INITIUM íróiskola: a karakter (1. rész)

A karakter

Evidencia hadjáratunk első végállomásához érünk. A most következő előadással lezárul az első blokk, amelyet az írással, alkotómunkával való általános ismerkedésnek is nevezhetünk. A lényegesebb részletekre való fókuszálás előtt azonban mindenképpen ki kell térni erre a témára is: egyrészt alapozásként, másrészt azért, hogy látszódjék, mi az a minimális munka, amelyet a tiszta írói lelkiismerethez itt is elvi kötelesség elvégezni.

Ha a kevés kivételtől eltekintünk, úgy általában minden írás egy vagy több karakter történetén keresztül próbálja megfogni az olvasóit. A legtöbb olvasót a karakterek sorsa érdekli, vagy a karaktereknek a történetben betöltött szerepe – minden más csak a háttér, ami önmagában is érdekes lehet ugyan, de teljesen más olvasás élményt ad. Történet karakterek nélkül csak egy nyers váz, hideg, szikár tényhalmaz.

Ezen a ponton fontos kitérni arra, hogy az írásban többféle fókuszálás létezik. OSC definíciója szerint pl. a karakterorientált történetek mellett léteznek környezetorientált írások (amelyekben egy adott világ sajátosságainak bemutatásán van a hangsúly, lásd Gulliver), információközpontú írások (ahol a karakterek mindig újabb és újabb információkat fedeznek fel, tipikusan ilyen minden nyomozós sztori), és eseményorientált írások (a világ elromlott, a rendet helyre kell állítani típusú történetek, lásd Gyűrűk ura).

Ezekkel később külön-külön foglalkozni fogunk, mert rengeteget segíthetnek annak megértésében, hogy az adott írás mitől nem működik (teljesen más dolgokat kell javítani egy karakterorientált és egy történetorientált írásban).

Nekünk itt és most két vonatkozás fontos:

1. Miután többféle fókuszálás létezik, egyáltalán nem kötelező minden írás esetében mélylélektani karakterábrázolásokba belemennünk ahhoz, hogy az írásunk működjön, jó legyen.

2. Mivel azonban a legtöbb történetet csak karaktereken keresztül tudjuk előadni, a karakterábrázolásnak vannak bizonyos alapkritériumai, amelyeket minden írásban meg kell tennünk ahhoz, hogy az írásunk ne hagyjon hiányérzetet, ne tűnjön összecsapottnak, felszínesnek.

A legtöbb tapasztalatlan író ebben a kérdésben vak az arany középútra. Vagy hihetetlen mértékben túlburjánzó karakterábrázolásokkal vágja agyon az amúgy remek ötletcsomagját (ez a ritkább, ámde fájdalmasabb eset), vagy bosszantóan felszínes kliséparádéval intézi el ezt a kérdést, tökéletesen hazavágva az amúgy remek ötleteit (ez a gyakoribb, mondhatni általános kezdő típushiba).

Tipikus hibák

A karakterábrázolás hibáinak (és lehetséges támadási felületeinek) megértéséhez nem kell különösebb szakmázásokba belemenni, elég a józan ész is. Elég csak arra gondolni, hogy ami nincs egyértelműen leírva az írásunkban, az félreérthető – és ami félreérthető, azt az olvasók egy része félre is érti, és/vagy a saját asszociációival fogja helyettesíteni. Ez nem rosszindulat kérdése, szimplán az olvasottság, a tapasztalat logikus következménye.

Amíg az ember szűz olvasó, vagy mondjuk kezdő egy adott témában, addig a téma szeretete okán könnyen megadja az írónak/adott műnek azt a bizalmat, hogy „biztos ott van ez mögötte, ha mást nem majd mögé képzelem”. X számú ilyen közepesen béna mű, és Y számú, ennél lényegesen nagyobb olvasásélményt nyújtó mű elolvasása után azonban a legpozitívabb lelkületű olvasóghandik is eljutnak odáig, hogy bizonyos színvonalú cuccokat már fizikai fájdalommal járna nekik végigolvasni – ezt teszi a tapasztalat.

Ez nyilván egyénfüggő, de legrosszabb esetben néhány száz regény elolvasása után már bárkiben kialakulhat az a képesség, hogy megtanulja szűrni és észrevenni a működő és nem működő elemeket. Ez lehet ösztönös ráérzés (az olvasó nem tudja pontosan megmondani, mi a gondja, csak azt tudja, hogy valami nem kerek), és teljesen tudatos elemzés is (ami már a szakmai szintű hibaazonosítás).

Zárójeles kitérő: amúgy ezért szokták az íróknak javasolni, hogy olvassanak minél többet (akár évi 40-50+ könyvet is). Minél szélesebb körből merít, minél több olyan témára próbál rá az adott téma klasszikusaival, ami nem tartozik a konkrét ízlésébe, annál hamarabb fejlődnek ki ezek a szűrő-érzékelő képességek.

A legtipikusabb hibák halmaza tehát az, amikor bizonyos dolgok hiányoznak az írásból. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezeket az író nem találta ki, avagy nem próbálta meg beletenni – ha csak ez a gond, ez még a jobbik eset. Rosszabb, ha ezek elvi szinten sincsenek meg, és valójában az írói gondolkodáson kellene változtatni.

Ezen a ponton érdemes tisztázni egy félreértést. A sablonok/eredetiség, és a működésképtelenség/működőképesség két külön vetületei ennek a kérdésnek, és mi most csakis ez utóbbival foglalkozunk. Sőt, ezek nem is egymást kizáró dolgok. Léteznek működőképes klisék, és olyan karakterek is, amelyek több vonatkozásukban eredetien jól ki vannak találva, alapvetően mégis működésképtelenek.

Sok kezdő író hiszi azt, hogy ha elkerüli a sablonokat, és eredetiségre törekszik, akkor megoldotta ezt a feladatot – pedig, ha már mindenképpen ilyen szűken akar ezzel a kérdéssel foglalkozni, a működőképesség éppenséggel sokkal fontosabb, mint a sablon-eredetiség jelleg. Ehhez képest, ha amit kitalált, még jó is, az lesz a plusz, ami kiemeli az átlagból.

A dolgok lényege – konkretizálva: a megjelentethetőség – azonban a működőképességnél kezdődik.

Karakter dimenziók

A működőképességet a karakter egy, kettő vagy háromdimenziós voltában mérjük.

Egydimenziós az a karakter, amelyiknek csak külsőségei vannak. Tudjuk a nevét, akár részletes alapossággal, hogy néz ki, hány éves, mi a kasztja foglalkozása, és kb. ennyi. Az ilyen karakternek jellemzően nincsenek ábrázolt gondolatai, érzései, vagy ha mégis, ebben semmilyen következetesség nem fedezhető fel. A karakter mindig azt teszi, úgy reagál, amire a sztorinak (írónak) épp szüksége van.

A kétdimenziós jellegnél az író már megpróbálja mélyíteni a karakterábrázolást, csak általában rosszul fog hozzá, avagy rossz részletekre fókuszál. Az ilyen karakterről az esetek jelentős többségében megtudhatjuk, milyen fiatalkori tragédiák miatt választotta hivatását. Néha már felvillan az is, hogy a karakter a történetben mit akarna elérni, voltaképpen miért is gürcöl annyit. Az ilyen karakter esetenként már érez is (jellemzően valamilyen haragot vagy örömöt), és a sztori egy-egy pontján gondolkodik (jellemzően tervez, vagy reagál a sztori egyes részeire). A gond az, hogy ha ezeket az ábrázolásokat egymás mellé tesszük, abból még mindig nem jön össze se egy hihető lelkialkat, se egy mentalitás, csak valami zavaros egyveleg.

Tipikusan rossz fókuszálás, amikor az író a karakter külsőségeibe próbál eredetiséget vinni, ettől remélve a kívánt áttörést. Az ilyen karakter így általában nem szokvány korú, kinézetű, jellemű, foglalkozású – csak épp a lényeges hátterek kidolgozatlansága végett pontosan úgy szerepel a közönség előtt, mint egydimenziós társai.

A jó hír, hogy ilyenkor a karakter a megfelelő korrekciók révén általában életre kelthető. Ettől persze nem szükségszerűen lesz belőle eredeti, jó karakter – de legalább működővé válhat.

A háromdimenzióssá váláshoz érdekes mód nem feltétlenül több minden kell, mint ami korábban megvolt. Sokkal fontosabb, hogy bizonyos kérdésekre meglegyen az átgondolt, lecsiszolódott, félreérthetetlenül konkrét válasz.

Ezek a kérdések a következők:

Ki?
Mit?
Miért?
Hogyan?

Azaz ki az a karakter, mit érdemes róla tudni.

Mit akar elérni, egészen pontosan.

Miért akarja ezt elérni, mit remél ettől, mi a konkrét célja.

És hogyan próbálja ezt megvalósítani, mit tesz érte.

Ha ezek megvannak, a karakter máris háromdimenziós, élő karakterré válik – és így bármilyen klisés köntösbe öltöztetjük is, a hitelességgel már nem lehet gond.

Nézzünk néhány példát.

Az átlag fantasyben a fentiekkel kapcsolatban meglehetősen siralmas a helyzet: a végtelen fantázia birodalmában egy vagy kétdimenziós tucathősök vívnak sablonhelyzetekben sablonos harcokat. Ezeknek az értelme sokszor sajnálatosan közös: a hatalomért, a tudásért természetesen, mert az illető kiválasztott, és erre született, mert élete célja, hogy főfőuralkodó legyen, stb. Ez kb. ugyanannyira eredeti, mint amikor a romantonyál történetek hősszerelmeseiről beszélünk – de döbbenetes módon az ott sokszor annyival több a fantasynál, hogy ott a konkrétumok révén általában legalább háromdimenziós kliséparádék szerepelnek. Ponyva szinten nézve azok a történetek minden elcsépelt marhaságuk ellenére is sokkal működőképesebbek, mint a fantasy átlag – és sokszor pont azért, mert főhős élete szerelmének elvi ideája helyett Jan/Janka személyében konkrét célokért küzd meg (aki ezt nem hiszi, acélozza meg a lelkét, és olvasson utána).

Ha pedig az egyenes másik végét nézzük, és karakterorientált történetekben gondolkozunk, minden további munkánk a fenti kérdésnégyesre adott jó válaszok az alapjai. Különösen a harmadik, a „miért” hangsúlyos, ami jó kezekben univerzális aduásszá válhat (de ez egy másik történet, amelynek az elmesélésére máskor kerítünk sort).

Konkretizált példa:

Nézzünk egy átlag fantasy karaktert. Legyen nemesi vére, hogy azért legalább elvi szinten az átlagember fölé helyezkedhessen – de legyen mondjuk mindjárt fattyú is, mert az olyan kúl. Különben is, ki látott már olyan fantasy hőst, akinek volt normális gyerekszobája, nemigaz?

Szóval a főhősünk legyen rém eredeti, mondjuk egy… harcos. Átlagnál kicsit ügyesebb kardforgató, természetesen. Legyen némi tehetsége a vezetéshez is, máskülönben nehezen lesz hadvezér/uralkodó belőle. Valamit azért adjunk az eredetiségnek is, ezért ne legyen brutálisan erős, csak átlagosan edzett. Ne legyen egy férfiszépség sem, de azért kimondottan rút sem, inkább olyan semleges benyomású.

A fentiekkel még simán egydimenziósak vagyunk – lépjünk is tovább.

Második körben nézzünk erre egy tipikusan tapasztalatlan írói megoldást. A cél természetesen a klisék elkerülése, ezért a fattyú hősünknek lesz családja, apja, anyja, és testvérei, mindjárt mondjuk több is. Igen, ez jó lesz, hadd szenvedjen szegény, hogy ő nem tartozik közéjük. Ezt megspékelhetjük azzal, hogy még azt sem tudni pontosan, kinek a fattya – na, ez már csavar a javából, döfi.

Legyen mondjuk kisebbrendűség érzete, meg mindenféle lelki kehéje, hogy ő fattyú. Ettől az amúgy jóképű fiúból egy zárkózott, némiképp besavanyodott fickót hozunk össze – ami végül is már sokkal eredetibb, mint az egydimenziós kép. És tényleg.

A gond csak az, ha a lényeges kérdésekre rossz válaszokat adunk ­– azaz, hogy ki ez a fiú, mit akar elérni, miért akarja, és hogyan kezd hozzá.

Nézzünk pár kifejezetten semmitmondó, üres választ, amellyel szépen tönkrevághatjuk a fentieket.

A fiú nem tudja kicsoda, de nem is érdekli. Konkrétan nem tudja, mit akar elérni, vagy mondjuk szimplán csak kiemelkedni vágyik, hogy mások felnézzenek rá, mert attól neki jobb lesz. És ezt tudással, hatalommal akarja elérni, természetesen – és azzal, hogy jó harcos és jó vezér lesz.

Ezek nem túl konkrét, nem túl eredeti válaszok. A karakter ezektől még bőven kétdimenziós marad, hiába van meg a lehetőség benne.

Nézzük, mi kell a háromdimenziós verzióhoz. A családban betöltött szerep kulcsmomentum lehet, ezért induljunk ki ebből. A fiút mindenki szereti és a család teljes jogú tagjának tekinti – kivéve az anyát, aki a mostohája, és aki sosem tudja neki megbocsátani, hogy a férje félrelépésére emlékezteti. Emiatt meg a fiú nem találja a helyét, így az élete örök meghasonlottság. Hiába kezelik a többiek egyenrangúnak, ő ezt képtelen így érezni.

Ezért a fiú elsődleges célja az, hogy megtalálja a helyét a világban. Kerül amibe kerül. Mondjuk egy olyan helyet, ahol nem számít, ki ő, hanem csak hogy mit tud. Igen, egy olyan hely, ahol bizonyíthat, és csak rajta múlik, mire viheti. Lényeges vonás lehet nála a hála, egyfajta konzervatív lojalitás is, amit a családja iránt érez, bármi történt, történjen.

Ebből már kibontakozhat előttünk egy olyan karakter, aki bizonyos dolgokban tehetséges ugyan, de az élet fontos kérdéseiben egyértelműen útkeresőnek számít. És mivel az életét teljesen áthatja a bizonytalanság, voltaképpen semmihez sincs elég magabiztossága. Ezt a tapasztalatot-erőt még meg kell szereznie, de a kitartása megvan hozzá, és bátran belevág az ismeretlenbe.

Ez eredeti? Őszintén szólva nem kifejezetten. Mindegyik akkora klissé, mint egy százemeletes irodaház – mégis működik, és ez a lényeg.

Viszont ha ez megvan, akkor már teljesen mindegy a kétdimenziós résznél adott több részlet is, például, hogy jóképű-e vagy sem. A fentiek sokkal jobb és egyértelműbb megoldások annál is, ha csak annyit írunk, hogy a karakter besavanyodott, zárkózott típus, mert így érthetővé válik ennek az oka, háttere is. A konkrét cél pedig itt is jobb kereteket ad, minden általánossága ellenére.

És akkor így már nincs más hátra, minthogy nevet adjunk a karakternek. Az igazi neve legyen mondjuk Jon Stark Targaryen.

Miértekről, hogyanokról – a létező legegyszerűbben

Korábban említettem, hogy szerintem a működőképesség sokkal fontosabb, mint az eredetiség. Hogy ne hagyjuk ezt ennyiben, egy próba erejéig kitérünk ez utóbbira is (később úgy is többször, többféle szempontból tárgyaljuk).

Az alábbi elmélet kivételesen saját kreálmány, tehát nem innen-onnan összeszedett írástechnikai anyagok egyszerűsített kivonata, mint az eddigiek (ámbár nem hinném, hogy ez másnak még nem jutott eszébe, csak én nem láttam sehol). Ha valaki nem találja elég meggyőzőnek, kéretik ekként kezelni.

Azért tartom fontosnak ezzel az eszmefuttatásommal kezdeni, mert meglátásom szerint az elméletem összekötő láncszem lehet a teljesen kezdő (de józan ésszel is belátható) és a szakmai jellegű minimum szint között. Azaz ha valaki egy percet sem akar foglalkozni a szakmai okosságokkal, de csak ennyit megfogad, mint amit én tanácsolok, már érdemi mértékben előrébb juthat.

A karakter jellege

A karakterek ezerféle szempont szerint csoportosíthatók, de létezik két halmaz, amelyikbe minden karaktert be lehet sorolni. Ez a dinamikus és a statikus jelleg.

A dinamikus karakter lényege, hogy a karakter a történetben változik. Elindul egy X karakterként, és a történet hatásai révén a történet végére Y karakter lesz belőle. Az írás fő értéke a változási folyamat bemutatása (amit sokan - tévesen - karakterfejlődésnek hívnak, pedig ez a változás nem mindig fejlődés). Az író célja ilyenkor az, hogy az olvasó elfogadja, értse, megértse, hitelesnek tartsa a bemutatott változási folyamatot. A drámát, konfliktust ezekben az írásokban az jelenti, hogy a karakter honnan, milyen hatások révén mivé változhat.

Fantasy példa: George R.R. Martin több karakterére igaz lehet, de közülük talán a legjobb példa Jaime Lannister változása.

A statikus karakter a történetben nem változik (vagy csak elenyésző mértékben, de nem alapértékekben, lényegében). Elindul x karakterként, és bármi történik vele, ő végig ugyanez az x karakter marad. Az ilyen írások célja, hogy az író bemutassa azt a harcot, amelyet a karakter megvív azért, hogy önmaga maradhasson. Ha ezt sikerül hitelesen előadni, az lesz az írás fő értéke.

Fantasy példa: ilyen a legtöbb hőstörténet (kiemelkedően jó példa David Gemmeltől Druss karaktere).

A teljesség igénye végett ide tartozik, hogy grand master fokozaton megírható ez egy karakter esetében is, hogy bizonyos jellemzői dinamikusak, mások statikusak lesznek – ezt senki ne vegye sértésnek, de ha erre itt bárki képes lenne, nem lenne itt (és ez rám is vonatkozik, ilyen katát még én sem adtam elő, bár a terveimben szerepel).

Egyébként ez tipikusan Martin mesteri játszmázása, aki az egyik kötetben egy karaktert előad szuper statikus képpel, aztán a következőben (általában nézőpontkarakterré emelve) csavar egyet rajta úgy, hogy az olvasó az állát keresgéli.

Mitől jó, mitől nem jó?

Dinamikus karakter akkor lesz jó (hiteles), ha a változás minden lépése kellően felvezetett, megalapozott, és végig érzékelhető az ok-okozat vonal. Ha valamelyik lépcső kimarad, a változás egyből indokolatlannak, megalapozatlannak tűnhet, egyfajta ugrás vagy szerepcsere jelleget ölt.

Statikus karakter akkor lesz jó (hiteles), ha az író elviszi a tűréshatárig, de mindvégig figyel arra, hogy ne essen túlzásokba. Tipikus hiba (ami egyben tipikusan kezdő hiba is), hogy bármi történik, az nem hat a karakterre, azaz ő olyan k***a kemény, hogy simán és mindent kibír.

Zárójeles megjegyzés, itt csak gondolatébresztőnek (ez is külön téma lesz, hogy kell női, férfi, az íróval azonos nemű, az írótól eltérő nemű karaktereket kezelni).

Egy nő számára általában a dinamikus jelleg a természetes.

Egy férfinak pedig a statikus.

Csak a főhősről kell?

Természetesen nem, bár ha jó vagy, és jól figyelsz a részletekre, akkor ez kikerülhető. Ha viszont ez nem megy, érdemes begyakorolni és tapasztalatot szerezni vele.

Élővé, maradéktalanul hitelessé ugyanis azt teszi a történeted, ha minden szereplődnek megvan a kellő kidolgozása, nem csak karácsonyfadíszként lóg a szövegen (sőt, általában pont akkor érzékelhető ilyen, ha nincs meg a kellő írói háttér). Ezt természetesen sokszor nem kell beletenni az írásba, de a karakter sokkal könnyebben az írásod szerves részévé válik, ha legalább a fejedben rend van ezzel kapcsolatban.

(folytatása következik)