Eretnek 2.0

Egy tervezet kibontásának bemutatása három kategória-ugrásban - kettes verzió

A jelenlegi koncepcióhoz már jobban hasonlító változat már az Anyrok alkonya - Lobogók hajnala kötetbe készült. Hogy végül miért nem került bele (azaz pontosabban miért nem fejeztem be akkor), az egy másik történet, itt és most nem fontos.
Az alább olvasható változat 2003 novemberében készült el. Akkor még úgy volt, hogy Marcus Flain barátommal megírjuk közösen a 'Hajnalban' című novelláskötetet - ennek alapján kisebb változtatáson ment át 2005 márciusában.

Az írás már vagy két éve nem került elém - de most, hogy átnéztem, meg kellett állapítsam, hogy megvan benne az a nehezen körülírható töltet, amiért érdemes megírni egy történetet. Igaz emellett ez is vagy száz sebből vérzik, de legalább nem ezerből, mint az előző. Leginkább írástechnikai problémák vannak vele,  a rengeteg, még mindig kezdőkre jellemző stíluselem mellett legfőképpen az, hogy egy ilyen sztorit nem ilyen szerkezettel kell igazán hatásosan megírni. Emellett az alaptörténetre is ráférne némi toldozás és csiszolás, főleg ami az információs blokkokat illeti, mert bár tulajdonképpen minden lényeges tény megbújik a részletek között, olvasó legyen a talpán, aki ebből össze tudja állítani a teljes képet.
Ezzel együtt, amikor elkezdtem átfésülni az elmúlt év anyagait, meg kellett állapítsam, hogy ezt a novellát minden hibájával együtt is szeretem. Ez pedig baj, a legkomolyabban mondva az, mert ha egy író nem képes kellő távolságtartással szemlélni az anyagait, akkor nagyon könnyen sérülhet a minőségi irányelv.
Ebből a szempontból most tulajdonképpen gyenge vagyok, mert nem véletlenül tanítja számtalan írástechnikai irányzat azt, hogy "nyírd ki a kedvenceidet". De más szavakkal nevezhetjük sajátos temetésnek is - mert a szöveget darabokra szedem és csak egy részét tartom meg, a novella ebben a formában sehol máshol nem jelenhet meg, neki csak ennyi rivaldafény juthat.

Heidel Dan
Eretnek

A Császári Korona 857. évében, Pyarron szerint 1027-ben

Ne törődjetek halotti torommal,

jó lesz nektek, ha van dohos kenyér,

s ha nem nagy munka, írjátok korommal

vagy kátránnyal, egy szürke vagy fehér

középnagy kőre, amilyen a folyóban,

a Daumyr partján ezer egy akad:

hogy úgy ki és mi volt az életben,

ki itt enyészik lenn a talpatok alatt.

Mesteremberhez illő alapossággal pakolták alám a fahasábokat. Gondosan megkeresték minden darab helyét, lassan, hogy minél tovább tartson. Ha ez is a kínzás része akart lenni, alaposan melléfogtak, mert nem éreztem félelmet. Sem haragot. Sem mást.

Unottan méregettem a máglyarakókat. Az a magabiztos járás, az a pökhendiség, ahogy felszegték a fejüket, egyáltalán nem szolgákra vallott. Az öltözékük is túl tisztának tűnt, elnyűtt, ámde finom szálú darabokból állt. Verítékbűz sem lengte körül őket, csak enyhe gyümölcsillat. Mandula? Elfintorodtam, amikor észrevettem a pikkelyekben hámló bőrt az egyik kézfejen. A vérpapok növendékei. Számukra megtiszteltetés – számomra üzenet.

Volt idő, amikor szántam volna őket. Ma már hittem, mindenki úgy kövezi ki útját a pokolba, ahogy neki tetszik. Egyedül az bosszantott, hogy a hazugság, ami megmérgezte az elméjüket, nemcsak őket tette ostobává, Toron jövőjét vette el. Az értelmet, hogy újjászülethessenek a tradíciók. A lehetőséget, hogy jobbra forduljon minden.

Egy sirály repült felettem, fekete szemével szomorúan méregetett a magasból. Ráérősen evezett a tajtékbűzös szélben, azzal a biztos tudattal, hogy előbb-utóbb csak oda ér, ahova akar. Időnként nem csapott a szárnyával, csak lebegett, boszorkányos ügyességgel használva ki a lég kavargó áramlatait, meghökkentő egykedvűséggel vitorlázva akkor is, amikor veszélyesen alacsonyra sodorta egy-egy kósza szélroham.

Elmosolyodtam.

Nem bántam meg, amit tettem, hisz a vége engem igazolt. Egy férfi járja azt az utat, amiről hiszi, hogy neki rendeltetett, tartja a mondás. Egy rendelés mutasson utat a férfinak, ha az igazi, hirdettem mindenhol. Tudtam, hogy kevesen értették, de nem foglalkoztam vele – a magamfajtának mindig ez a sors jutott. A népünk ma valamiért jobb szeret az emlékek után sóvárogni, mint megélni a történetet. A legendák is a szereplők halálával születnek, mint a taps a színdarabok végén, vagy az utolsó szóval életre hívott varázslat. Az én legendám pedig más is volt, mint amihez eddig szoktak: kellett hozzá idő. Tudtam, ha mást nem, az utókor majd értelmet kanyarít neki.

Egykoron Darh voltam, fattyúvér, a néven nem nevezett. Nemzőatyám őcsászári farkának hatodik, dicső dinasztiánk huszonegyedik bűne. Nem volt szavam, se szabad akaratom. Nem volt jogom a saját halálomhoz sem. A sötétség kasztjának sorsától csak az mentett meg, hogy az ereimben keringett egy darab népünk dicsőségéből.

Nevelőim hamar gondoskodtak arról, hogy egyetlen értelme legyen az életemnek. Egy érzésbe foglalta mindazt, ami áthatotta a mindennapjaimat, a gyermekkortól kezdve a férfivá érésemig. Atyám helyett atyám, társam helyett társam, az egyetlen hű segítőm, aki ott volt velem minden pillanatban. A gyűlölet. Ez adott erőt, amikor a kékvérűek nagyjai bábuként rángattak a hatalmi játszmáikban, ez segített elviselni a vérpapok csattogó ostorát, ha elvétettem valamit a tanítások alatt.

A gyűlölet volt az, ami elválasztott az enyéimtől és közelebb hozott a másság minden formájához. Úgy hiszem, az égiek ilyenkor ugyan azt az utat jelöli ki, legyen az illető kyr, emberféle rabszolga, vagy más nép fia, senkinek nem számító söpredék. Tűrni és eltűrni, nem élni, túlélni. Közben sóvárogni minden boldogsággal teli pillanat iránt. Arról álmodni, hogy ha egyszer hatalmassá leszek, kamatostul fizetek vissza minden adósságot.

Tizenegy éves voltam, amikor elértek az első látomások. Fehéren izzó varázstengerről, mely szökőárként ömlött szét, ha elszabadult. Mérföldnyi tornyokról, bömbölő fellegekről a vérszín villámok szántotta égen.

Üvöltözve ébredtem tőlük. Ágyba vizeltem, felvágtam az ereimet, a falba vertem a fejem: bármit, csak ne lássam őket. De folyton velük álmodtam, ha elaludtam, ha csak lehunytam a szemem. Lassan mérgezték elmémet, mint a folyóba csepegtetett démonvér. Szótlanná váltam, ám ha beszéltem, abban sem volt sok köszönet. Mintha magam véstem volna a homlokomra, hogy a téboly hírnöke vagyok.

Senkinek nem említettem az álmokat – gyanítom, éppen ez indított el az úton. Sokáig kórságnak hittem őket, mígnem lassan elkezdtem rendszert látni bennük. Máig borzongásra késztetett az érzés, ami egy sorsfordító éjjelen áthatott. Hadvezérek érezhettek így, miután látták, hogy döntésük meghozta számukra a diadalt. Vagy népünk Hatalmasai, tudván, hogy varázsuk új medret szabott a sorsnak. Akkor hittem, hogy támaszra leltem. Tudásra, ami csak az enyém és egyszer naggyá fog tenni.

Az álmaim hálásak voltak e felismerésért, mert ezután egyre gyakoribbak, egyre színesebbek lettek. Szűkre szabott kupolaszobák tárultak fel előttem azúrkéken izzó varázskörökkel. Szürkéllő, porszagú kamrák, halmokba rakott pergamenek menedékei. Végeláthatatlan sorokban kanyargó könyvespolcok a földbe kígyózó járatok mélyén. Rúnák a rézkapukon, a homályba vesző boltíveken, a falakba vésve, mindenütt.

Mindenki tudott a démonokról, akik asszonyokat rontottak meg és gyermekeket faltak fel telihold idején. A Ryek nevű lázálomról, a vér- és nyirokmágiát használó uraikról, a bömbölő vagy némán tomboló megszállottakról a rettenet tornyainak mélyén.

A megváltókról, akik Toron árulóiból lettek.

Gyermekként hittem is, nem is ezeket a legendákat. Az imaházak tanítói csattogó szíjjal látatták be velem, hogy mi az igazság. Lázadó énem tiltakozott ellene, de be kellett látnom, hogy az erő oldalán állóknak tényleg mindig igaza volt. Megtértem hát Tharr keblére és hazudni kezdtem, ahogy erőmből futotta. Eleinte nehéz volt, izzadt a kezem, meg-megremegett a hangom, de később ez is megszokássá vált. Életem része lett a többi, túlélést jelentő praktika mellett.

Suhanc voltam még, amikor tudni véltem, kinek mivel árthatok a legtöbbet. Nem ölhettem meg magam – megöltem helyette valami mást. Kevés mákony, egy hüvelyknyi acél és egy fadarab, amit haraptam közben. Éljek csak azért, hogy maradjon nekik egy tenyészbika a rosszabb fajtából? Azt már nem!

Kyr úgy még nem üvöltött, ahogy akkor én, de segítettem a sorsomon.

Idővel rájöttem, hogy gyógyíthatatlanul elmeháborodott vagyok. Nem a nyáladzó képű, a velejéig romlott fajta. Aki csendben rejtőzik, kerülve a figyelmet, álságos mosollyal várva az ő pillanatát. Akkoriban öltem először. Puszta kézzel, passzióból. Kíváncsi voltam, milyen, hogy mennyire illeszthető össze azzal, amit az álmok hazudtak. Mámor avagy kárhozat-e, amikor a varázserőtől izzó ujjak az eleven húsba mélyednek, hogy kinyerjem a zsigerekből az élet erejét. Tényleg olyan csodás érzés-e elfogyasztani egy még lüktető, ősi vértől dús szívet.

Nem volt az.

A valóság szele - hosszú idő után újra – meglegyintett, szappanbuborékként pattintva szét álom-életemet. Egy tiszta pillanatban támaszra leltem: undorra magam, az álmaim, a világ iránt. Orkpálinkát ittam, mérget nyeltem, csak hogy feledni tudjak, és ne kelljen számot vetnem életemmel.

Soha nem értettem meg, hogyan éltem túl. Arra ocsúdtam, hogy a saját okádékomban fetrengek és zokogok, mint egy gyermek. Rájöttem, hogy a legrosszabb még megmaradt nekem. Próbáltam ébren maradni - bármit, csak hogy ne kelljen lehunynom a szemem. Volt, hogy kibírtam napokig is, ám végül mindig legyűrt a fáradtság, és akkor… Nem engedhettem meg magamnak az alvás fényűzését. Kerítenem kellett helyette mást.

Akadt elég kékvérű, aki belebetegedett a bánatba, így nem okoztam feltűnést. Eggyel több habókos, akinek a hanyatlás az eszét vette, senkinek nem számított. Az Angyalkönny hatalmas adomány volt. Ifjonti fejjel azt hittem, az elme mérge, de be kellett látnom, rosszul szemléltem addig, amit nyújtani tudott. Nem rontás volt, megváltás. Gyógyír a léleknek, napsütés a reszkető tagoknak, hűs víz remegő izmaimnak.

Akkortájt hallottam meg az első hívást. A látomások helyett vadállati izmoktól duzzadó, parázsló szemű démonok jöttek. Torz, olvadt viaszhoz hasonlatos pofájuk a halottak merevségét sugározta felém. Leheletük ocsmány volt, semmihez nem hasonlítható bűz: az anyagiasult elmúlást képzeltem ilyennek. Ezek az álmok mások voltak, mint korábban – immáron szereplő voltam én is, karnyújtásnyira a szörnyektől. Volt, hogy észre is vettek és kinyújtották felém karmos mancsukat. Kétmázsás valójukban úgy magasodtak fölém, mint a katedrálisok istenszobrai. Ilyenkor üvöltöttem volna, de nem volt hozzá erőm. Vagy nem akartam? Tán jobban is tettem, mert azok a démonok egészen mások voltak, mint amire számítottam. Szörnyetegek, irdatlan erővel… mégsem féltem tőlük. Nem volt miért. Egyáltalán nem úgy festettek, ahogy a legendák leírták őket. Nem voltak vadak, se vérszomjasak. Nem pusztítottak semmit, pedig megtehették volna. Legtöbbször csak álltak, mozdulatlanul, pengényi íriszükkel a csillagok közötti fénytelen sötétet kutatva. Mintha vártak volna valamire.

Nem szóltak hozzám, de tanítottak enélkül is: akkor és ott megérintett az a magasztos némaság. A miénktől idegen, sötétebb világ békéje. A sápadt csillagfény, ami örökkévalóvá tett minden pillanatot.

Tudni akartam, honnan ez a harmónia.

Egy nap újra éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy megtegyem azt, amit az ösztönöm sugallt. Attól kezdve egészen máshogy tekintettem a sorsomra. Nem voltam beteg, csak útkereső, és el kellett fogadnom, hogy a helyes irány áldozatokkal járt. Én voltam az utas, a testem a hintó, az akaratom a hajtó, az Angyalkönny pedig a ló, ami mindegyőnket húzta. A rosszullét, a mérgezés, az, hogy vért hányok és könnyezek reggelente… csak múló gyengeség. Mindig felgyógyultam – ezért nem számított sokat.

Nem is sirály volt, hanem halfarkas, az a szürke farktollú, ezüst hátú vén zsivány fajta. Fekete gombszemei mohón lesték a gyülekező tömeget, hátha elhullott valahol egy darabka hús, gyümölcs, kenyér, de ma nem volt ilyen szerencséje, ezért sértődötten továbblibbent. Elszállt messze, a cifra csipkéjű toronypaloták fölé, az ígéret földjére, vagy aminek gondoltuk, noha azok a falak bizonyosan több szemetet láttak, mint a patkányok a csatornákban.

Felnevettem.

Groteszk sziszegésen és nyálfröcsögésen borzadhatott a gyülekező tömeg elharapott nyelvem miatt - én öblös, visszhangzóan harsány hahotának hallottam, ahogy a legnagyobb istenkísértők kacagták szembe a halált. A szél a téren gyülekezőkig elvitte a hangom: egy fiúcska előttem összerezzent és az anyja szoknyája mögé bújt. Egy kislány elkerekedett szemekkel bámult rám, kétségbeesetten szorítva bátyja – szeretője, gazdaura - kezét.

Szegények. Lesz még ma ennél megrázóbb élményük is.

- Ne tedd, testvér – mondta öcsém, tengeri szolgálatából visszatérve. – Hagyd abba ezt az őrültséget!

- De hisz magam is ezt hirdetem, Airyss. Neked is abba kellene hagynod, hogy hazugságban élsz.

- Tévedsz, ha azt hiszed, a bukásodat akarom! Nem állítom, hogy helytelen úton jársz, ám ahogy a Régiek dicsőségét hirdeted, nem a te javadat szolgálja!

Ó, igen. A Régiek dicsőségét.

Fivérem kiváltképp jól forgatta a szavakat, sok mindenre kitanították a flotta tanácsadói. Remek diplomata lehetett volna belőle, tökéletesen illeszkedő kapocs a rendszerben.

Felmordultam.

- A javamat az szolgálná ecsém, ha meghallgatnál végre.

Túl gyorsan válaszolt, túl simán forgott a nyelve. Cseppet sem lepte meg, hogy ezt mondtam: hisz tudta, mit fog rá válaszolni.

- Nem érted, testvér! Nagyjainkat eskü kötelezi, téged a vér szava kell óva intsen!

Hogyne értettem volna. Elfordultam és úgy tettem, mintha töprengenék – nem esett nehezemre. Egy árnyalatnyit tényleg remegett a kezem, ahogy végigsimítottam a mellemre tetovált rúnákon… és a lelkembe égette magát a keserűség, ahogy a Láthatatlan Világban észrevettem a leheletnyi, pókháló szálat öcsém szelleme körül.

Semmi kétség. Értem küldték.

- Tudod, hogy nem adhatom ki a titkom… - nehezen szólaltam meg, méregként hatott minden lélegzetvétel. - Többet ér… mindennél.

Az álmokat hívtam, de egyik démon sem válaszolt. Bólintottam, ahogy megértettem a hallgatás üzenetét.

- Mindennél, Airyss.

Elbizonytalanodott. Az asztráltestén láttam a lázas kiútkeresést, a tettekre sarkalló erő vibrálását. Szemhunyásnyi időre megdermedtem a családi kötelék és testvéri szeretet fellángolása láttán, azután vérző sebet vágtak a tenyerembe az évek óta nem vágott körmök – mert az én drága jó fivéremben az a vágy kerekedett felül, hogy valamiképp fogást találjon elmémen. Hogy elkábítson az Ő hazugságukkal.

- Nagy bajban vagy. Tharr ítészei keresnek, bátyám.

Én nem így akartam, de a Másik cselekedett helyettem. Az ujjainkba idézte a rúnákban szunnyadó erőket, majd megfordultunk és a védtelen mellkasba csaptunk velük. Öcsémnek kiáltani sem volt ideje, elkerekedett szemekkel, iszonyodva pillantott ránk: a lelkébe láttunk, miközben beborított minket még lüktető szívének vére.

- Akkor az igazi kyr istenek irgalmazzanak nekik, hogy soha ne találjanak meg!

Sosem tették – hisz ott már nem volt helye irgalomnak.

Tharr ocsmányai üldözőbe vettek, de valamiképp mindig kicsúsztam a kezük közül. Egy idő után talán ők is hittek abban, hogy számomra ezt az utat rendelte a sors. Vagy, ha nagy ritkán megdőlni látszott ez az elmélet, olyan segítőm akadt, akikre ők sem számítottak.

Nem emlékeztem, mikor költözött belém a Másik. Az egyik álmomban történt, hogy magához vonzott az a démonszobor. Kisebb volt, mint amiket addig láttam: görnyedt hátú, inas. Vézna és elaggott, ám a többi szörnyeteg tíz lépés távolságot tartott tőle. Talán a szemei miatt lehetett – írisz nélküli, fehéren izzó tekintete volt. Észrevettem, amikor megrázta magát és felnézett álmából, a többi démon azonnal az égre szegezte tekintetét.

Senki nem állhatta azt a pillantást.

Hogy miért költözött belém, sosem tudtam meg. Végig az az érzés kísértett, hogy neki is rendelése volt. Küldetése, amit nem tudott beteljesíteni a maga idejében. Annyi bizonyos, hogy a Másik tanítani kezdett. Ősi hatalomról, tiltott erőkről üvöltött a fejembe, ilyenkor felizzottak bőrén a pulzáló erek. A vérembe ivódott óvatossága, az ösztöneimbe az ördögi lelemény. Amikor pedig egy reggelen együtt ébredtünk, a fülembe suttogta a Régiek titkait.

A démonokat nem láttam többet – jött helyettük más. Egy terem, homályba vesző boltívekkel. Felül csillagtalan éj. A padló feketén csillogó víztükör. Alakok látszottak középen, sudár hatalmasság mind. Ébenselyem köpenyükön rúnák fénye táncolt. Arcukra kortalan méltóságot festett az ujjaikból áradó derengés, fehér hajuk glóriának tűnt.

Húszan lennének?

Ahogy megjelentünk, néhányuk felnézett időtlen álmából. Szóltak hozzánk, ismerős, ám sosem hallott nyelven. Shaddok? A szívem majd kiugrott a helyéről attól a hangtól. Tudtam, hogy sosem láttam őket, de a tagjaimban éledő zsibbadás egészen mást sugallt. Húsz lélektestvér? Valamikor, talán. Régen… nagyon régen.

Attól a naptól kezdve értelme lett az életemnek. Tudni akartam, kik ők és hogy kerültek oda.

Évek teltek el, mire felfogtam az Ő áldozatukat. A mesterekét, kiknek nevét az emlékükkel együtt eltörölték. A szolgákét, akik hősi halált haltak. Azét a négy évszázadét, amire a ma embere rémálomként tekint. Megértettem a rendelésem is. Miért az álmok. A démonok szövetsége. Miért végeztem volna habzó szájú őrültként, ha a Másik nem kísér el utamon.

Az éjszaka lett a lételemem. A Másik elégedetten kacagta a fülembe, a holdfényben mintha újjászülettem volna. Akkortájt már ébren is láttam Őket. A kyrekben, az urakban, a szolgákban. A romokban, a palotákban, a mennydörgésben, a csillagos égen.

Folytatnom kellett az Ő harcukat, vezekelnem az ostobák helyett. Hirdetnem az igazat, hogy más is megismerhesse Ryeket, múltunk hagyatékát és tanulságait.

Azt hiszem, akkortájt lett belőlem az első tébolyfilozófus.

A vérpapok fiai lassan végeztek a fahasábokkal – tetszetős máglyarakás formálódott belőle. Növendék létükre nem sajnálták a munkát: pokolfajzatoknak kijáró monstrumot alkottak széltében-hosszában.

Sajnáltam volna, ha ennél alább adják.

Elismerően mordultam feléjük, legalábbis valami hasonlót akartam: s mert a tömlöcben a legtöbb fogam kiütötték, gyanítom, egy életre megjegyezték azt a vigyort. Kis útravaló, az eljövendő szép napokra.

Ehe-ehe.

A fejembe villant, mennyivel jobb ez így, megbékélve, méltósággal várni a véget, mintha egész életemben menekültem volna. Mennyire ostoba a sok bitóra való számkivetett, aki gyenge szembenézni tettével, de elég erős ahhoz, hogy hátralevő ideje rettegésben teljen… Vagy talán ők teszik jól és én csak kényelmes voltam? Túl hiú ahhoz, hogy állatként rejtőzzek a vadonban, ahol senki nem talált volna rám? A hírnév kötelezett? Netán nemzőm büszke, nyughatatlan vére?

Nem számított. Tudtam, hogy ha helyesen cselekszem, mindegy, hova kerülök. Számomra és a küldetésemnek bizonyosan az lesz a legjobb hely.

Ha másképp is gondoltam gyengébb pillanataimban, a Másik mindvégig mellettem állt. Együtt értelmeztük újra a múlt történéseit és testvérként segített, ha bajba kerültem. Ott volt, amikor újraalkottam a Törvényeket, ott volt, amikor rímek és szimbólumok formájába szabtam az ősi tanításokat – az ő leleménye adta az ötletet a tervemhez és az erőt, hogy képes legyek befejezni.

Idővel követőim is akadtak. Kisemmizett arisztokraták, akik törleszteni szerettek volna. Ifjak, akiknek a szívét még nem mérgezte meg a politika. Egy tanácskozásukra meghívtak – elkellett nekik a remény. Jó ideig nem szóltam, csak hallgattam, ahogy a saját ostobaságuk és félelmeik börtönében ármányról, ellenségről, intrikákról szavalnak. Hallgattam a szépen csengő ígéreteket, figyeltem a derék szónokokat és arra gondoltam, vajon képes volna e bármelyikük is állni egy igazi hatalmasság pillantását.

Csak később értettem meg, miért tévedtem, amikor beszéltem nekik a múltról. Az igazi démonokról. Ryekről és az „árulók” sorsáról. Még nem álltak készen, és az én erőm sem volt elegendő. Azt sem tudtam, hogy akkor és ott nem a jelen, a jövő volt a tét.

A tanácskozók mindenesetre hittek nekem, és én mind inkább azoknak kezdtem látni őket, akik egykor az igazi kyrek voltak. Szavak helyett végre tettekben teljesedett ki a szenvedély, az eszmék háborújában a gyűlölködők is egymásra találtak – a Régiekhez méltó, nemes cselekedet volt, amit akkor tettünk. A dinasztiába vetett vak bizalom megingott, a Házfők nem kértek többet a vérpapok károgásából: családok tucatjai egyesültek az ősi végzetszimbólum, a Fekete Unikornis zászlaja alatt.

Dwa-Charta, feleim!

Pár esztendő és Toron felülkerekedni látszott a Boszorkányerőd ármányain. Pár esztendőnyi áldozat a reménynek, hogy legyen mire emlékeznünk. Pár esztendő beteljesülésből, hogy tudjuk, milyen érzés lehet megélni azt a bizonyos álmot.

Azután a Boszorkányerőd, mint valami alvó óriás, egyszer megrázta magát… és ezzel az áhított aranykornak úgy vége lett, akár a kérészeknek nyárközépkor a Daumyr hullámai felett. Dicső nemeseink - legalábbis akik szerettek volna azok maradni - pillanatok alatt változtattak az álláspontjukon, így a szépreményű megtisztulásból néhány tucat őrült lázadása maradt. Nem kárhoztattam őket – abban a harcban nem lehettek győztesek.

Aki kitartott, enmaga hajtotta a fejét a bakó alá. Árulások jöttek. Surranó árnyak a sötétség mélyén. Itt egy titokzatos eltűnés, amott egy gyilkos tőr. Penészedő méregfoltok. R’Ban Harr, papi ítélőszék, kegyvesztett Házak büntetőhadjárata – megannyi szükségszerű lépés, sajnálatos tévedés vagy véletlen halál. Bármit tettünk, mindig ott voltak. Éppen úgy, ahogy arról a Régiek krónikája szólt…

A Másik hatalma elkábított, a remény tévútra vitt. Újabb leckét kaptam a sorstól – mert nem a tudás, a félelem volt az igazi hatalom. A Boszorkányerőd végig akarata szerint alakította a történteket. Amit mi lehetőségnek meg a meglepetés előnyének hittünk, jóllakott ragadozó türelme volt csupán. A vénséges pók mindenki szeme láttára szőtte csendben végzetes hálóját.

Toron zsarnokai megvárták, míg kiforrja magát a háborúnk - csak azért, hogy ne nekik kelljen megkeresniük az ocsút a nemeseik között.

Sokáig rejtőztem, de végül elfogtak engem is. Jadl kikötővárosában találtak meg, a nincstelenek sikátoraiban. Igazából nem lepődtünk meg, számítottunk rá, hogy észreveszik, milyen nyomokat hagyunk hátra. Mert akkor már megértettem, hogy jelenünk nincsen – a jövőnek akartam adni a Régiek tanításait.

Toron urai kész sereggel jöttek, orgyilkosokkal, démonvadászokkal. Nem tudták, kivel akadtak össze – s mert egy őrülttől úgy sem vártak volna mást, úgy döntöttem, megmutatom nekik. Suttogásom nyomán megelevenedett a sötét, agyarak és karmok nőttek a falon imbolygó árnyékomon, ahogy a Másik a mi világunkba lépett.

A Boszorkányerőd követe megvető fintorral küldte harcba kardforgatóit. Kilenc pengehitű, varkocsba font hajú kyr, alakjuk elveszni látszott a zöldlunír vértek izzásában. Öt pugomagitor, három sicarior és egy mestergyilkos. Lassan jártak, magabiztos léptekkel. A kör – az ötágú pentagramban három bástya és egy hadúr - bezárult. Akárha Weila koronájának kilenc ága lett volna.

Az ostobák azt hitték, egy őrült és egy démon vár rájuk. Az őrülttel még nem is tévedtek nagyot, ám ami a démont illeti…

Láttam a tüzet a Másik szemében, ami előtt népének nagyjai is meghunyászkodtak. Oragghaddas, az Agg Látnok rettegett hadúr volt még a dhaemonok között is, de soha nem láttam még, miért. Most a vesémben éreztem, mit jelentett az az izzás.

Szó nem hangzott el, de a kyr csatakardok egyszerre felénk martak: öt irányból, tökéletes csiszoltságban. A Másik nem tett semmit, csak a torkából szakadt elő egy morgás – ám erre mintha porrá zúzódtak volna a valóság törvényei, kifordítva sarkaiból a világot. A tér elgörbült, az árnyak megnyúltak, a támadók körül szilánkokra robbant a malachit izzás. Fekete lepel hullott rájuk, csillagtalan éj: felettük az Agg Látnok bal szeme keskeny holddá formálódott az égen. A kyrek döbbenten meredtek rá, ám akit elért a pillantása, megkövült arccal maradt úgy, ahogy volt.

Egy szívdobbanás múlva újra forogni kezdett a világ kereke, mégsem tudtam mozdulni – szemben, a Másik körül terjengő lidérclángok sisteregve mardosták a holttá dermedt szobrokat.

Az Agg Látnok a sicariorokra nézett: a kyrek kezében megremegetek a csatakardok. Egyikük beharapta ajkát. Társa elejtette fegyverét. A mestergyilkos tétován hátrált pár lépést.

A Másik ekkor már a démonvadászokat kereste: mélyet szippantott a levegőből és felhorkant, mint valami medve. Villám cikázott át az égen, a sikátor sötétjébe robbantva a dhaemon nagyúr haragját – a kyr pokolfajzatok a falhoz húzódva figyelték, hogy mire készül. Megfeszült izmokkal, résnyire szűkült szemekkel, mint a sarokba szorított ragadozók, akik erejüket a végső harcra tartogatják…

Nem volt szükség rá.

Amikor előléptek a hercegek, tudtam, hogy veszítettünk. Kilenc rontásmester, kilenc beavatottja a Boszorkányerőd erejének – kilenc Magitor Avidis, a Hatalmasok vazallusai és tanítványai. Tisztavérű kyrek, az ősi idők erejével az ereikben: az igazi nagyragadozók. A szemükben nem voltam több féregnél, a Másik a Voltak szörnyszülötteinél – és ahogy az undor átsejlett a tetovált arcokon, dermesztő bénultság kerített a hatalmába.

Ők volnának népünk nagyjai?

A földre rogytam. A Másik látta gyengeségem, de előrelépett: lehajtotta fejét, és felmordult. Felforrt a vér az ereimben a hatalomszózat hallatán, és üvöltöttem, amikor a halántékomon éreztem az idegen mana zabolátlan erejét – mintha kalapáccsal ütlegelték volna a koponyám minden szívdobbanással. Elhomályosuló tekintettel láttam, hogy a Másik milyen varázslatra készül – ám azt is, hogy szemben a hercegek sora nem inog meg. Suttogásuk kísértetek rémálmára hasonlított, a puszta hallomástól kivert a veríték. A Másik hatalma túlvilági volt, mégis szent, a világok teremtésekor létrejött rendet szavatolta. Nem a mi fogalmaink szerint való, másféle létezés alappillére… ám amit azok a kyrek felszítottak, nagyságrendekkel rosszabb volt ennél.

Energianyalábok izzottak fel a karcsú ujjakon, a hercegek alakja körül elhalni látszott a holdfény. A Másik megértette, mire készülnek - rám emelte fehéren izzó tekintetét. Végtelen szomorúság sugárzott belőle… a felismerés tőrdöfésként hatolt belém. Mozdulni sem bírtam, pedig szerettem volna. Tehetetlenül néztem, amint az Agg Látnok új varázslatba kezd, és mit sem törődve a testébe csapó rontással, felém irányítja a vérében lüktető erőt,

Ne tedd, testvér!

azután elhamvad a hercegek varázstüzében. A szívem, mintha kitépték volna. Éreztem, ahogy felszikrázik körülöttem a levegő, elképesztő erő járja megfáradt tagjaim – mégsem tettem semmit. Ahelyett, hogy magát védte volna, belém plántálta hatalmát! Testvérem, az Ősi Bölcsek egyik prófétája feláldozta magát egy nevenincs senkiért!

Megfordult körülöttem a világ. A szemem sarkából láttam, hogy rám rontanak a Boszorkányerőd kutyái. Hagytam, hogy leteperjenek, és összerugdossanak - nem éreztem fájdalmat. A hercegek vezetője izzó kristályokból szőtt koronát tett a fejemre – nem érdekelt a varázsbéklyó. A démonvadászok rontástól óvó rúnákat égettek a homlokomra, utóbb csuklóból levágták mindkét kezemet… nem figyeltem rájuk. Egyre csak a Másik tekintetét láttam magam előtt.

A helyén maradt ürességet a fájdalom sem tudta kitölteni.

Azt hitték, elájultam – nem volt erőm hozzá, hogy megcáfoljam őket. Menekültem, el innen, a miénknél távolabbi, ismeretlen világba. Nem is kellett akarnom, a lelkembe szőtt torzó repített magától.

Hogy mi történt velem, csak ritkán, töredékes emlékekben jutott el hozzám. Rémlett, hogy végigrángatnak a sikátorokon, majd egy sötét, halszagú pincében poshadt vizet öntenek rám. Alakok hajoltak fölém, csontokra aszott vonású, parázsló tekintetű halálfej-arcok – okádnom kellett a fogatlan pofákból áradó bűztől. Nem hittem volna, hogy halandók élhetnek ilyen kárhozatban. Halandók talán nem is – eltévelyedett kyrek annál inkább.

- Ki ez? – hallottam egy mély bariton undorát.

- Darh, a császár fattya.

- Ő az a tébolyfilozófus. Balrussnak vallja magát, dicsőséges.

- Ő az, aki a lázadást szervezte.

- Akkor nem Darh többé.

- Mit fog szólni ehhez a dinasztia, dicsőséges?

- Jogunk van hozzá, ezt senki nem vitathatja.

- Nem érdekel! Találjatok ki valamit!

- Legyen áruló, aki az életedre tört – sziszegte egy kyrkorcs, azután az arcomba üvöltött. - Ki küldött? Mit a célod, pokolfajzat?

Nem feleltem. Visszavonultam az álmaimba, hogy elmerülhessek abban, amiért érdemes volt még élni. Hiányzott a társam. A jobbik felem, az a Másik. Aki erőt adott és mozgatta helyettem ezt a vézna, elaggott testet.

Alszom egyet. A Hatalom Álmában. És nem beszélek.

Jéghideg érintést éreztem a mellemen: acélkarmok tépnek így az ember bőrébe. Dölyfös vigyort láttam magam előtt, majd elszédültem, ahogy forogni kezdett a világ – az a vigyor nem forgott, csak én.

- Hát majd fogsz – sziszegte a kísértet-hang. - Rövidesen fogsz.

Lassan megtelt minden talpalatnyi hely a téren. Szolganép tolongott a kordonoknál, a vízköpőkön gubbasztva, a háztetőkön. Oldalt, a máglya balfelén vérszín oszlopok körében foglaltak helyet Tharr egyházának főméltóságai. Szemben, ahonnan a legjobb kilátás nyílt, a sebtiben ácsolt emelvényen lobogó dreggisekbe öltözött kékvérűek szorongtak, testőrökkel, csillogó-villogó címerekkel, égbe törő zászlóikkal. Méltóság címén elkülönített blokkokban – ketrecbe zsúfolva, mint az állatok. Nemes Házak?

Ha lett volna lelkem, biztos elszomorodtam volna ennyi sötétség láttán… de hát pokolfajzatként rám jó ideje más törvények vonatkoztak.

Ó, azok a hatalmasok ott fenn a kárhozat sziklabörtönében, milyen okosnak képzelik magukat! Azzal, hogy népünnepély kerekedett a kivégzésemből…

Elvigyorodtam.

Ennél szebb befejezésről nem is álmodhattam volna.

Hosszú utazás volt, míg célhoz értem – nem az anyagi, a szellemi világban. Az üresség nem szűnt meg, de fájdalom helyett újabb tanulság jött: megértettem, hogy a Másik a maga áldozatával nem elmúlt a teremtett világokból, hanem utat mutatott nekem.

Csak nehezen értek el hozzám a valóság képei. Arra eszméltem, hogy zsibbad a karom. Valami nedves cirógatta a hátam. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de erre izzó kín hasított a halántékomba. Mintha öklömnyi csomót mozgattam volna a szemöldökcsontomon. Hunyorogni próbáltam, de semmit sem láttam. Egy idő után rájöttem, hogy nem a látásommal van a baj, hanem vaksötétben vagyok.

Kínzóim a falhoz feszítettek, rozsdás láncokon: először nem értettem, miért a könyökömnél fogva, utána felrémlett, hogy mindkét kezem levágták. Ez volna a zsibbadás?

Nehezemre esett még gondolkodni is. Kiköptem a megalvadt vért a számból, a fogszilánkokkal együtt – erre a világ, mintha gigászi örvény lett volna, a maga komótos módján forogni kezdett előttem. Csak lassan, ráérősen, de hiába próbáltam legyűrni, éreztem, ahogy magába szippant. Kiszaladt tagjaimból az erő… és a falnak kellett dőlnöm, hogy ne ájuljak el. Rémlett, víz csöpög valahonnét. Nem megváltásként ható hűs-kellemes, hanem a melegebb, bűzösebb fajta. Csatornaszenny?

Az emlékek felidézése is fájt. Gondolkozni és érezni túl sok erőmet emésztette volna, ezért hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Képek villantak előttem, újabb adag vért köptem ki, újabb hullámban támadt rám az émelygés – de rémlett, valami mégis sikerült.

Kósza kis lidércláng volt, egy tanonc hatalmából többre futotta volna, de legalább adott némi világot. Sóhajomra körbefutott a testemen, át a falakon és a lábaimhoz libbent.

Nem víz csöpögött rám.

Faragott sziklatüskék tartották felettem a mázsányi testet, az egykor csonttörő, lapátnyi kezek az arcomba lógtak. A férfi dolamin lehetett, vagy lupár, az aszisz rabszolgahajókról: kimunkált tenyere, a karjain kígyózó tetoválások tevékeny tengerévekről árulkodtak. A sziklatüskék természetellenes pózba görbítették fölém, még inkább elmélyítve a hasán tátongó üreget - az a furcsa és nedves cirógatás gondosan szétvagdalt beleitől származott.

Okádtam. Régóta nem ettem semmit, epe is alig jött ki a torkomon, mégis fájt minden lélegzetvétel. Valami groteszk véletlen folytán kitisztult az orrom és betöltötte tudatom a hullából áradó iszonyatos bűz – éreztem, ahogy a belélegzett rothadás birokra kel a testem erejével és méregként szaggatja sejtjeim. Többször elájultam, mire rájöttem, hogy a rothadás és a csöpögő vér nehezen egyeztethető össze, hacsak nem olyan erő uralja, mely a halál és a vér törvényeit is meg tudja gyalázni.

Az émelygés végképp a hatalmába kerített, de egy józan pillanatomban felismertem, hova kerültem – a rémmesékből hallhattam róla eleget. Vaskarmok mindenütt a hullamérget izzadó falakon. Időtlen vaksötét, az elme épségét ostromló játék pillére. Körös-körül Tharr szimbólumai, Sogron kiforgatott áldása, a szörnyisten pusztító arcával.

Egyike a tizenkilenc Halálkamrának, ahol Toron ellenségeinek léte új értelmet nyerhetett.

A Boszorkányerőd tömlöcében voltam.

Azok a falak, ha beszélni tudnának. A halott sziklák. Az a bűz. Hetekig mérgezték az elmémet, vagy napok teltek el csupán? Egy idő után magam sem tudtam, mi képzelgés és mi valóság. Zuhantam, megállíthatatlanul: hol ébren, hol álomban, hol a kettő határán. A testemnek nem kellett sok, hogy megtörjön, hisz nem adtak se enni, se inni – az arcomba lógatták a rothadó beleket, a pofámba csepegtették az átkozott vért és rám hagyták a választást. Rémlett, hogy ha nem állok ellen a kísértésnek, önként fogadom be a rontást: a saját testem fog ellenem fordulni, de egy idő után már ez sem érdekelt. Ettem is, ittam is, hogy pillanatok múlva kiokádjak mindent – kínzóim bizonyára jókat derültek a naivitásomon. Arra azért vigyáztak, hogy ne száradjak ki, ne vérezzek el. A lelkem mit sem ért számukra, csak a testem, ami az imádott császár vérét hordozta.

A kyrkorcsok pedig jöttek, jószerivel egymást váltották. Betegesen sovány halálmesterek, izzó tekintetű, derékig érő hajú ragadozó-méltóságok. Hóhérok, dicsőségesek… olymindegy volt. Nem beszéltem. Elhatároztam, hogy nem fogok és bármit tettek, kitartottam emellett - később döbbentem rá, éppen ezzel árultam el, hogy titkolok valamit.

Nem számított. A pofájába köptem mindnek.

Hogy mikortól nem tudtam többé kinyitni a szemem, nem emlékeztem – a fejembe magától robbant be a Láthatatlan Világ képe, abban szemléltem tovább a világot. A Halálkamra úgy magasodott fölém, ahogy a sziklák veszik el az éltető fényt mindentől a kihalt bérceken, azzal a különbséggel, hogy ez mindenfajta létezést megtagadott. Fullasztó kis üregben kuporogtam a semmi határán, távol mindattól, amit az élet jelentett – ahogy a sziklasivatagok mélyén nem jutott fény, víz, levegő a gyomnak, úgy tőlem is messze volt minden erő. Nem is láttam tovább még a Manavilág szövetén sem: a Boszorkányerőd tömlöce se ki, se be nem engedett semmilyen akaratot. Átkozott, istenverte egy zárvány volt, amely a maga kérlelhetetlen módján mérgezte és formálta a maga képére a valóságot.

Velem mégsem bírt el.

Velem, az őrületem viharával, amiben törékeny lélekvesztőként hánykolódott tudatom. Hiába jöttek a válogatott kínmesterek, semmit sem tudtak meg - mert mindenem elvették, nem volt, amivel megfoghattak volna. Megcsonkítottak, megmérgezték a testem – nem érdekelt már. A józanságom kísértették, ám az elmém rég háborodott volt, a lelki üdvömet pedig sosem tartottam sokra.

A legnagyobb tévedésük abban állott, hogy abból indultak ki, ami eleve nem volt igaz. Az ellenállásra alapoztak, a sziklán kicsírázó mag konokságára, az élethez való görcsös ragaszkodásra, amit Ők módszeres lassúsággal megtörhetnek, felmorzsolva minden erőmet.

Ó, ennyi ostoba barmot! Hisz már rég nem akartam élni.

Furcsa létezés vette kezdetét. A testemben voltam, mégsem éreztem semmit a vér és a hús béklyóiból. Ha akartam, belebújhattam a bőrömbe, de ha nem tetszett, ki is léphettem belőle – ilyenkor kívülről láttam magam, mint kínoznak a mesterek. Egyszer, ahogy a kínzóim mellett állva tétlen semmittevéssel fürödtem a Halálkamrát betöltő energiák áramában, felrémlett, hogy valójában… kettő lett belőlem. Volt a régi Énem, benne az elkínzott, haldokló testemben – és ez a mostani, a börtönéből szabadul, a másik. A gyarló és esendő Én, akiből a kötés származott, és a Másik, akiben újjászülettem.

Ez volna a démonlét? A dhaemonlét?

O-ha!

A felismeréstől csupán mámor töltött el – a békességet bizonyosság hozta meg. Számtalan ismeretlen erő, homályos fantom, múltba fakult szellem kísértett a Boszorkányerőd átkozott áramlataiban, ám amikor egy éjjel tintaszín derengés közeledett felém, éreztem, ahogy nagyot dobban a testem szíve. Olyan ismerős érzés, olyan ismerős érintés volt… könnyek tódultak a szemembe tőle.

Shadd… lélektestvér?

Nem öltött alakot előttem, mégis bizonyos voltam abban, hogy tudtam, ki Ő. Nem volt szükség szavakra, az auráján ragyogó Fekete Unikornis szimbólum minden lényegeset megmutatott. Éreztem a benne feszülő erők számomra felfoghatatlan nagyságát, a börtönbe zárt lélek évszázados fájdalmát, a sziklaszilárd elvek emésztő harcait. A szabadulás vágya, az akarat, hogy végre újra tenni, változtatni tudhasson oly erős volt benne, olyan egyértelmű utat mutatott nekem, hogy nem is értettem, a Régiek örökségének céljára, az én démoni tanítóm, Oraghaddas áldozatának értelmére hogy nem jöttem rá eddig.

Bár az új Énem csak egy szürke kavargás volt a kísértetek között, nekem mégis úgy tetszett, térdre rogytam Őelőtte. Esküt suttogtam, hogy megteszem amit kér, és cserébe fejet hajtva vártam, hogy az ismeretlen hatalmasság megáldjon, mint mester a tanítványát, az ősi rítusok szerint.

A tűzfényű rúnák haragos lánggal égették be magukat az Énem éteri szövetébe. A Halálkamra mágikus védelme érzékelte az akarata ellen való eretnekséget, és bősz robajjal támadott minket, de mert a szellemünk immáron szabad volt, nem tehetett bennünk kárt.

Hogy mit észleltek ebből a Boszorkányerőd urai, sosem derült ki. Kínzóink viszont egyértelműen tanulhattak a kudarcokból, mert másnap új taktikával folytatták a harcot.

Tudtuk, hogy jönni fog, a Másik Világban messziről érződött aurájának semmivel össze nem téveszthető bűze. A rontás fejedelme, akinek a mai világ dekadens nyomorát, a Régiek Ryekje a bukását köszönhette. Mert a nagy ármánykodó Skorpió emléke eltöröltetett ugyan, ám szövetségese, aki egykor maga is mester volt, kijátszotta végzetét. Más talán nem is tudott róla, de mi a sejtjeinkben éreztük, hogy… semmi kétség, ő volt az.

Nhaudiz Ezékhion. A Mester, kinek neve egy volt a Feketemágia misztériumaival.

Vén volt, döbbenetesen vén, a hús szava szerint alig néhány évtizedet élhetett, mégis kész aggastyán már. A tiltott praktikák bűvös ereje nem kímélte a testet, amely a kárhozat terhét hordozta. Aszott volt, mint egy fonnyadt alma, tagjain lila foltokkal kígyóztak az erek. Pikkelyekben hámló bőre, akár a pergamen, ujjain karmokként görbültek a megbarnult körmök. A szőrtelen test hitványságát a fekete bársonyköpeny sem tudta elrejteni.

Ezékhion kopasz feje kísértetnek tetszett. A pofája sápadt volt, mint a holtaké, kifejezéstelen szörnyeteg-maszk, koponyacsontjában mélyen ültek a zsarátnok-szemek. Megfeketedett, szúvas fogazat látszott a rothadthússzín ajkak mögött, émelyítő lehelet áradt belőle.

Nem szólt hozzánk, csak méregetett, és embertelen vigyorra húzódtak ajkai. A köpenye alá nyúlt és penészzöld jégdarabot vett elő. Felmordultam, az Ént kiverte tőle a veríték.

Elevenen fogsz elrohadni, Nhaudiz! A pofádba fogunk hugyozni a pokolban!

A boszorkányhercegek atyja, ha hallott is, nem mutatta jelét. Megszédültünk a felszított erők áramától, eónokkal ezelőtti varázs készült a Halálkamra mélyén. Nhaudiz nem hazudtolta meg magát, az egész átkozott kompániájához illő, tisztátlan akarattal szőtte át a valóság törvényeit.

Azután tőrszerű darabot hasított a természetellenesen izzó jégből és a régi Én szíve fölé bűvölte. Gurgulázó kacagása akkor is ott visszhangzott a fülünkben, amikor ő már rég nem volt ott.

A fagyszilánk lassan olvadt el – nem elég lassan ahhoz, hogy fölébe tudjunk kerekedni. Az ördögfajzat mégis talált egy gyenge pontunkat.

Nem engedte, hogy elvigyen minket a halál.

Másikként megvoltam magam is, de az egykori Énben visszafordíthatatlan változások következtek be. A kezdetekkor még éreztem a fagyszilánkból áradó jeges zsibbadást és a régi Én formátlan acsargását, ahogy úrrá lett rajta az idegen akarat. A zsibbadás mindenhová eljutott az erek és inak útjain. A sejtjeink mélyére hatolt a tisztátlan erő… de nem úgy, mint a rontás és a mérgek. Nem megtámadta a szöveteket, hanem erőt és reményt kínált nekik – és ez ellen nem tehetett semmit a legerősebb tudat sem. Egy reggelen a természetellenes lázban égő test a maga ősibb, eredendő ösztönének engedelmeskedve ellenem fordult és megtagadta parancsaim, és csak a fagyszilánkban lüktető tisztátlan erőre hallgatott.

Zseniális csapda volt, el kellett ismernem. Megsemmisítést vártunk – a fagyszilánk ehelyett a túlélés lehetőségével az anyagi törvények útján átvette az irányítást a porhüvelyünk felett.

Onnantól megszakadt a kapcsolatom az egykori Énnel. Talán rájött volna a boszorkányhercegek atyja? Kitalálta, mi történt abban az elgyötört testben? Miért volt a téboly? Mivé alakult az Én… és mivé lehettem volna, mint Másik?

Ha kitalálta is, többet nem mutatkozott – ahogy senki más sem. Az istentelen bűbáj tette a dolgát maga, és az idegenné vált test napról napra épülni kezdett. Eltűntek róla a ragyák. Nem rohadt tovább a bőr. Lassan összeforrtak a csontok, begyógyultak a sebek is. Az összekötő kapocs híján tehetetlen néztem, amint a fekete szívként dobogó fagyszilánk végtelem türelemmel összegyűjti erejét, hogy egy végső támadással az egykori Én emlékeihez férjen.

Nem tudtam, mennyi idő telt el. Egy nap izzani kezdett a fagyszilánk az egykoron volt testemben. A Halálkamra mintha holtából éledt volna, lélegezni és mozogni kezdett: magába szívta a fagyszilánk hatalmát és nyílást hasított a zárványon. Kisvártatva kilenc Herceg érkezett – kilenc Magitor Avidis, a Szörnyisten kilenc talpnyalója. Hat közülük ugyan az volt, aki elfogott minket a sikátorban, a három óarany dreggisbe öltözött kivénhedt mester lehetett.

Az aggastyánok a szendergő testhez léptek, és rontó igéket olvastak rá. Elégedettek lehettek az eredménnyel, mert intettek a másik hatnak. Hátraléptek és mohó tekintettel figyelték, mihez kezdenek a tetovált tenyerekben imbolygó lidérclángok.

Amikor remegés futott át az egykori Én tagjain és kinyitotta szemét, már forgott körülöttem a világ. Remegtem, ziháltam, mintha szíven szúrtak volna. Az anyatest távolodtával nem volt, ami életben tartson. A kapocs híján varázslatra lett volna szükségem, ám ahogy a fuldokló is hiába kapkod levegő után a víz alatt, úgy a Halálkamra manazárványában sem jutott a megváltásból.

Odakinn gúnyos fintor vésődött a kyr szörnypofákra, ahogy az egykori Én lassú, darabos mozdulatokkal felült és az agg mesterek elé mászott. Kezei tenyérrel felfelé, a könyörgők szolga-jelében, arca mindvégig a mocsokba fúrva. Ahogy felém fordította a fejét, összenéztünk. Az a tekintet már nem az enyém volt. Lelketlen zombitest bamba pillantása.

Nem láttam a haragtól. Bömböltem volna, akár a legendák sárkányai, de nem volt hozzá torkom, se szám. A kyrfattyakra támadtam volna, de nem volt mivel. Tehetetlenül néztem, amint a zombitestem alázatosan várja sorsát a boszorkányhercegek gyűrűjében.

Akkor sem emelte fel a fejét, amikor megérkeztek a kámzsás alakok.

Hatalmas termetű, kétmázsás kyrek voltak. Karjaikon, szőrtelen mellükön, kopaszra borotvált fejükön tetoválások kígyóztak, a Néma Úr szörny-angyalainak képei. A legtöbb helyen groteszk formákba torzulva a rengő hájak miatt. Hitvány testükön a szépség megcsúfolásaként éktelenkedtek a testékszerek, a diadémok, de még a súlyos aranyláncok is.

Tharr ocsmányai! Jöttek, hogy szakrális erővel veszejtsenek el!

Valami megváltozott. Valami összetört bennem. Mintha szappanbuborék pattant volna szét körülöttem: éreztem, ahogy fantom-tagjaimba áramlik a gyűlölet adta erő. Megszabadít egy béklyótól, elmossa a gyengeségem. Kitölti az ürességet, ami lelkemben tátongott és kiégeti belőlem a zombitestem iránt érzett szánalmat.

Ébredj, Balruss!

Ahogy felharsant az első szózat, vigyorba gyűrődött kísértet-pofám. Mennydörgés robajlott át a síkokon a vérpapok károgása nyomán, rés hasadt az itteni világ falain: a Halálkamra zárványa egyszerre megszűnt létezni. Élni és lélegezni kezdett körülöttem minden, ahogy a Boszorkányerőd roppant manafókuszából szökőárként tódult befelé a nyers őserő – és bár a legtöbb energia visszhangzó hullámverésekkel a vérpapok akarata köré gyűlt, a szabadon hagyott, elszéledt maradék bőven elegendő volt ahhoz, hogy újjászülethessek.

O-ha!

Ugyan azt éreztem, amit a Másik halálakor – de ez már nem az ő hatalma volt. Erőtől dúsult vér emléke kísértett, amint felzubog az ereimben és a halántékomon érzem a lüktetését. A borzongást, ami tetőtől talpig átjárt. A szétáradó fémes ízt a pofámban.

Előttem Tharr ocsmányai befejezni készültek a szertartást. Az egykori Én zombiteste szánnivalóan hánykolódott a felszított energiák béklyójában. Embervadászok. Vérpapok. Boszorkányhercegek. Ez volna a dicső múlt? Ezért töröltettek el a dhaemonok nemzetségei? Ebből lesz Új-Kyria? Éreztem, hogy a bosszú egyre csak új, több és több erőt ad. Feldühítettek. Nem hagyhattam annyiban. Guttarok Ura, te nevenincs féreg! Örökkévaló elmúlással fogsz megdögleni a szolgáiddal együtt!

Amikor testet öltöttem az egyik sarokban, még nem vettek észre. Gurgulázó kacagás kellett, hogy eszméljenek – de már későn. A kinyilatkoztatás, amit bömböltem, a Régiek áldása volt. Tiltott nyelven, tiltott urakhoz szóltam, szentségtelennek kikiáltott formulákat idézve meg: Shulur falai háromezer esztendeje nem hallottak ilyen tisztán kiejtett hatalomszózatot. Reméltem, hogy a vérpapok is, és a dicsőséges nagyúr, az orgiabáró kéjenc is értékelte a figyelmességemet… mert amikor elszabadult fantomujjaim közül az áldott varázstűz, a Halálkamrában egy patkány sem maradt élve.

Vártam, hogy eljönnek. Vártam, hogy elégtételt vesznek szolgáik pusztulásáért, ám amikor csak egy hórihorgas árny jelent meg előttem, magam is meglepődtem – és komoran állapítottam meg, a helyzet nemhogy javult volna, tovább romlott az évszázadok alatt.

A jövevény magasabb volt, mint az eddig látott kyrek. Délceg tartása, hullámzó haja, szoborszép vonásai nemes ifjú benyomását keltették, ám ahogy a fagykéken szikrázó szemekbe néztem, megszédültem az évezredeket megélt lélek vizslató pillantásától. Óvakodtam még egyszer a szemébe nézni – de nem is volt rá szükség. A dreggisköltemény mellére hímzett címer mindent elárult róla.

Vadkan. A Dakk ősatya jött el értem.

Ha lett volna szám, a padlóra köptem volna. Így csak bűzös levegőt kavarhattam a szellemtestemmel, akár a haragvó kísértetek.

- Bárhogy ragyog, bármilyen szép is, ha hervad, belülről rothad a világ… s míg hazug szív szül, megannyi hazug szót, enyészni fog ez a kibaszott világ…

Dakk szenvtelen arccal mért végig – szemlátomást nem zavarta a kísértet hang. Akarata nyomasztó súllyal nehezedett tudatomra, de ennél többet nem tudott tenni. A zárvány immáron az én birodalmam volt, az én óhajom szerint látta el az Erőd fókusza erővel: s mert szerettem volna biztonságban tudni magam, azt parancsoltam neki, hogy védelmezzen meg. Az Erőd legelső, halott sziklatalpazatokba vésett törvényeinek megfelelően még egy Hatalmas sem szállhatott szembe ezzel.

Dakk jéghideg pillantása megállt a szénné égett kupacon: ennyi maradt a szertartás résztvevőiből. Mellette sarokba ültetett alak látszott, az egykori Én zombiteste. Próbáltam megóvni, de többhelyütt lemaródott a hús a csontokról – de legalább megmaradt. Mindenesetre elégedett hörgéssel nyugtáztam, amikor Dakk arca megrándult a vigyorgó koponya elé ügyeskedett kéz kinyújtott középső ujjának látványától.

Ehe-ehe.

A Hatalmas visszanézett rám, tekintete elidőzött a padlóra vetült árnyékomon. A görbe hátú, inas testen. Az arasznyi, görbe karmokon. A sziluettemet övező, ujjnyi lidérclángokon.

- Ki vagy, pokolfajzat?

Felkacagtam. Öblös hang visszhangzott a falak között.

- Számít ez, áruló? Nagyon jól tudod, mi vagyok és mit képviselek.

- Hol van a könyv? – mordult fel Dakk.

- Miféle könyv?

- Atyáid Sharra-Dacrín néven emlegették. Manapság máglyahalál a neve.

Kivillantottam agyaraim fantom-arcomon.

- Hisz magad is tudod. Ezer éve, hogy elégettétek.

Dakk arca semmit sem árult el… ellenben a Láthatatlan Világokban émelyítő szürkeséggel tört fel benne a mohóság. Eltűnődtem. Mit akarhat ez az átkozott?

- A hercegek szerint nálad volt, amikor menekültél. Másról sem beszéltél az álmaidban.

- Őrült vagyok. Mit számít, hogy mit hordtam össze?

A Vadkan elvicsorodott, de uralkodott magán. Leplezetlen érdeklődéssel vártam, hogy mivel fog előhozakodni.

- Alkut kínálok, pokolfajzat.

Hát erről van szó! Ocsmány férgek vagytok, lázadó kutyák! A szülőanyátokat kibeleznétek a riválisok nyomoráért!

- Ostobább vagy mint hittem, Vadkan. Hogy mit akarsz kínálni, nem számít semmit sem.

Dakk merően bámult rám. Nem szólt egy szót sem, csak bólintott: a dreggise alá nyúlt és feketén csillogó obszidiánkoponyát vett elő. Dakk felém tartotta az ereklyét és rám mutatott a bal kezével: csikorgó igéi elvesztek az üregben támadt robajlásban. Megrázkódtak az évezredes falak a felidézett hatalomtól, fehéren izzó varázstűz font körbe végtelen türelemmel… de nem történt semmi sem.

- Ha!

Dakk izzó tekintettel meredt rám, a döbbenet mély barázdákat vésett vonásaira. Csúfondáros mosollyal bámultam a szemébe.

- Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, Vadkan, mert itt vesztettetek el mindent! Őszintén remélem, hogy a sors igazságot szolgáltat majd és a bukásod napján meg fogod érteni, miért! Hogy én, Oragghaddas Balruss, Ryek utolsó shaddja, akit ti őrült költőnek meg tébolyfilozófusnak hívtok, hozta el számotokra a jóslatok jóslatát, beteljesítve azt, amit az elődeim nem tudtak befejezni a gaztetteitek miatt!

Ó, igen. Beteljesítve azt, amit az elődeim nem tudtak befejezni a kutyák gaztettei miatt.

A zombitestem vigyorgott akkor is, amikor a vérpapok szolgálói alánk igazították az utolsó fahasábot. Mert úgy akartam, a zombifejem elismerően biccentett feléjük – megérdemelték, hisz igazán tisztességes munkát végeztek. Kellett is a kitartás, mert ez a máglya egyáltalán nem szokványos máglya volt. Alattam nem sokkal ott hevert az egykori Én, sokat megélt, vasalt cölöpre feszítve, és üres pillantással meredt a semmibe. Az igazi börtön azonban nem ez volt, hanem az a monstrum, amit a máglyarakás takarni hivatott – mert a Hatalmasok nem bírtak az Erőd védelmével, kivágták a mételyt a sebbel együtt. Az egész Halálkamrát, sziklástul, falastul, vastüskéstül, mindenestül.

Ó, ennyi ostoba barmot! Még mindig azt hitték, hogy győzhetnek felettem!

Abbahagytam a játékot a zombitesttel és felkacagtam fel – kár, hogy a halandók odalenn nem láthatták. Fenn, a máglyarakás csúcsán, furcsa fémketrecben szürkés füstöt kerülget a szél… No és, ez miért érdekes? Lélekben legyintettem rájuk. Majd megtudják. Ahogy mindenki más is megtudja, ha eljön a megfelelő idő.

Sudár hatalmasság tűnt fel a látóhatárom szélén – mert úgy akarta, őt is csak én láthattam. Karcsúbbnak és fiatalabbnak tűnt, mint a Dakk ősatya volt, de nem tévesztett meg a látszat: azok a szemek még a Vadkanénál is többet láthattak a világból. Roppant árnyként magasodott fölém a Láthatatlan Világban, de nem látta szükségét, hogy fitogtassa erejét. Csak várt türelmesen, egyre azt fürkészve, mit fogok tenni.

Igazat adtam neki.

Tiszta, nyílt pillantással viszonoztam az övét és hagytam tovatűnni a gyűlölet erejét. Nem volt már szükségem rá, ezt mind a ketten tudtuk. Ha a véleményem nem is változott róla ettől, hálás voltam neki a felismerésért.

Biccentettem neki, ahogy a hadvezérek között szokás.

- Nem téged vártalak.

Semmi sem látszott rajta. Se egy rezdülés a szellemén, se egy ránc az arcán.

- Végig te irányítottál, nemde? – kérdeztem, de ez inkább megállapítás volt. - Tudtad, hogy csak így törölheted el az emlékünket, ugye? Eleve így terveztél el mindent?

A Hatalmas tekintete megvillant, de nem szólt – így volt rendjén. Hibátlan márványszobor. Sajnáltam volna, ha rácáfol erre.

- Mikor jöttél rá, hogy nem fog sikerülni, Páva?

Jakirte Jak, a Cyr Klán atyja a máglyarakás elé lépett. Kinyújtotta kezét és végigsimított az egyik kőoszlopon… könnyed mozdulattal idézve a rúnákba olyan erőket, melyek felszítása egy halandónak élete értelme lett volna.

- Kár volt hallatni magadról, shadd. Ha néma maradsz, idővel ellenféllé válhattál volna.

Átkozott kyr büszkeség! Lehetetlen beismerned, nemde?

- Ha nem én, akkor jön más.

- Nem lesz más, shadd. Soha többé.

Megráztam a fejem.

- Az elvetett mag idővel mindig szárba szökken, Páva. Néhány csatát megnyertél, ám a háborút újra elvesztetted! Ezt vésd az eszedbe, mialatt a vérpapok birodalmán trónolsz!

Jakirte Jak tűnődve méregetett fagykék tekintetével, majd intett a mögötte állóknak. Medvetermetű, ibolyaszín kámzsákba öltözött alakok vettek körül – Tharr ítészei. Mögöttük, tucatnyi kántáló szolgáló kíséretében aranyba öltözött aggastyán tűnt fel. Egyik kezében lángoló tőr. Másikban egy bak koponyája. Arcán a holdkórosok áhítata.

A shuluri rontásérsek, a Kígyópápa végrehajtója. A kyrek gyöngye - homályos, fekete folt látszódott csak belőle az anyagi világon túl.

Jakirte Jak egy utolsó intéssel befejezte a fába-kőbe vésett rúnák életre hívását, majd felém fordult és biccentett.

- A démonaid irgalmazzanak neked, shadd.

Ha-ha! Szívesen kacagtam volna, de nem. Inkább a szemébe néztem, azt mondtam.

- Elárultad az alapító atyát, Jak. Meg fogsz rohadni elevenen!

Azúrkék lángok lobbantak a máglyarakáson. Nem evilági erő szította őket és tudtam, hogy idő kérdése, amíg az Erőd védelmének összes erejét fel nem emésztik – és akkor nemcsak a zombitestemet égetik korommá, az elmémet is darabokra fogják szaggatni. Mi mást várhattam volna a lázadó kutyáktól?

Az égre néztem.

Újra láttam a halfarkast. Fenn szállt a magasban, elérhetetlen messzeségben: a nap fénye ezüstös csillogással játszadozott szárnyain. Ahogy odalentről füst vágott a kísértet-arcomba és éreztem a Manaháló erőinek csikorgását, egyre inkább elmosódott előttem a képe. Nem is halfarkas volt már, hanem sárkány. Csak szállt és szállt, lassan, azzal a biztos tudattal, hogy előbb-utóbb csak oda ér, ahova akar… és ahogy követtem a pályája ívét, párálló szürkeséget vettem észre a tiszta égen.

Ahogy ránéztem, szédítő gyorsasággal növekedni kezdett. Folyton változott. Nem felhő volt, afféle rés inkább. Hasadék az ismert világ szövetén, kapu az új lehetőségek felé: békés, végtelen feketeséggel odaát. Az éjszakai égbolt időtlen harmóniájával, melyet csak nagy ritkán tört meg a csillagok sápadt fénye.

Más világ volt, más haza – ám az érzés ugyan az.

Ahogy átléptem, tereken és időkön át, varázstűztől izzó égbolt tárult ki előttem. Töredezett, ódon torony látszott az alattam gomolygó ködben. Valami csillogott a tetején. Márványkupola?

Zuhantam. A halfarkas hátán éreztem magam, száguldva kacagtunk együtt a széllel – remegtem és ziláltam akkor is, amikor beléphettem a titkos toronyszobába.

Roppant terem volt, homályba vesző boltívekkel. Felül csillagtalan éj. A padló feketén csillogó víztükör. Alakok látszottak középen, sudár hatalmasság mind. Komor, méltóságteljes árnyak, feketék, akár a halál angyalai… valahogy mégis, olyan tisztának tűntek.

Aludtak, ám ahogy megjelentem, egyikük felnézett időtlen álmából. Magas, csapott vállú óriás, jégmarta kőris a zord fenyőtörzsek között. Nem szólt semmit, de amint észrevettem a Fekete Unikornis címerét a dísztelen köpenyen, nem is kellett szólnia. Könnyek szöktek a szemembe. Sistergő energianyalábok csaptak ki felőle és öleltek körbe, itatták át meg át a szellememet: nem hittem volna, hogy létezik ilyen tiszta és romlatlan erő.

A számoknak helyre kellett állnia, shaddok.

Felszabadult a lelkem. Éreztem, ahogy megremeg a varázsból szőtt tér, de nem bántam cseppet sem. Kacagtam, mint életemben még soha. Kikacagtam a vérpapok rontását, a lázadó kutyákat. A téren álló ostoba, megnyomorodott kyrfattyakat, akik (semmi kétség), nem az én népem voltak… Shulur bűzét és mocskát, mindent, ami a máglya körül állt és a halálomat várta. Kikacagtam, majd lehunytam a szemem és hagytam, hogy odalenn eltűnjön a varázsom hatalma. A zombitestembe martak a lángok, a szellememet szaggatta a rúnákba szőtt hatalom, de nem éreztem fájdalmat. Csak szálltam, repültem, el innen, távoli világok és sosem látott birodalmak felé… és egész testemben megborzongtam, ahogy átjárt egy rég vágyott érzés, a véremben száguldó emlékek semmivel össze nem téveszthető mámora.

Te lettél a Huszonegyedik, Balruss!

Az igaz kyrek szíve összeszorult volna, ha tudják, hova jutottam el.

* * *

Lenn, a csatorna szélén gyűrött kéziratot úsztatott a fel-feltámadó szél. Ósdi, vaskos kötet volt, alaposan megszívta magát a bűzös vízzel: nem is látszott ki belőle, csak a fedőlap egy része.

Egy vézna kis koldusfiú utóbb mégis megtalálta és kihalászta az ürülék közül.

Amint a kezébe vette, kellemetlen forróság járta át testét. A könyv égetett, mint a vizet forraló fazék. A fiúcska eldobta, de csak azért, hogy rongyokba csavarva vegye fel újra és elkerekedett szemekkel nézze, hogy cizellált szimbólum ragyog fel a könyv elején. Egy törött kard, tépett kendő és egy fekete bot.

A fiúcska soha nem látott még ilyet, de mert okos fiúcska volt, tudta, hogy valami fontosat talált. A gyűrött kézirat egy vénemberhez került, akit a sikátorokban látnokként tiszteltek. Hogy mit tudott meg az olvasottakból, azt nem lehet tudni – tény, hogy attól a reggeltől új fordulatot vett az élete.

Előbb a polgárifjak titkos gyűlésén jelent meg, utóbb saját kezűleg írta át az olvasottakat finom illatú, hótiszta pergamenre. A gyűrött kézirat bőrfedelet kapott, a cizellált szimbólumból féltve őrzött jelkép lett. Lecsúszott nemesurak, megkeseredett polihisztorok, vakmerő bölcselők adták tovább egymás között a titkos tanítást, mely erőt és hatalmat nélkülözött ugyan, ám örök érvénnyel kiáltotta a világba a Törvényeket, egy bizonyos Odassyn Ceriak nevű hatalmasság új birodalmat alapító ideáit.

Utóbb a vérpapok felfedték a kötet létét és a shuluri Kígyópápa indexre tétette: morbid egy fordulata volt a történetnek, hogy sokan így szereztek tudomást róla.

Nevét és múltját elfeledték, ám a tébolyfilozófusnak kikiáltott Balruss versesgyűjteménye számos társaságot alapított az idők során: a szigetbirtokok nemes tanácsának és Shín tartomány akadémusainak lázadása után Tharr hívei és a Boszorkányerőd Hatalmasai már nem tudták nem komolyan venni. A kor derekára a császárváros gúnyköltőinek bibliája lett és sok üldöztetéssel teli évtizednek kellett eltelnie, míg a felbujtók császári ítélőszék elé kerültek: a köteteket elégették, a tévelygőknek eltörölték még az emlékét is - ám a versek, eldugott írásokban, szájhagyomány útján máig fennmaradtak, mégha töredékes formában is.

És hogy mégsem lettem megváltó,

próféta, se jövőlátó hírnök,

arról az őrült orgia báró,

meg az a vén ribanc döntött.

A rontás én lettem, az igazat ők

mondották, hősies kínzással

véremet ontották a férgek: hisz

ezt kívánta a kéj, a hit, az érdek.

karcolat egy Odassyn tartománybéli bordélyház ágyáról, a Császári Korona 3546. évéből

ismeretlen költő szavai

A történeti hűség úgy kívánja, hogy az első verstöredékért köszönetet mondjak Mr. Villonnak és Faludy Györgynek a Testamentum idevágó strófáiért, a második esetében pedig Balatonboglárról való Mr. Tramininek, aki ha tehetséget nem is, de kellő bátorságot adott a megfelelő pillanatban.

by Heidel Dan

2003 november-2005 február

A korábbi oldalam hozzászólásai

•  1.  Marcus  2009. 12. 14. 12:33 
  

  Ne töltsd fel ilyen gyorsan a cuccokat, még meg kell emészetnünk az 1.0-t is.
  
  
•  2.  Heidel Dan  2009. 12. 14. 19:45
  

  Marcus: a feltöltéssel nem szeretnék várni, mert a 2.0 és a 3.0 novellái lesznek azok, amelyeket jó szívvel olvasásra ajánlhatok. Ez itt csak elrettentő példának jó.
  
  
•  3.  Faron  2009. 12. 15. 20:34 
  

  Szia Raon!
  Nagyon jó novella, gratulálok hozzá! Nagy öröm volt újra ilyet olvasni! Valóban kicsit kiforratlan néhol, de a hangulat és a stílus ugyanaz, amit az AA-ban megszerettem. Őszintén szólva a Vérlitániát csak nagy erőfeszítések árán tudtam végigolvasni, úgyhogy nagyon örülnék, ha az új írásokban tényleg visszatérnél a gyökerekhez ;)Sok sikert és kitartást kívánok hozzá!
  [Ja és úgy látszik Mr. Chapmanhez hasonlóan Mr. Heidel Dan is beleesett anno abba hibába, hogy a Testamentumot Mr. Villonnak, tulajdonította, pedig egyetlen sor kivételével Faludy György írta ;)]
  
  
•   4.  Heidel Dan  2009. 12. 16. 11:21 
  

  Szia Faron! Kellemes meglepetés itt ilyen régi ismerőst látni!
  Örülök, hogy tetszett az anyag, köszönöm a jókívánságokat. A Vérlitániával kapcsolatban nemsokára jön egy önértékelő bejegyzés: ha gondolod, ott majd megteheted a kellő ostorozásokat. :)
  Villonnal kapcsolatban teljesen igazad van, ezt a dolgot én 2005-ben még abszolút rosszul tudtam. Ha 2007-ben kijön a bíborgyöngyös kötetben a Boszorkánycsók című novellám, akkor ott már látszott volna, hogy megvan a frissített infó - amit viszont itt elfelejtettem utána javítani (ebből is látszik, hogy ez tényleg a 2005-ös szöveg).