A hitelesség
A hitelesség hiánya a
legjobb ötleteket, írásokat is el tudja kaszálni, hiába brillírozik tucatnyi
más módon az író. Ha úgy tetszik, egy írás kapcsán léteznek elnézhető, megbocsátható
hibák – de a hitelesség nem az. Sosem
az.
A dolgok lényegét nézve írásban
általában nem csakis maguk az ötletek, hanem jelentős részben az
átgondoltságuk, a kidolgozottságuk határozza meg a végeredményt.
Ez az a tényező, amely kapcsán
egy író sem engedheti meg magának a szubjekítv nézőpontot. Másképp megfogalmazva:
egy írás jobbítása, csiszolása kapcsán rengeteg lehetőség van, amelyek többsége
szubjektív, nem örökérvényű, és sokszor csak opcionális jellegű választás.
A hitelesség nem az. Sosem az.
A hitelesség kérdése azon kevés témák
egyike, amelyek sziklaszilárd tényekre épülnek, és mindenkire ugyanúgy
érvényesek. Tudástól függetlenül, kezdőre, profira, írólegendára egyaránt.
Innen nézve ez az a közös
nevező, amely kapcsán gyakorlatilag minden író szót érthet a másikkal. A
hitelesség kérdése ugyanis minden író számára az első (és gyakran az egyetlen) védelmi
vonalat jelenti az írása kapcsán. Egy írás lehet kevésbé jól sikerült
hangulatú, stílusú, lehet olyan, ami épp nem találkozott a közönség ízlésével,
de ha hitelességében hibás, nincs az a magyarázat, amellyel menthetővé
válhat.
A hitelesség adja az írás
mélységét. A hitelességgel lehet olyan tartalmat építeni, amely arra sarkallja
az olvasót, hogy többször is a kezébe vegye az írásod, és elolvassa, ízlelgesse
újra meg újra.
Milyen védelem?
Írói túlélést, első védelmi
vonalat említettem, és nem véletlenül. A hitelességgel kapcsolatban a jobbik
eset még az, ha csak az olvasó kételkedését nem sikerül felfüggeszteni,
és az író tisztában vagy azzal, hogy a hitelesség kérdését megoldotta,
csak mondjuk ennek egyértelműségével, meggyőző erejével vannak
gondok. Rosszabb esetben a kapott visszajelzés nem csak szimplán igaznak hat,
hanem rá is döbbentheti az írót a számára létező legnyersebb valóságra,
hogy milyen alapvető hiányosságok vannak az írásban. Más megfogalmazásban: hogy
az író milyen hihetetlen béna, amiért ez meg az nem jutott
eszébe.
Egy írót sokféle negatívum
érheti kritika címszóval, de úgy általában a hitelesség kérdésében
kaphatja a legmélyebbre döfő, legpusztítóbb jelzéseket. Akkor a leginkább,
ha a jelzés igaz, és az író ténylegesen az általa vélt legjobb formájában
hagyta meg a hitelesség támadási felületét. Ez olyasféle írói meztelenséget
jelentenek az olvasók előtt, ami negatív értelemben mindennél emlékezetesebb
nyomot hagy.
Példák: tipikus hibák
Mivel nem keresztrefeszítési
receptkönyv megírás a cél, itt csak felsorolásszerűen, a teljesség igénye
nélkül:
- női-férfi jelleg.
Női szerző megír egy általa
férfinak nevezett karakter, aki nőként érez, gondolkodik. viselkedik. Férfi
szerző megír egy női karakter, aki férfiként érez, gondolkodik, viselkedik.
Kiemelkedő tehetség vagy külön odafigyelés nélkül holtbiztos mellélövés.
- karakterábrázolás
Ami általában nincs, mert ez
nincs is végiggondolva se érzelmi, se gondolati vonalon. A tapasztalatlan
írókra jellemző hiba, hogy a karakter végig csak sodródik a történetben, mindig
azt teszi és mondja, ami az adott jelenetben az író eszébe jut, de ezek még
véletlenül sem adnak ki semmilyen egyedüli rendszert/következetességet
(nem összetévesztendő a szándékosan használt sodródó karakter kontra
jellemfejlődés módszerrel, ami pl. Gaiman kedvenc eszköze).
- életkor
A karakter nem az életkorának
megfelelően beszél és cselekszik. Rosszabb esetben minden karakter mindent
ugyanolyan stílusban mond és ugyanúgy csinál - azaz ilyenkor csak egy karakter
van, az író, és az ő hangját, érzéseit, gondolatait és reakcióit halljuk.
- mentalitás
Ennek a hiánya a
színtelen-szagtalan-szürke karaktertől kezdve egészen az igazán fájdalmas meghatározhatatlan
semmiig erjedhet, amelytől a hibák számától és jellegétől függően kettő, egy vagy
akár nulldimenziós karaktereket szülhetnek.
- képzés/tudás
Sok író elfelejt számolni
azzal, hogy ha a karaktereiről elárul dolgokat (pl. az egyik egy lovag, a másik
egy nemesúr), akkor azok csak üres szavak/díszletek lesznek, ha a
karakterek ezt nem bizonyítja
szavakkal, tettekkel a szövegben. Tipikus megjelenési formája a
kb. "huszadik szintűnek mondott", ám valójában egy tizenéves
serdülő szintjén érző-gondolkodó varázshasználó, vagy a kardot lóbáló, ám
semmilyen érdemi harci tapasztalatokkal nem rendelkező harcos, a serdülőkori
frankónmegmondás lendületével okoskodó, spanyol-viasz határok között filozofáló
álbölcs.
- rang, hivatás
Az előző hiba felturbózása. Jellemzően
párbeszédekben válik szembetűnővé, ha valaki nem a leírt/mondott információknak
megfelelően beszél, gondolkozik, reagál, viselkedik (és ez a mutasd, ne mond
tipikus példája). A bármilyen szinten is az átlag fölé emelkedő karaktereknek
még markánsabbnak kellene látszódniuk, hogy igazolva legyen a róluk mondott
írói tétel – mert ha ez nincs meg, ezek a hibák az átlagosnál is szembetűnőbbek
lesznek.
- szervezeti működés
Tipikus világkezelési hiba. A
világban egy meghatározott szerepet betöltő szervezetek nem gondolkodnak, nem használják
ki a róluk leírt/mondott tapasztalatokat, és kvázi óvodás szintű ostobaságokat
követnek el a történetben csak azért, hogy a történet az író elképzelése
szerint működjön.
- mikrokörnyezet
Ugyanez felturbózva, amikor
az írás nem ad ki egy kvázireális, élő, működő világ képét, nincs meg a
felhasznált információk belső kohéziója, az írás csak ötletek egymásra dobált
halmaza. Se az emberi/más fajú szokások, se a mindennapi élet, a gazdaság,
politika, stb. terén.
- működésképtelen történet/elnagyolt
háttér
Ez általában úgy jelenik meg,
hogy az író úgy írja meg a sztoriját, mintha egy megfestett festményt, vagy egy
elkészített fényképet vinne át írásba. A történések csak a főhős szemszögéből
adnak ki jó esetben összeállt vázat, a történet háttérszereplői nem
reagálnak semmire, nem gondolkodnak, nem tesznek semmit, csak asszisztálnak a
főhős diadalmenetéhez.
A sort még nagyon sokáig folytathatnám,
de jellemző példának elég ennyi is.
Itt fontos elmondani, hogy az
sosem baj, ha egy elkészült írás tele van efféle támadási felületekkel. Baj az,
ha a végén benne is maradnak – ezért érdemes komplex szöveggondozásban
gondolkodni.
Önmagad börtöne
A konkrét megoldási lehetőségek
előtt először vegyük végig, hogy saját
írói hitelességünk alapvetően milyen lábakon állhat.
A hitelesség első, és
legegyértelműbb támasza a tapasztalat
– gátja pedig értelemszerűen a tapasztalat hiánya. Ezen sokat nem kell
magyarázni. Amit az író átélt, amiről személyes élettapasztalatokkal bír,
azt mindig markánsabban meg tudja jeleníteni (biztos találkoztatok
már azzal, amikor egy kiemelkedő írót úgy jellemeznek, hogy „irdatlan
élettapasztalat” süt a szövegéből).
Probléma inkább abból fakadhat,
ha az író túlságosan is támaszkodni akar a személyes tapasztalatokra, és
elfelejti azt, hogy ami neki hitelesnek hat, mert átélte, az másnak csak a
megfelelő tálalással lesz az (a valós tapasztalat tehát remek lehetőség, de
önmagában még nem garantál semmit).
A második ilyen támasz a kellő tájékozottság.
Forráskutatás, utánaolvasás, tudományos szintű ellenőrzés, néha komolyan
elképesztő alapossággal – ezekkel is biztos találkoztatok már. Ez remekül
kiválthatja a tapasztalat hiányát, mert ha te nem tapasztaltad, nyúlj olyan
forrásokhoz, aki igen, és az lehet majdnem ugyanaz.
Ennek csak az a veszélye, ha
rossz forrásokat használunk (pl. annak idején, amikor még ifjú voltam és
bohó, én vagy két évig úgy tudtam, hogy a Necronomicon anyaga létező mágikus
hagyomány, és arra építettem több koncepcióm is – el lehet képzelni,
milyen koppanás volt, és egy bölcsész társaságban mit kaptam érte).
A harmadik ilyen támasz a szakértő segítség. Ez voltaképpen a
tájékozottsággal összefüggő, ám annál sokkal megbízhatóbb eljárás. Gondoljunk
csak arra, milyen labirintusba tévedhet az, aki egy számára ismeretlen témának mondjuk
az interneten próbál utánajárni. Nem lehetetlen sikerrel teljesíteni az efféle
küldetést, de közel sem olyan garantáltan eredményes vállalkozás ez, hogy
mindig érdemes erre támaszkodni.
A kellő szakértő viszont
megadhatja azokat a biztosítékokat, amelyekkel a hibázás esélye minimálisra
csökkenthető.
A negyedik ilyen támaszod a megfelelő analógia lehet. Ez már az írói
trükktár szerves része, több is, mint kezdő szint, amely csak bizonyos
szemlélettel és némi furfanggal működik igazán hatékonyan.
Arról van szó, hogy néha egy
adott téma/panel kapcsán (pláne, ha túl macerás/aránytalanul sok
munka lenne érdemben tájékozódni) sokszor egyszerűbb megfelelő helyettesítésben gondolkodni.
Pl. ha sportoltál, akkor lehet némi fogalmad az emberi test működéséről
(különös tekintettel az adrenalinszint változás jellegzetességeire), és ez jól
jöhet egy harci jelent megírásakor. Vagy ha nem tudod elképzelni, milyen lehet
egy ötvenes, szigorú katonaember, akkor megírod a legszörnyűbb
vizsgaélményed legkötekedőbb tanárját, vagy a vaskalapos, hajlíthatatlan
nagyapát.
Az analógiák lehetnek egészen
merészek is, a lényeg, hogy a vége működőképes legyen. Saját példa: a
Bíborgyöngy III-ban a "Határon innen, határon túl" című történetben
egy 796 éves elf sereneya nyomoz egy gyilkossági ügyben az elf hagyományok
védelmében. Mindenképpen szokvány emberi gondolkodásmódtól idegen, de
mégis sajátos rendszert követő karakterben akartam gondolkodni, ezért a
jogászbarátaim szakmai példabeszédeiből merítettem az ihletet (ez a része tökéletesen
működött is, az írás máshol csúszott el).
Az ötödik támaszod az írói kreativitás. Az alábbi módszer
már bőven haladó szint, sokan nem is ismerik, vagy ha igen,
nem tudják megfelelően használni. Ez ugyanis egyfajta indirekt
bizonyítási eljárás, amely nem arról szól, hogy lehetsz hiteles, hanem arról,
hogy kerüld el annak látszatát, hogy
nem vagy az.
Az első kulcsszó az
elkerülni, a második a látszatot - és ebben a kettőben minden benne van.
Én annak idején az alábbi útmutatástól
értettem meg a megfelelő nézőpont lényegét (nem pont így hangzott, ahogy
most ideírom, de ez volt a lényege). "Figyelj Raon, én nem tudok harcolni,
próbáltam párszor, de ettől még nem értek hozzá, ezért nem szoktam harcról
írni. Pláne nem tízoldalas, részletes leírásokat a "pengetáncról",
meg hasonlókról. Ha lehet, elkerülöm, ha meg nem lehet, olyan szűken írom meg,
amennyire csak tőlem telik, és így legalább nem feltűnő, mennyire nem értek
hozzá".
Talpraesett írók (akik már
pontosan ismerik a képességeik határait) viszonylag könnyedén zongoráznak
ezeken a húrokon – és amíg el nem árulják a titkot, az olvasó sosem fog rájönni.
Pl. ha a kérdés, hogy lehetne hitelesen ábrázolni egy százéves mágust, akkor
számukra a válasz az, hogy sehogy,
ezért meg sem próbálkoznak vele. Megelégednek annyival, hogy pár ecsetvonással
bemutatják olyan pillanatokban, amelyekben érezhetően "megvan"
számukra a karakter, a többit meg majd az olvasó mögéképzeli (lásd mondjuk
Jakirte Jak Cyr példáit).
Figyelj a sorrendre!
Nem véletlen, hogy a fentieket
ilyen sorrendben írtam.
Az elvégzendő munka
mennyisége felől nézve kezdő író számára általában pont ez a sorrend, ami
felülről lefelé haladva látszik. A legszívesebben saját tapasztalatokra
építenek, és az utolsó kettő sokszor már eleve fel sem merül náluk. Rossz
esetben a kettes-hármas sem – és ettől az írásuk olyan is, amilyen (sokszor
tényleg fájdalmas).
Az egy külön fejlődési folyamat,
ahogy az író megtanulja módszeresen bővíteni a hitelesség megoldásának
kereteit.
A legprofibb írók az
elvégzendő munka mennyisége felől nézve sokszor az ötös pontot tartják a
legkönnyebbnek, és az egyest a legnehezebbnek. Érdemes eltűnődni azon, hogy
mirt.
Még annyiban érdemes ezt
árnyalni, hogy megfelelő szemlélettel az egy-kettő-három között semmilyen lényegi
különbség nincsen.
Hogyan érdemes?
Mivel profik akarunk lenni,
haladjunk visszafelé.
A kreativitás fejlesztése
sokféleképpen mehet. Mivel ez nem egy bizonyos módszertan, hanem egy bizonyos problémamegoldó szemlélet révén
működhet, a cél ennek a szemléletnek az elérése kell legyen. Ez a legkönnyebben
utánzással, gyakorlással, folyamatos próbálkozásokkal, megmérettetésekkel (és
az elkerülhetetlen kudarcélményekből való helyes okulással) érhető el. Senki
nem akarok áltatni, ezért ha azt mondjuk, hogy ez sokszor néhány évnyi
folyamatos munka után kezd csak el működni, akkor abban nincs semmi
különös. Vagy ahogy Kurt mondaná: így megy ez.
A megfelelő analógiák
meglátáshoz, gyakorlásához elkerülhetetlen bizonyos elméleti ismeretek
elsajátítása. Erről külön előadás készül, mert a téma velős és kiemelten
fontos. Általánosságban annyit lehetne elmondani, hogy ilyen szempontból
mindenki a saját gondolatvilágának, nézőpontjának börtönéből szemléli a világot – és az írói szinthez az kell, hogy
ezen korlátokon tudj változtatni. Az első lépés pedig az, ha megnyitod magad
mások igazsága felé, megérted, hogy ki mit miért gondol úgy, ahogy. Nem kell,
hogy egyetérts vele – de látni kell ezeket a dolgokat ahhoz, hogy érdemben is
bővülhessen az eszköztárad.
A szakértő segítséget itt és most
egybeveszem a kellő tájékozottsággal, mert ez már érdekesebb kérdés.
Jó szakértőket, jó
forrásokat kell találni, nyilván. A kulcs, amellyel nem csak a munka
kötelező részét végezhetjük el, de tényleg érdemben is bővíthetjük önmagunk
kereteit, az, hogy túl kell lépnünk a meggyőződésünk és az ízlésünk
keretein. Azaz szándékosan keressünk olyanokat, akik amúgy mondjuk nem
szimpatikusak, szándékosan keressünk olyan forrásokat, amelyeket amúgy az
ízlésünk okán biztos nem néznénk meg.
Sokan nem látják, hogy az igazi
hitelességet sosem az információk szolgai másolása, hanem az információk mögött
rejlő eszmeiség megértése, és
felhasználása adja meg.
Ez az, amiben szintén nem
egyszerű segíteni, mert itt minden rajtatok áll. Bizonyos mértékű olvasottság mindenképpen
szélesíti a látókört, ezért én azt szoktam javasolni, hogy érdemes olyan
könyveket olvasni, amelyeket mások ajánlanak, még akkor is, ha épp nem
kimondottan passzol az ízlésünkbe. Írói oldalról nézve egy ilyen olvasás sosem
lesz elfecsérelt idő, sőt nagyon is meglehet a maga értelme.
De ha valakinek ez problémát
jelent, megteheti azt is, hogy azokat a műveket olvassa újra, amelyeket
kedvel. Nem csak mint olvasó, hanem magára a megírásra figyelve, szándékosan
keresve a jeleket, megfejtve a titkot, hogy abban az írásban mi mitől működik.
A végére maradt az
élettapasztalat. Valahol ez a legegyszerűbb, és egyben a legnehezebb is. Ha nem
tetszik, ahogy írsz, és jobb akarsz lenni, te is legyél jobb, változz meg,
teljesítsd ki magad.
Itt most nyilván nem arról van
szó, hogy próbálj ki mindent, amit lehet – bár ha van rá lehetőséged, ez sosem
hátrány.
Inkább a nyitottság a fontos, a
kellően építő szemlélet. Az a felismerés, hogy belásd, bármi
történik veled, az csak segíthet az írói pályádon. Erre mások azt
szokták mondani, hogy a legjobb témák itt hevernek előttünk – és a látás
képessége az, amit meg kell tanulni hozzá.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése