen tudatos elemzés is (ami már a szakmai szintű hibaazonosítás).
Zárójeles
kitérő: amúgy ezért szokták az íróknak javasolni, hogy olvassanak minél többet
(akár évi 40-50+ könyvet is). Minél szélesebb körből merít, minél több olyan
témára próbál rá az adott téma klasszikusaival, ami nem tartozik a konkrét
ízlésébe, annál hamarabb fejlődnek ki ezek a szűrő-érzékelő képességek.
A legtipikusabb
hibák halmaza tehát az, amikor bizonyos dolgok hiányoznak az írásból. Ez
nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezeket az író nem találta ki, avagy nem
próbálta meg beletenni – ha csak ez a gond, ez még a jobbik eset. Rosszabb, ha
ezek elvi szinten sincsenek meg, és valójában az írói gondolkodáson kellene
változtatni.
Ezen a ponton
érdemes tisztázni egy félreértést. A sablonok/eredetiség, és a
működésképtelenség/működőképesség két külön vetületei ennek a kérdésnek, és mi
most csakis ez utóbbival foglalkozunk. Sőt, ezek nem is egymást kizáró dolgok.
Léteznek működőképes klisék, és olyan karakterek is, amelyek több
vonatkozásukban eredetien jól ki vannak találva, alapvetően mégis működésképtelenek.
Sok kezdő író
hiszi azt, hogy ha elkerüli a sablonokat, és eredetiségre törekszik, akkor
megoldotta ezt a feladatot – pedig, ha már mindenképpen ilyen szűken akar ezzel
a kérdéssel foglalkozni, a működőképesség éppenséggel sokkal fontosabb, mint a
sablon-eredetiség jelleg. Ehhez képest, ha amit kitalált, még jó is, az lesz a
plusz, ami kiemeli az átlagból.
A dolgok
lényege – konkretizálva: a megjelentethetőség – azonban a működőképességnél
kezdődik.
Karakter
dimenziók
A
működőképességet a karakter egy, kettő vagy háromdimenziós voltában mérjük.
Egydimenziós
az a karakter, amelyiknek csak külsőségei vannak. Tudjuk a nevét, akár
részletes alapossággal, hogy néz ki, hány éves, mi a kasztja foglalkozása, és
kb. ennyi. Az ilyen karakternek jellemzően nincsenek ábrázolt gondolatai,
érzései, vagy ha mégis, ebben semmilyen következetesség nem fedezhető fel. A
karakter mindig azt teszi, úgy reagál, amire a sztorinak (írónak) épp szüksége
van.
A kétdimenziós
jellegnél az író már megpróbálja mélyíteni a karakterábrázolást, csak általában
rosszul fog hozzá, avagy rossz részletekre fókuszál. Az ilyen karakterről az
esetek jelentős többségében megtudhatjuk, milyen fiatalkori tragédiák miatt
választotta hivatását. Néha már felvillan az is, hogy a karakter a történetben
mit akarna elérni, voltaképpen miért is gürcöl annyit. Az ilyen karakter
esetenként már érez is (jellemzően valamilyen haragot vagy örömöt), és a sztori
egy-egy pontján gondolkodik (jellemzően tervez, vagy reagál a sztori egyes
részeire). A gond az, hogy ha ezeket az ábrázolásokat egymás mellé tesszük,
abból még mindig nem jön össze se egy hihető lelkialkat, se egy mentalitás,
csak valami zavaros egyveleg.
Tipikusan rossz
fókuszálás, amikor az író a karakter külsőségeibe próbál eredetiséget vinni,
ettől remélve a kívánt áttörést. Az ilyen karakter így általában nem szokvány
korú, kinézetű, jellemű, foglalkozású – csak épp a lényeges hátterek
kidolgozatlansága végett pontosan úgy szerepel a közönség előtt, mint
egydimenziós társai.
A jó hír, hogy
ilyenkor a karakter a megfelelő korrekciók révén általában életre kelthető.
Ettől persze nem szükségszerűen lesz belőle eredeti, jó karakter – de legalább
működővé válhat.
A háromdimenzióssá
váláshoz érdekes mód nem feltétlenül több minden kell, mint ami korábban
megvolt. Sokkal fontosabb, hogy bizonyos kérdésekre meglegyen az átgondolt,
lecsiszolódott, félreérthetetlenül konkrét válasz.
Ezek a kérdések
a következők:
Ki?
Mit?
Miért?
Hogyan?
Mit?
Miért?
Hogyan?
Azaz ki az a
karakter, mit érdemes róla tudni.
Mit akar elérni,
egészen pontosan.
Miért akarja ezt
elérni, mit remél ettől, mi a konkrét célja.
És hogyan
próbálja ezt megvalósítani, mit tesz érte.
Ha ezek
megvannak, a karakter máris háromdimenziós, élő karakterré válik – és így
bármilyen klisés köntösbe öltöztetjük is, a hitelességgel már nem lehet gond.
Nézzünk néhány
példát.
Az átlag
fantasyben a fentiekkel kapcsolatban meglehetősen siralmas a helyzet: a
végtelen fantázia birodalmában egy vagy kétdimenziós tucathősök vívnak
sablonhelyzetekben sablonos harcokat. Ezeknek az értelme sokszor sajnálatosan
közös: a hatalomért, a tudásért természetesen, mert az illető kiválasztott, és
erre született, mert élete célja, hogy főfőuralkodó legyen, stb. Ez kb.
ugyanannyira eredeti, mint amikor a romantonyál történetek hősszerelmeseiről
beszélünk – de döbbenetes módon az ott sokszor annyival több a fantasynál, hogy
ott a konkrétumok révén általában legalább háromdimenziós kliséparádék
szerepelnek. Ponyva szinten nézve azok a történetek minden elcsépelt marhaságuk
ellenére is sokkal működőképesebbek, mint a fantasy átlag – és sokszor pont
azért, mert főhős élete szerelmének elvi ideája helyett Jan/Janka személyében
konkrét célokért küzd meg (aki ezt nem hiszi, acélozza meg a lelkét, és
olvasson utána).
Ha pedig az
egyenes másik végét nézzük, és karakterorientált történetekben gondolkozunk,
minden további munkánk a fenti kérdésnégyesre adott jó válaszok az alapjai.
Különösen a harmadik, a „miért” hangsúlyos, ami jó kezekben univerzális
aduásszá válhat (de ez egy másik történet, amelynek az elmesélésére máskor
kerítünk sort).
Konkretizált
példa:
Nézzünk egy
átlag fantasy karaktert. Legyen nemesi vére, hogy azért legalább elvi szinten
az átlagember fölé helyezkedhessen – de legyen mondjuk mindjárt fattyú is, mert
az olyan kúl. Különben is, ki látott már olyan fantasy hőst, akinek volt
normális gyerekszobája, nemigaz?
Szóval a
főhősünk legyen rém eredeti, mondjuk egy… harcos. Átlagnál kicsit ügyesebb
kardforgató, természetesen. Legyen némi tehetsége a vezetéshez is, máskülönben
nehezen lesz hadvezér/uralkodó belőle. Valamit azért adjunk az eredetiségnek
is, ezért ne legyen brutálisan erős, csak átlagosan edzett. Ne legyen egy
férfiszépség sem, de azért kimondottan rút sem, inkább olyan semleges
benyomású.
A fentiekkel még
simán egydimenziósak vagyunk – lépjünk is tovább.
Második körben
nézzünk erre egy tipikusan tapasztalatlan írói megoldást. A cél természetesen a
klisék elkerülése, ezért a fattyú hősünknek lesz családja, apja, anyja, és
testvérei, mindjárt mondjuk több is. Igen, ez jó lesz, hadd szenvedjen szegény,
hogy ő nem tartozik közéjük. Ezt megspékelhetjük azzal, hogy még azt sem tudni
pontosan, kinek a fattya – na, ez már csavar a javából, döfi.
Legyen mondjuk
kisebbrendűség érzete, meg mindenféle lelki kehéje, hogy ő fattyú. Ettől az
amúgy jóképű fiúból egy zárkózott, némiképp besavanyodott fickót hozunk össze –
ami végül is már sokkal eredetibb, mint az egydimenziós kép. És tényleg.
A gond csak az,
ha a lényeges kérdésekre rossz válaszokat adunk – azaz, hogy ki ez a fiú, mit
akar elérni, miért akarja, és hogyan kezd hozzá.
Nézzünk pár kifejezetten
semmitmondó, üres választ, amellyel szépen tönkrevághatjuk a fentieket.
A fiú nem tudja
kicsoda, de nem is érdekli. Konkrétan nem tudja, mit akar elérni, vagy mondjuk
szimplán csak kiemelkedni vágyik, hogy mások felnézzenek rá, mert attól neki
jobb lesz. És ezt tudással, hatalommal akarja elérni, természetesen – és azzal,
hogy jó harcos és jó vezér lesz.
Ezek nem túl
konkrét, nem túl eredeti válaszok. A karakter ezektől még bőven kétdimenziós
marad, hiába van meg a lehetőség benne.
Nézzük, mi kell
a háromdimenziós verzióhoz. A családban betöltött szerep kulcsmomentum lehet,
ezért induljunk ki ebből. A fiút mindenki szereti és a család teljes jogú
tagjának tekinti – kivéve az anyát, aki a mostohája, és aki sosem tudja neki
megbocsátani, hogy a férje félrelépésére emlékezteti. Emiatt meg a fiú nem
találja a helyét, így az élete örök meghasonlottság. Hiába kezelik a többiek
egyenrangúnak, ő ezt képtelen így érezni.
Ezért a fiú
elsődleges célja az, hogy megtalálja a helyét a világban. Kerül amibe kerül.
Mondjuk egy olyan helyet, ahol nem számít, ki ő, hanem csak hogy mit tud. Igen,
egy olyan hely, ahol bizonyíthat, és csak rajta múlik, mire viheti. Lényeges
vonás lehet nála a hála, egyfajta konzervatív lojalitás is, amit a családja
iránt érez, bármi történt, történjen.
Ebből már
kibontakozhat előttünk egy olyan karakter, aki bizonyos dolgokban tehetséges
ugyan, de az élet fontos kérdéseiben egyértelműen útkeresőnek számít. És mivel
az életét teljesen áthatja a bizonytalanság, voltaképpen semmihez sincs elég
magabiztossága. Ezt a tapasztalatot-erőt még meg kell szereznie, de a kitartása
megvan hozzá, és bátran belevág az ismeretlenbe.
Ez eredeti?
Őszintén szólva nem kifejezetten. Mindegyik akkora klissé, mint egy
százemeletes irodaház – mégis működik,
és ez a lényeg.
Viszont ha ez
megvan, akkor már teljesen mindegy a kétdimenziós résznél adott több részlet
is, például, hogy jóképű-e vagy sem. A fentiek sokkal jobb és egyértelműbb
megoldások annál is, ha csak annyit írunk, hogy a karakter besavanyodott,
zárkózott típus, mert így érthetővé válik ennek az oka, háttere is. A konkrét
cél pedig itt is jobb kereteket ad, minden általánossága ellenére.
És akkor így már
nincs más hátra, minthogy nevet adjunk a karakternek. Az igazi neve legyen
mondjuk Jon Stark Targaryen.
Miértekről,
hogyanokról – a létező legegyszerűbben
Korábban
említettem, hogy szerintem a működőképesség sokkal fontosabb, mint az
eredetiség. Hogy ne hagyjuk ezt ennyiben, egy próba erejéig kitérünk ez
utóbbira is (később úgy is többször, többféle szempontból tárgyaljuk).
Az alábbi
elmélet kivételesen saját kreálmány, tehát nem innen-onnan összeszedett
írástechnikai anyagok egyszerűsített kivonata, mint az eddigiek (ámbár nem
hinném, hogy ez másnak még nem jutott eszébe, csak én nem láttam sehol). Ha
valaki nem találja elég meggyőzőnek, kéretik ekként kezelni.
Azért tartom
fontosnak ezzel az eszmefuttatásommal kezdeni, mert meglátásom szerint az
elméletem összekötő láncszem lehet a teljesen kezdő (de józan ésszel is
belátható) és a szakmai jellegű minimum szint között. Azaz ha valaki egy percet
sem akar foglalkozni a szakmai okosságokkal, de csak ennyit megfogad, mint amit
én tanácsolok, már érdemi mértékben előrébb juthat.
A karakter jellege
A karakterek
ezerféle szempont szerint csoportosíthatók, de létezik két halmaz, amelyikbe
minden karaktert be lehet sorolni. Ez a dinamikus és a statikus jelleg.
A dinamikus
karakter lényege, hogy a karakter a történetben változik. Elindul egy X
karakterként, és a történet hatásai révén a történet végére Y karakter lesz
belőle. Az írás fő értéke a változási folyamat bemutatása (amit sokan - tévesen
- karakterfejlődésnek hívnak, pedig ez a változás nem mindig fejlődés). Az író
célja ilyenkor az, hogy az olvasó elfogadja, értse, megértse, hitelesnek tartsa
a bemutatott változási folyamatot. A drámát, konfliktust ezekben az írásokban
az jelenti, hogy a karakter honnan, milyen hatások révén mivé változhat.
Fantasy példa:
George R.R. Martin több karakterére igaz lehet, de közülük talán a legjobb
példa Jaime Lannister változása.
A statikus
karakter a történetben nem változik (vagy csak elenyésző mértékben, de nem
alapértékekben, lényegében). Elindul x karakterként, és bármi történik vele, ő
végig ugyanez az x karakter marad. Az ilyen írások célja, hogy az író bemutassa
azt a harcot, amelyet a karakter megvív azért, hogy önmaga maradhasson. Ha ezt
sikerül hitelesen előadni, az lesz az írás fő értéke.
Fantasy példa: ilyen a legtöbb
hőstörténet (kiemelkedően jó példa David Gemmeltől Druss karaktere).
A teljesség
igénye végett ide tartozik, hogy grand master fokozaton megírható ez egy
karakter esetében is, hogy bizonyos jellemzői dinamikusak, mások statikusak
lesznek – ezt senki ne vegye sértésnek, de ha erre itt bárki képes lenne, nem
lenne itt (és ez rám is vonatkozik, ilyen katát még én sem adtam elő, bár a
terveimben szerepel).
Egyébként ez
tipikusan Martin mesteri játszmázása, aki az egyik kötetben egy karaktert előad
szuper statikus képpel, aztán a következőben (általában nézőpontkarakterré
emelve) csavar egyet rajta úgy, hogy az olvasó az állát keresgéli.
Mitől jó, mitől
nem jó?
Dinamikus
karakter akkor lesz jó (hiteles), ha a változás minden lépése kellően
felvezetett, megalapozott, és végig érzékelhető az ok-okozat vonal. Ha
valamelyik lépcső kimarad, a változás egyből indokolatlannak, megalapozatlannak
tűnhet, egyfajta ugrás vagy szerepcsere jelleget ölt.
Statikus
karakter akkor lesz jó (hiteles), ha az író elviszi a tűréshatárig, de
mindvégig figyel arra, hogy ne essen túlzásokba. Tipikus hiba (ami egyben
tipikusan kezdő hiba is), hogy bármi történik, az nem hat a karakterre, azaz ő
olyan k***a kemény, hogy simán és mindent kibír.
Zárójeles
megjegyzés, itt csak gondolatébresztőnek (ez is külön téma lesz, hogy kell női,
férfi, az íróval azonos nemű, az írótól eltérő nemű karaktereket kezelni).
Egy nő számára
általában a dinamikus jelleg a természetes.
Egy férfinak
pedig a statikus.
Csak a főhősről
kell?
Természetesen
nem, bár ha jó vagy, és jól figyelsz a részletekre, akkor ez kikerülhető. Ha
viszont ez nem megy, érdemes begyakorolni és tapasztalatot szerezni vele.
Élővé,
maradéktalanul hitelessé ugyanis azt teszi a történeted, ha minden szereplődnek
megvan a kellő kidolgozása, nem csak karácsonyfadíszként lóg a szövegen (sőt,
általában pont akkor érzékelhető ilyen, ha nincs meg a kellő írói háttér). Ezt
természetesen sokszor nem kell beletenni az írásba, de a karakter sokkal
könnyebben az írásod szerves részévé válik, ha legalább a fejedben rend van
ezzel kapcsolatban.
(folytatása következik)
Én amikor NJK-kat írok (novellák helyett egyelőre), sokszor kézenfekvőbbnek tartom lecserélni a "mit?" és "miért?" kérdéseket "mit nem?" és "miért nem?"-re.
VálaszTörlésMármint abból indulok ki, hogy a való világban a legtöbb ember nem (illetve csak a saját komfortzónáján belül) proaktív, mert hiába tervezgetne komplex dolgokat, jön egy váratlan akadály, amit nem tud megugrani, vagy rájön, hogy amit elképzelt, nem lehetséges, ezért inkább a céljain módosít.
Egy hiteles regényvilágban szerintem ez ugyanúgy jelen kell, hogy legyen, és egy karakter legyen bármennyire komplex lelkületű és határozott véleménnyel rendelkező egyén, ha olyan környezetben van, ahol nem tudja akaratát érvényre juttatni, egy idő után a háttérbe olvad és csak sodródik az eseményekkel.
...amíg nem történik valami olyan, amit már nem hagyhat szó nélkül, és kizökkenti a béketűréséből, és ebből adódik az utolsó három kérdés:
-Mit nem tud elviselni?
-Miért nem tudja elviselni?
-Hogyan reagál?
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ilyen elsősorban reaktív jellegű karakternek ne lennének céljai, motivációi, de mivel azok a körülményeknek megfelelően folyton változnak, ezért nem annyira fontosak szerintem a karakterábrázolás szempontjából. Nem alapvető, hanem származtatott tulajdonság, lényegében.
Tűz és Jég dalánál maradva, erre Theon Greyjoy jó példa, aki először a Starkok elismerésére vágyik, aztán az apjának akar megfelelni, majd arra törekszik, hogy a hadjáratban túltegyen a nővérén.
Igazából az a fontos nála, hogy ha valaki megkérdőjelezi a képességeit (akár közvetetten is, pl. mikor a serege tagjai az általuk személyesen leölt ellenfeleket számolják, ő meg előre látja, hogy ki fogják röhögni, amiért keveset ölt), akkor azonnal felkapja a vizet és előtör belőle a bizonyítási vágy, ami miatt olyan átgondolatlan tettre ragadja magát, ami rendre balul sül el.
(Miután Bűzös lesz belőle, akkor már más a helyzet, és a fő kizökkentő inger az lesz, amikor a múltjával szembesítik, ami azt váltja ki nála, hogy fülét-farkát behúzva - no pun intended - tagad mindent.)