Valamikor tavaly ilyentájt terveztem el, hogy írástechnikai cikksorozatot
írok.
A mérnöki alaposság,
a kényszeres maximalizmus, a
szent cél érdekében meglehetősen messziről indítottam (a
flessel,
egy kvázi
nulladik
résszel, a
címadással, az
ihlettel), és
teljesen megértem, ha sokaknak úgy tűnt, hogy az internetes szférában
sajnálatosan megszokott módon egyszercsak nálam is elfogyott a lendület.
A jó
hír, hogy a kétkedőknek ezúttal nem lett igazuk, a rossz, hogy ezzel a
bejegyzéssel úgy alapjaiban felborítom a magam alkotta elvi szabályokat, és nem
véletlenül.
A nagy váltás, az új nézőponttal oka egyszerű. Miután kényszeresen
igazságmániás vagyok, haladni is azért nem haladtam tovább a cikksorozattal,
mert valahogy nem éreztem teljesen kereknek az eddigieket. Egy kedves barátom
szerint az önmagában emberiségellenes bűn, ahogy én az efféle kérdésekben
válaszok után kutatok, de ezt általában meg szoktam fejelni azzal, hogy
legtöbbször rá is találok a bizonyos válaszokra, amelyekkel kezdetét veheti a
rettenets újabb köre... nos, itt is valami ilyesmi történt.
Egy tiszta
pillanatomban elkapott némi spanyolviasz-effektus, és ahogy átolvasgattam az
egyre-másra megjelenő írástechnikai cikkeket, egyszercsak rádöbbentem, hogy a
legtöbben úgy alapjaiban elbaszott módon állunk hozzá ehhez az egészhez.
