Ynevi mágikus világkép 1. rész

Olvasói kérdés: a mágikus világkép kidolgozása 2. rész

Az első részről itt.

Az extra vonatkozások szellemében ide kell vésnem még valamit, amire korábban a blogon nem volt példa.
Mivel az alábbi koncepció az írói munkásságom meghatározó része, és nem csak Yneven, ezért az a tiszteletteljes kérésem lenne, hogy ha valaki bármit is szeretne kezdeni vele (továbbgondolni, felhasználni, beépíteni a maga koncepciójába), akkor ahhoz kérje ki az engedélyemet. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ennek a mai világban kevés a létjogosultsága, bárki könnyedén figyelmen kívül hagyhatja, ha épp úgy tartja kedve - de nem tehetek mást, mint bízok az emberi tisztességben.

Az alábbi részlet a kyr magasmágiát taglaló háttéranyagomból való, és talán az egyik legfontosabb pillére az egész tervezetnek. A nyelvezete az egyszerűség kedvéért a legtöbb helyen még munkaverzió - illetve behúzott szövegként meghagytam benne a belsős szövegként szolgáló magyarázatokat is.

ETK reformok a M* szerepjátékban

Sosem hittem volna, hogy valaha lesz még kedvem ezzel foglalkozni, de ha már elindult a mocorgás ebben a témában is, én is hozzáteszem a magamét, hátha lesznek benne használható ötletek. Hogy miért ide írom, annak több oka van. Egyrészt a reklám mindenekelőtt (kell a friss anyag) ide nekem kényelmesebb. Jelentősebb tényező, hogy nem szeretnék belekavarni a fórumos diskurzusba - és sosem fogok megbarátkozni azzal a jelenséggel, hogy ha valahol megjelenek és állást foglalok, az legtöbbször nem egy új értekezés kezdetét, hanem a meglévő végét jelenti. További ok és okozat, hogy évek óta nem játszottam már, az alábbiakban sokszor tíz-tizenöt éves emlékeket fogok felidézni, így én már nem tudom megítélni, hogy ez mennyire állja meg a helyét. Majd kiderül.

Tarvízió

Az alábbi novellának van egy különös apropója: miután elkészült, évekig nem értettem, hogy értelmiségi körökből miért nem kapok rá egy érdemi visszajelzést sem, csakis zsigeri (nemtetsző) reakciókat. Amikor az első utálóiról kiderült, hogy szélsőségesen feminizmus pártolók/szimpatizánsok, már kezdtem kapizsgálni a dolgot, de a teljes kép csak tavaly világosodott meg előttem, éppen e témában folytatott tanulmányok tükrében.
Sajnos a mai világban sokan vannak, akik olyan előszeretettel ülnek fel ezeknek a hatásoknak, hogy ami kicsit is félreérthető, azt ők bármi áron félre akarják érteni. Ezzel egyébként nekem alapvetően még nem is lenne bajom (a korlátlanul szabad véleményben hiszek), csak onnantól kezdve van problémám vele, ha csípőből ítélkezéssé fajul, és az "élből letámadás" jelensége lesz a következménye.

Az alábbi novella részemről pedig innen nézve extra támadási felület nyújt, hiszen a totál szándékosan belevitt és kigúnyolt emberi gyarlóságok mellett pozitív jellegűnek beállított, abszolút atipikus férfi karakter van benne, totál sablonos és egyértelműen negatív női karakter ellenpontozásokkal - ennek a fele is elég lehetne az egybites stigmázáshoz. Tőlem egyébként ez azért ritka kivétel, mert a romantika/szerelem terén mindig is extra pozitív, mondhatni idealista és naiv beállítottságú voltam. Azaz amikor én erről írtam, annak mindig jó vége volt, mondhatni túl érzelmes és nyálas is - és ezekhez képest itt óriási a váltás/szembefordulás.
Én ezért is szeretem. Egy író dolga néha csak az, hogy kicsit megbillentse a bevett sémákat, és úgy hasson az olvasóra, hogy simán csak rámutat egy másféle nézőpontra. A többi pedig már az olvasó dolga.

Félreértés ne essék, sosem gondoltam azt, hogy ez itt irodalmi remekmű lenne, ide nekem érte minden díjat, de ízibe. Azt is pontosan tudom, hogy úgy kb. minden létező szakmai szabállyal szembemegy, amivel lehet (szándékosan ismert sémákból építkezik, szándékosan használ tartalom fricskázással romantikus szerkezetet - és szándékosan vannak benne olyan hangsúlyeltolódások, hogy amit nem kellene ecsetelni, azt bővebben részletezi, amit pedig jobban kellene fejtegetni, arra csak fél mondatban utal), tehát innen nézve a visszajelzések egy részét én is jogosnak találtam. De részemről akkor sem értékrendi kinyilatkoztatás (ahogy jópáran hitték), csak egy határfeszegetős kísérlet, nem kevés vonneguti hatástól kísértve.
Mondhatni. néha - így megy ez.

Ami még érdekes lehet (és amiért szerintem itt lehet a helye), az a zsigeri reakciók milyensége – ebből küldenék egy csokorra valót, mindenkinek, aki szereti az efféléket.

Kizárt, hogy így is működhetnek ezek a dolgok.
Nincs benne egy szimpatikus karakter sem.
Nő így márpedig nem viselkedik.
Nők nem beszélnek így.
Ilyen nők nem léteznek.
Ilyen férfi márpedig nincs.
Ezek azok a dolgok, amelyekről nem illik beszélni – de így meg aztán semmiképpen sem.

Az írásról 4. - az ihlet

Ez a bejegyzés alig egy éve készül már - hát ilyen az, amikor a magam "kényelmes" tempójában haladnak a dolgok.
Talán még nem említettem, de az efféle csúszásoknak szinte minden esetben az én extrán szélsőséges időfelfogásom hátulütője az oka. Ugyanis jónéhány éve úgy élem az életem, hogy kizárólag órákban és hetekben tudok gondolkodni. Ez jó esetben azt jelenti, hogy amit gyorsan meg tudok oldani, az megvan órák alatt (esetenként olyan  problémák esetén is, amelyek megoldása másoknak napokba tellene). Ez néha nagyon jól hangzik, pedig a rosszabb verzióra már kevésbé lehetek büszke: mert ami nem fér bele az előző keretbe, annak a megoldása viszont hetekre nyúlik (esetenként olyan feladatok esetén is, amely másoknál napok alatt elkészülhetne).

Az írásról 3. - a címadás

Többen kérdezték már tőlem, honnan veszem a címeimet. Ahogy elkezdtem összeírni, kielemezni a módszereimet, rájöttem, hogy ez számomra legalább olyan megválaszolhatatlan kérdés, mint az, hogy honnan veszem az ötleteimet. Nem hinném, hogy ismerem a Magnus Opust, bár tény, hogy az ismerőseim körében jó címadóként jegyeznek, és ez szerintem is az erősségeim közé tartozik.
Arra mindenképpen jó volt a felvetés, hogy megállapítsam: a címadás jelentősebb része nálam definiálhatatlan, ösztönös ráérzésféleség, amelyről nem lehet érdemben mit írni. Jön, mert így dolgozom és mert így látom a világot és kész.
Ennek ellenére talán mégis lesz értelme megírni pár gondolatot, ha mást nem, hát indirekt bizonyításként. Létezik ugyanis egy jelenség, amely kapcsán nekem mindig égnek áll a hajam: amikor jönnek az olyan levelek, körbekérdezések (néha még komoly publikációs háttérrel rendelkező íróktól is), hogy itt van a sztori, kellene hozzá legalább egy tűrhető címet találni.
Ez az eljárás számomra mindig érthetetlen volt, és jó eséllyel örökre az is marad.

Fényhozó

Az ezután következő bejegyzésem egy kicsit személyesebb témájú lesz, és az írói háttérmunkám bizonyos módszereinek bemutatása mellett elsősorban a saját - vélt vagy valós - igazságaimat fogom benne fejtegetni. Ehhez a lebegő esetlegesség miatt szerintem találó adalék lehet az alábbi, 2004-es írásom. Ez az akkor "egyperceseknek" nevezett novelláim legmarkánsabb darabja volt, és bár az eszmeiségével ma már nem feltétlenül értek egyet, úgy látom, a lényege azóta is megállja a helyét. Akinek van kedve mások véleményén töprengeni, érdemes elolvasni a beérkezett hozzászólásokat is (fontos megjegyzés, hogy a novella akkori formájában néhány mondattal mellélőttem, ez azóta javításra került).

Írói háttér: Boszorkánycsók

Bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül,
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat majd otthagyom,
hasamért vérnászt járhatnak a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, ’dassyni Balruss, fekve,
megáldva, leköpve mindenütt.
Odassyn Balruss: Ballada a senkik prófétájáról*
---------------------------------------------------------------------------------------
* eredetiben François Villon: Ballada a senki fiáról, Faludy György átköltésében
---------------------------------------------------------------------------------------

Az ötletet egy régi boszorkányereklye, Dianen ékkövének legendája adta. Lymenthil Dianen, Alidax egyik rövid életű, ám annál hírhedtebb boszorkánykirálynője azt a Balrusst tartota szeretőként maga mellett, akit a toroni császári háborúk krónikái a legveszedelmesebb tébolyfilozófusként ismertek. A veszett költőt, aki egy állítólagos ó-ryeki szent nevében egymaga kezdett harcba a Boszorkányerőd uraival. Az ostobaságában líraian hősies Balruss végül elbukott, sosemvolt aranykort hirdető képzelgései a feledésbe vesztek, ám az isteneket is csak káromló próféciáinak többsége sokáig fenmaradt.
Az analógiát Alayss véletlen fedezte fel. A halandók legtöbb álma csupa asztrális szemét, az antiss formátlan mocsadéka. A lélekben feszülő energiák káros feleslege, amit azért vet ki magából a lélek, hogy az alvás a folyamatos megújhodást szolgálja. Ilyen alapon mennyi esélye lehetett annak, hogy a sokadik álmatlan éjszakájának antiss-járása közepette a legmélyebb, elfeledett régiókban épp egy olyan álomfoszlány ragadja meg a figyelmét, amelyben Dianen ékkövét látja? Egy fekete unikornist formázó, obszidián medaliont, amelynek egy kyr főrend épp a titkait adja? Ahol a medálból a kyr férfi kántálásától a szeme láttára hunyt ki a fény, és változott az antisson semmitmondó, homályos folttá?
Alaysst cseppet sem érdekelte a démoni Ryek és az átkozott toroniak mételye – annál inkább a történtek két tanulsága. Az a kevesek által ismert tény, hogy bármilyen kétes alak is volt Balruss, végül minden jóslata igaznak bizonyult a történelem folyamán. És ami még ennél is fontosabb, hogy létezett olyan mágikus módszer, amellyel az álmok esszenciáit varázstárgyakba lehetett zárni.
Évekig kutatott, mire kiderítette, hogy a lidércálmok, lázálmok, és az alvás zavarosan gomolygó ködjein túl léteznek másféle álmok is. Tisztábbak, erősebbek, élesebb emlékekkel, és nagyságrendekkel több energiával. Idővel meg is találta a forrásukat. Ősi fajok kitaszítottjait, akik ébren álmodtak, emberi eszelősöket, akik váltig állították, hogy amit elképzelnek, az valósággá válik. A legtöbb ilyen lélek elméje bomlóban volt, a szívük végérvényesen megromlott, ám az erő, ami a fejükben született, máglyaként világított az antiss birodalmában. Elég volt egyszer belekóstolnia, hogy elérje a bizonyosság.
Mások álmaiból meríteni az erőt, ő tényleg erre született.

Írói háttér: Titkos találkozó

– Ahogy jobban megnézem, ez inkább csak szakrális jellegű rítus – mormolta Ventar. – Nincsenek benne a hitre jellemző szimbolikus kötések.
– Tehát bárki felhasználhatja? – szegezte neki a kérdést az ifjú akolita.
– Nos, nem lesz olyan hatékony, mint az alkotóinak kezében, de valószínűleg igen.
– Bocsásd meg a kételkedésemet, inkvizítor. Még nem tudod, de milliók élete múlhat a helyes válaszon.
– Én azt mondom, bárki felhasználhatja.
Henog Canwen előredőlt a székén.
– Úgy hiszem, Narven mester már épp elég méltatást kapott a művével kapcsolatban. Elég idő tel el, mit gondolsz, inkvizítor?
Ventar lehunyta szemét. Ellenőrizte az asztrál és mentálsík áramlatait, és bólintott.
– A tárgyalás visszhangja immáron egyértelmű mintát mutat. Ha nem rontjuk el, kellő védelmet nyújthat.
– Akkor itt az ideje megtudni, miért vagyunk itt – sóhajtott fel az ifjú akolita és tenyérnyi selyemcsomagot helyezett az asztalra. Hogy mit rejthetett a selyem, azt nem lehetet tudni, ám a vérvörös szín, Eren címere és a kék fonállal hímzett hercegi pecsét szemernyi kétséget sem hagyott. – Azt reméljük, hogy a mai egyeztetéssel a Szövetség egyik legfájóbb problémája is megoldódhat.
– Te magasságos... – nyögte a Krad-pap, de mielőtt folytathatta volna, Henog Canwen figyelmeztetően felemelte a kezét.
– A legjobb, ha az ő neve még gondolatban sem merül fel bennünk. A herceg végig rejtélyes szereplője a darabnak, bár az ő személye körül forog minden.
Ventar és a tiadlani drágakőmágus egyszerre bólintottak.
Krad papja megtörölte izzadó homlokát.
– Úgy tudtam, hogy a... herceget ismeretlen helyen tartják fogságban.
– Idegen síkon, ahogy a szóbeszéd járja – egészítette ki a tiadlani.
– Nos, a helyzet ennél némiképp... bonyolultabb – az ifjú akolita előredőlt a székén. – Huszonöt éve, kilenc hete és hét napja történt. Álmában érte az orvtámadás, és ezt a tudatát védő pajzsok és a rúnavédelmek sem akadályozhatták meg. Eddig azt feltételeztük, hogy egy számunkra ismeretlen eredetű szimpátiás mágia révén a második fekete hadúr és a Halál Hatodik Nagymestere hajtotta végre az ármányt... ám a történtek tegnap új megvilágításba kerültek.
Lassan, óvatosan széthajtogatta a vörös selymet.
Ódivatú ezüstnyaklánc vált láthatóvá, a kyr örökségek között lehetett találni hasonlót. A gyertyafényben ragyogni látszott a medalionjában lévő bíborszín gyöngy.

Írói háttér: Tharr szeret

A Bgy III. novelláinak sorát a prológussal kezdem. Nem a kötet kronológiája miatt, hanem mert ez készült el legelőbb (és a továbbiakban is a megírás sorrendjét fogom követni). A bejegyzésben (ahogy a többi ilyen is) a következő témákat igyekszem körüljárni: kedvenc részlet/gondolatmenet, írói háttér, írástechnika, önértékelés.

"Csak egy birodalmi csatamágus ismerhet ilyen formulát. Milyen átkozott leszámolásba keveredett?
Így, hogy tudta mit keressen, már érzékelte a csatamágus elméjét... és a következő pillanatban Chyuss rádöbbent, hogy ha ez neki sikerült, a másik két varázstudó így lehetett ezzel. Nem akart belegondolni, hogy a felek milyen következtetésekre jutnak – ő maga biztos a gyengébbnek tűnő veszélyforrás kiiktatásával kezdte volna.
Ha a tűzvarázsló azt hiszi, hogy ő a birodalmi csatamágus oldalán harcol...
Sietve lehunyta a harmadik szemét, de a hamuszín lángok mintha a gondolataira reagáltak volna: egycsapásra végigsöpörtek az ivórészen. Nem kifejezetten a pusztítás volt a céljuk, sokkal inkább az, hogy a tűzvarázsló bemérhesse, mely területeken ütközött ellenállásba, mi hol nem perzselődött meg.
– Ments meg... mentsd meg, amit érdemesnek ítélsz, uram! – csattant fel a romok alól háztulajdonos könyörgő hangja.
Átkozott féreg, és még van bátorsága! Az ilyenek miatt terjedt el az a mondás Toronban, hogy csak a hitsorosaival ne kezdjen az ember...
Chyuss tekintete előbb a kövér disznóra, majd a mellette kuporgó Sahára villant – az orgyilkos elég régóta volt már hű társa ahhoz, hogy értse kimondatlan szavait is.
Egy mozdulat, és a férfi torkán vörös vigyort fakasztott az orgyilkos kése.
Chyuss késlekedés nélkül a vért spriccelő sebbe nyúlt, és lüktető rúnákat írva felhúzott maguk köré egy új, erősebb védelmet.
A lángorkánt kisvártatva tűzcsapás követte: a varázslatok mintha a tér minden irányából nekik rontottak volna. Az egymást követő csapások váltakozó erejéből ítélve Chyuss megállapíthatta, hogy tévedett az előbb.
Mindkét varázstudó a másik fél szövetségesének hitte."

Írói háttér: Bíborgyöngyök III. - A számadás

A kötet kapcsán megjelent egy kritika, és egy régóta tervezett interjú.

Szerintem érdekes lehet összevetni a két szöveget, vagy az ottaniakat az itt következő dolgokkal, mert lesznek látszólagos ellentmondások. Magyarázgatni semmit nem érdemes, de bizonyos kérdéseket tovább boncolgatni talán igen, hogy akit érdekel, az teljesebb képet láthasson.

Játék

Ez az első írásom, amelynél úgy éreztem, hogy szinte minden mondata és szava a helyén van. Természetesen vannak hibái (sőt, egyes szerkezeti megoldásai kimondottan kockázatosak és határesetnek tekintendők még szerintem is), de ez már kiállta az idő próbáját. Mivel nem kevés önéletrajzi ihletettség is megtalálható benne (természetesen megspékelve azzal, hogy külső szemlélőnek igen nehéz eldönteni, melyik része egyértelműen az és melyik egyértelműen nem), máig úgy vagyok vele, hogy itt csakis a magam érdekeit nézem. Szakmai oldalról ugyanis tényszerűen sok igaz érvet fel lehet sorakoztatni ellene, de ez az a helyzet, amikor elsősorban nem a mesterségbéli okosságok érdekelnek, hanem a mit hogyan akartam elmondani kérdése. Ebben pedig minden csakis egy célnak dolgozott alá, és a végére egy számomra fontos premissza igazolásra került - küldetés teljesítve, viszlát és kösz a halakat.

Akad itt még egy érdekes vonatkozás. Mivel egész életemet meghatározza a sport és annak vetületei, különös tapasztalat volt számomra az írói világba kerülve, hogy a környezetemben mennyire egyedül voltam a sport (és ezen belül a futball) szeretetével. Azután messzebbre nézve már láttam egy-egy írót, akiknél felfedeztem az ismerős fanatizmust, de máig furcsa érzés arra gondolnom, hogy a szakmából van vagy harminc (szerk. tíz évvel később: ötven, száz) férfiember ismerősöm, akik közül senki nem tudja (szerk. tíz évvel később: vagy alig néhányan tudják), hogy itt mit miért így írtam meg.