Férgek aranykora - Cjenhyren

Idén új kategóriát vezetek be - "töredék" címen felkerül ide néhány olyan anyag, ami egyelőre a winchesteremen pihen, és ilyen vagy olyan okokból megakadtam velük, illetve épp nem ezekkel foglalkozom. Vagy mert nem szeretném, hogy ha már dolgoztam vele, némán és magányosan döglődjenek az ismeretlenségben. Vagy mert pusztán csak kíváncsi vagyok pár visszajelzésre.
A plusz egy érv természetesen számomra mindent visz: igyekszem gyakrabban jelentkezni a blogon, és ha nincs új anyagom, jó lesz a régi is.

Az elsővel már régóta adós vagyok néhány olvasómnak, így ez egyben egyfajta tartozás lerovás is. Most, hogy végigolvastam, találtam még benne bőven javítanivalót: tördezett, nem teljesen tiszta gondolatmenetek, néhány idegenszótúltengés, túlmagyarázás - de egyben azt is megállapíthattam, hogy hiába írtam ezt vagy hét éve, egyes részeit ma sem tudnám jobban. Vagy inkább nem akarnám, mert ilyen ízlésem van. Ez a fejezet volt az első, ami elkészült a már sokszor emlegetett Férgek aranykora regényhez - és egyben számomra ez is a motorja annak, hogy ezt egyszer mindenképpen be akarjam fejezni.

Cjenhyren

A háború ötödik évszázadára kevés olyan kyr maradt a Birodalomban, aki nem csak hinni akart a calowyni eszmék tisztaságában, de ki is tudott tartani mellettük. Árnyék vetült a régi dicsőségre, mintha Rualan lázadásával a nemzeti eszmény is bemocskolódott volna. A Kyr Birodalom, fennállása tizennégyezer esztendeje alatt harcolt már crantai istenkirályokkal, aquir hatalmasságokkal, a Voltak szörnyuraival, mégsem élt át még ilyen pusztítást.
Azok, akik hűen követték az ősök elveit, az első évtizedekben haltak mártírhalált a Birodalomért. Akik tanultak az ő hibáikból, és a hátországban próbáltak úrrá lenni a Birodalom végnapjaival fenyegető káoszon, két kyröltő múltán már belefáradtak a harcba. Azon családok pedig, akik valamiképp túlélték mindkét csapást, keserűen vehették tudomásul, hogy ebben a küzdelemben sem az anyrokra, sem az istenekre, sem a császárra nem számíthatnak úgy, mint egykoron.
Az Etrum Bellaris ötszáznyolcadik esztendejére végképp eltűntek az idealisták, és a tények a legvérmesebb hazafiakkal is beláttatták, miféle sors vár az ébren álmodókra. Az Udvar ugyan váltig állította, hogy amiket tesz, Kyria érdekében teszi, ám a hagyományokhoz hű Házak ebből csak azt látták, minduntalan káruk származik abból, ha nem alkalmazkodnak a folyton változó körülményekhez. Mert a kyr eszmény szellemében nem volt túl erényes dolog lefoglalni és felosztani egymás között a háborúban kihalt Nemes Házak földjeit, ám a birtokot szerzett Házak számára a javak megszerzése felettébb hasznos tudott lenni. Nem volt túl erényes azt állítani az udvar hivatalnokainak, hogy a hadra fogható férfiak számát a leggondosabb képzéssel sem tudták érdemi nagyságrendben növelni, ám a Házak rivalizálásakor jól jött az a senkinek be nem vallott, pár száz katona. Megcsúfolta a tradíciókat, ha egy Ház megtagadta tartománya istenét és titokban új égi hatalmasság pártfogását kérte, ám több családnak rengeteg előnye származott az efféle hatalomból. A régi időkben nehezen lett volna elképzelhető, hogy egy igaz kyr figyelmen kívül hagyja az Udvari etikettet, ám a Zerdal császárok tévedései mellett a túlélést jobbára csak a kivárás és a hintapolitika tudta szavatolni. Aki pedig mindezek ellenére kitartott Calowyn erkölcsisége mellett, az vagy isteni kiválasztott volt, vagy esztelenül vakmerő - vagy nem különösebben érdekelték a hithű döntések következményei.
Cjenhyren-On Cjelmar ez utóbbiak közé tartozott.
A Háza nem volt nagyhatalmú, se nagymúltú, se különösebben híres. Nem rendelkezett tartományokon átívelő birtoklabirintussal, nem volt saját városa, erődje se. Keilor tartományának tisztességes, egyszerű életet élő katonacsaládjaihoz tartoztak, akik csak a háború kezdetével szereztek jogot arra, hogy Enrawellben kastélyt építhessenek.
Talán éppen ez tette lehetővé számukra, hogy csendben tegyék a dolgukat, ahogy kell.
Cjenhyren ugyan váltig hangoztatta a Házak tanácskozásain, hogy amit képviselt, az régen semmilyen kiváltsággal nem járt volna, és a mai zavaros idők kellettek ahhoz, hogy az átlagból kitűnhessen, a fővárosban idővel mégis babonás tisztelet övezte személyét. Az Udvar is nagy becsben tartotta: a legutóbbi hadjáratban a Birodalomért tett szolgálataiért a Shamassiq dacryss, „az Óhaza őrzője” címmel tüntette ki. Ez akkora megtiszteltetés volt, amelyben más Házak évszázadok óta nem részesültek – igaz, a maguk módszereivel nem is érhették volna el soha.
A szóbeszéd szerint a Cjelmar Ház az égiek áldását bírta, és jobban figyeltek rájuk odafent, mint a rualani háborúra. Ezt Cjenhyren rendre megcáfolta, amikor alkalma nyílt rá, noha maga sem tagadta, hogy az utóbbi években tényleg kivételes képességek bontakoztak ki a Ház nem egy sarjából. A nagyapját Keilor legjobb hadmérnökének ismerték, ő a diplomácia és a jog területén szolgálta a Birodalmat. Öccse, Cjentessys a keilori felderítők legfiatalabb tisztjeként figyelemreméltó megbecsülésnek örvendett, bátyját, Jahrn-t pedig már most a harmadik légió élő hősként tartották számon.
Legalábbis így volt a császár meggyilkolásáig.
Egy hónap telt el azóta, hogy a toroni Hatalmas, Jaering-Yd Garun végzett Kyria uralkodójával. Mert mondhatott bárki bármit, Cjenhyren tudta, ez bizony gyilkosság volt. Az R’Ban Harr, az érven túli érv politikai szellemében szükségszerű, érthető lépés, de akkor is csak gyilkosság. Cjenhyrennek nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy milyen következmények várhatók: saját, isteni áldású talentuma révén a fejekbe látott, a gondolatokban olvasott, ott is, ahol már csak kevesen kutakodhattak volna.
A Cjelmar Házban sokan sejtették, hogy a hamis császár rokonszenve milyen bizonytalan időket vetíthet előre – Cjenhyren számára pedig nyilvánvaló volt, hogy a Zerdal dinasztia bukásával a hozzá hasonló személyek eltüntetése immáron a régi és az új híveknek is az érdekében állna. Eleinte még követte a híreket, majd amikor az események oda jutottak, hogy Enrawellnek már fegyverrel kellett jobb belátásra bírnia Toront és csatlósait, úgy döntött, ideje a maga útjára lépnie és kivonta magát a történések alól.
A Háza várakozó álláspontra helyezkedett, ő maga pedig visszavonult a kastélyába. Elzárkózott a világtól, és tisztító meditációba kezdett. Daróccsuhában, hajnaltól alkonyatig, ahogy a hagyományok kívánták. Naponta csak egyszer evett és ivott, és senkihez nem szólt egy árva szót sem, így védve elméjét a Birodalmat megfertőző káosz áramlataitól. Semmi mással nem törődött, csakhogy a történtek ellenére is önmaga maradjon – és az lehessen akkor is, amikor ítélni fognak felette Kyria törvény szerinti urai.
Három hét múlva a lázadást leverték. Az Udvar vasszigorral állította vissza a rendet, és semmilyen árat nem sokallt érte. Miután a toroni hangadók serege vereséget szenvedett Enrawell Pusztítóitól, a Hadúri Tanács kivégeztetett harminckilenc nagyhatalmú famort. Intő példa volt. A többi toroni szövetséges ezután választhatott a bűnbocsánat és a hóhérbárd között – a további lázongóknak az anyrok egyházi kiátkozást helyeztek kilátásba.
Innentől hamar stabilizálódott a helyzet.
Cjenhyren ügye sem váratott sokat magára. A kyrt nem érte meglepetésként, amikor kilenc nappal az új császár megkoronázása után az Udvar hivatalnoka a Feketeacél órájában megjelent nála és azt mondta neki:
– A császár ma éjjel látni kíván, judikátor.

* * * * * * 

Az új uralkodó, Khassel-En Igron makulátlan előéletű, tekintélyes kyr volt. Numetorai szerint az előző dinasztia, a Daunt-un oldalági leszármazottja, Asinquar császár hetedízigleni unokatestvére. Khassel-En Igron korábban a Hadúri Tanács tagjaként szolgálta a Birodalmat, idővel ítészi pályára tévedt, vénségére Weila egyházába nyert bebocsátást. Uralkodónak kétségkívül alkalmas volt, ezt senki sem vitatta, ám dinasztiaalapítónak a maga százhetven évével meglehetősen öreg. Cjenhyren úgy vélte, ha nincs a vitatott hátterű házasságból született fia, Shri-En, és nem élvezte volna a Zerdalok bosszújától rettegő Házak támogatását, jó eséllyel sosem kapja meg a koronát.
Ám megkapta, és Cjenhyren számára ezzel egyértelműen eldőlt minden lényeges kérdés. Mert a numetorok jósolhattak azt, amit egyes urak hallani akartak, ám aki a Felhők Palotájában megmérettetett az istenek színe előtt, kétségkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy Kyria ura legyen. Háború ide vagy oda, Cjenhyren töretlenül hitt a kyr hatalmi eszményben. Ugyanígy hitt abban is, hogy az új császárnak a tradíciók mielőbbi és teljes helyreállítását kell legfőbb céljának tekinteni, mert Kyria számára csak ez hozhatja el a végső diadalt.
A judikátor az üzenet átadását követően hosszasan töprengett azon, milyen öltözetet öltsön. Némiképp megnehezítette a dolgát az, hogy nem tudta, a császártól megbocsátásra vagy badr’syah-ra, jó halálra számítson-e. Más talán azon rágódott volna, hogy az uralkodóban vaskezű hadúrból, hithű ítészből, vagy türelmes anyrból maradt-e több vénségére, és az összes létező eszközt bevetette volna, hogy a legjobb benyomást tegye előtte – nem figyelve arra az apróságra, hogy a császár tökéletességével mind küllemben, mint kellékekben hiábavaló lenne versenyre kelni, hisz efféle téren legyőzni őt lehetetlen.
Cjenhyren végül úgy döntött, nem akar többnek látszani annál, aki világéletében volt. A császár bármilyen döntésre jut vele kapcsolatban, az a helyzetnek megfelelően nyilvánvalóan tökéletes lesz… hisz ő volt Kyria ura.
A judikátor a döntését követően fertályórát meditált még, hogy a kellő lelkiállapotban kezdhesse meg a megtisztulás szertartását, majd kibújt daróccsuhából. Amint felfrissült a vérkeringése, a fürdőházba ment. Elparancsolta maga mellől a rabszolganőket, és egymaga vett forró fürdőt, de olyat, hogy a könnye kicsordult tőle. Azután hideg zuhany következett, amíg el nem gémberedtek a tagjai: a végére az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson, mégis állta az elemek próbáját. Furcsa volt egyedül mosakodni és szárítkozni, ám úgy vélte, nem volna illő, ha idegen kéz érintését vinné a császár színe elé.
Amikor végzett, nem dörzsölte be magát olajokkal és elhagyta a parfümöt is, csak egy kevés mentát kent szét a kényesebb részeken az üdítő hatás kedvéért. A tükörben szemrevételezte átlagosan arányos testét, és úgy döntött, felesleges volna takargatnia a császár előtt. Hivatala dregiss-ét elhagyva dísztelen fehér selymet csavart magára, ami nem volt se túl hivalkodó, se túl rongyos. Festeni sem festette magát, még a szarkalábakat is meghagyta a szeme alatt. Derékig érő haját ezüst pánttal fogta össze a homlokán, és varkocsba kötötte a háta mögött. Gyűrűt, karláncot nem vett fel, csak a Cjelmar Ház wywern címeres medalionját akasztotta a nyakába.
Bár az üzenet arról nem szólt, mikorra várják, Cjenhyren úgy időzített, hogy az Óezüst órájában érjen a Belső Palota erődkapujához. A császári küldönc halvány mosolya azt mutatta, hogy tökéletesen időzített. Együtt vágtak át a Belső Palotát a császári rezidenciától elválasztó őrcsarnokokon, és miután a küldönc megmutatta az őröknek a dinasztia aranyszín pecsétjét, beléphettek a Birodalom legféltettebb szentélyébe.
Cjenhyren még sosem járt itt. Más a fél karját odaadta volna a puszta látványért, a judikátor most mégis lehunyta szemét és hagyta, hogy a küldönc léptei vezessék a folyosók útvesztőin. Nem mintha nem szerette volna látni, mi mennyire gazdag és pompázatos, ám úgy vélte, jelenlegi helyzetében csak a lelki békéjével szabad foglalkoznia, és azzal, hogy ezt ne zavarhassa meg semmi sem. Máskülönben neki nem kellett képeken és szobrokon ámulnia ahhoz, hogy tudja, hol jár. Az ódivatú selyemköltemények, a tenyérnyi vastag arany és lunirberakások a falakon, az istenek hivalkodó ereklyéi és a hősi festmények legtöbbje kizárólag azt a célt szolgálta, hogy aki elhaladt mellettük, az a kellő áhítattal hódoljon Calowyn dicsőség előtt. Cjenhyren ellenben nem behódolni akart, hanem felemelkedni az ő szintjükre, ezért úgy döntött, az efféle külsőségeket jobb, ha meghagyja az idegeneknek és a bűnbánóknak.
A császári küldönc megtoppanása térítette magához. A félhomályos előtérben medvetermetű kyr várta őket egy színarany kapu előtt. Dreggise smaragdzöld, nyakában kilencágú korona medálja. Cjenhyren azonnal felismerte mellén a kitárt szárnyaival lecsapni készülő karvalyt.
Eramass Tan Hor volt, Weila enrawelli főpapja.
Cjenhyren ügyelt arra, hogy ne verjen szaporábban a szíve, amikor fejet hajtott előtte. Bár az etikett nem kívánta volna, a meghajlás után féltérdre ereszkedett, kezét lazán maga mellé ejtve, kilenc ujjával Calowyn szertartásos hatalom-jelét mutatva. Az anyr talán maga is meglepődött, mert csak szemhunyásnyi késlekedéssel adta rá az áldását.
– Őcsászári felségének kevés ideje van, judikátor – mondta neki mindenféle bevezetés nélkül. – Térdelve maradhatsz előtte a tiszteletadás után. De kérdésekkel ne zaklasd őfelségét.
Cjenhyren bólintott.
– Menj! – zengte az anyr és szélesre tárta előtte a kapuszárnyakat.
A judikátor lábai akarata ellenére is megremegtek, ahogy belépett a trónterembe. Suhogó léptek zaját hallotta, valahol hátul gyertyafény lobbant. Cjenhyren nem merte felemelni a fejét: az elméjével nézett körül ehelyett.
A császár a trón mellett állt. Hajlott hátú, szikár vénséget várt, így némiképp meglepődött a magas, karcsú alak láttán. Khassel-En Igron öreg volt és ráncos, ám a másfél évszázad alatt mit sem veszített tartásából. Cjenhyren kereste a Császári Szájat, a férfit, akinek Kyria ura helyett kellett volna beszélnie, de nem látta sehol sem.
A judikátor még hármat lépett előre, majd térdre borul a császár előtt.
– Hívattál, fényességes.
Az árnyak mintha megnyúltak volna a császár körül.
– Hűen szolgálsz engem, Cjelmar?
Cjenhyren nem habozott a válasszal, noha tudta, hogy e pillanatban mentalisták figyelik minden gondolatát.
– Életem és hűségem a tiéd, császárom.
A császár az ablak felé fordult. A függönyön át nézett le az éjszakában ragyogó Enrawellre.
– Az istenek azt mondják, új világ van születőben. Csak egyvalaki tudja, mi a helyes út. Egy a száztizenegyből, mind az öt ezt mondta.
Cjenhyren meglepődött. A császárban tehát fel sem merült a félreállításának a lehetősége – ez sok mindent megváltoztatott. Ösztönösen válaszolt a kegyre, legyezőszerűen széttárt ujjaival immáron a Kötelesség formuláját mutatva a császár felé.
– Nem én vagyok az – folytatta a császár. – Hanem egy Hatalmas.
Cjenhyren bólintott. Egy a száztizenegyből, világos beszéd. Kyriában a Hatalmasok Tanácsa birtokolta ezt a számot a Teryn Békeidők óta.
– Az illető tán maga sem tudja, milyen titkot őriz. Vagy ha mégis, azt hiszi, hogy ezzel árulást követ el, így elrejti előlem. Ismered Meisyrras Paradoxonát, Cjelmar?
– Igen, császárom.
– Ezért nem szabad, hogy a sorsa összefonódjon az enyémmel. Ha megteszem, eltorzul az az álom.
Cjenhyren értette, mire gondol. Weila Sorstörvényei szerint az azonos gondolatok a mentális dimenziókban érzékelik egymást és keresik a másik közelségét, akár az itteni világban az iker a testvérpárját. Minél nagyobb hatalmú elme szüli a gondolatot, annál erősebb vonzás jöhet létre, mintegy észrevétlenül késztetve a halandókat az anyagi világban arra, hogy megkeressék a lelki rokonság forrását. A paradoxon az volt, hogy találkozás esetén a két gondolat a láthatatlan világban nemhogy segítette volna egymást, hanem harcolni kezdett az elsőségért… a harc hevében eltorzítva, a győzelem szolgálatába állítva az eredeti gondolatot, végérvényesen elvéve annak a lehetőségét, ami a forrásokból érintetlenül megszülethetett volna. És ez ellen nem tehettek semmit a legcsiszoltabb intellektusok sem.
– Te fogod megkeresni nekem, Cjelmar.
Cjenhyren sejtette, hogy így lesz. A veséje beleremegett a gondolatra.
– Még mindig olyan tisztán olvasol bárki gondolataiban, mint rég?
– Igen, császárom.
– Bizonyítani is tudod?
– Igen, császárom.
– Akkor mondd meg, mire gondolok.
– Nem… nem tehetem, császárom. Te istenek által illetett vagy. Égi adomány az égiek védelme ellen… ha megtenném, az istenek haragját idézném a fejemre.
– Parancsolom, hogy nézz a fejembe!
Cjenhyren a félhomályon át is látta a császár smaragdzölden izzó tekintetét. Nem volt se dühös, se sértett, de nem tűrt ellentmondást.
A bűnbocsánat jelét mutatta felé, és kiterjesztette akaratát a gondolatok síkjára.
Mintha a napba nézett volna. A császár elméje magán hordozta az istenek érintését – hosszú pillanatokra elvakította az a ragyogás. Huszonhárom szívdobbanás múlt el, mire visszatért belé az erő: gyanította, az egész érzéki csalódás volt, ám eszébe sem jutott utánajárni a rejtélynek. Azt is kisebb csodaként értékelte, hogy pár pillanatra el tudta feledni a hagyományok tiltásait, és a császár elméjére nyithatta a harmadik szem érzékelését.
Három szívdobbanást bírt mindössze, számára mégis egy örökkévalóságnak hatott. Bár a császár az istenek áldását hordozta, elméje alapvetően nem különbözött akármelyik más kyr intellektusától. Cjenhyren akarata, melyet szintén égi kiváltság segített, a maga fényével átvilágított a császár mentális védelmén… akár át is hatolhatott volna rajta, ha elég időt és figyelmet szentel neki, de erre nem volt szükség.
Eleget látott így is.
A császár gondolatai messze meghaladták azt a mélységet és magasságot, amit az egyszerű elme megérthetett volna. Cjenhyren előtt, aki értett a lélek belső, titkos nyelvén, végtelenül hosszú, kikristályosodott gondolatfolyamok látszottak, melyek minden darabja tiszta volt és világos, ám a mennyiségük, a sűrűségük, több mint nyomasztó. A gondolatfolyamokból annyi élt, villant és lüktetett fel előtte minden pillanatban, amennyit megszámolni sem tudott volna. Ez az irdatlan információmennyiség egyszerre szakadt a tudatára, és a létrejött mentális kapcsolat révén ugyanazt láthatta, tudhatta, érezhette, mint Kyria ura.
A judikátor a fejére szorította a kezét és felkiáltott.
Hallotta az öt istent, amint a Felhők Palotájában áldást bömbölnek a császár fejére. Látta, amint a császár Weila hatalmából a jövőbe tekint. Látta a Sors Vonalait, Kyria jövőjének bíborban lüktető, kusza pókhálóját… csaták sorsát, szörnyek diadalát, sok igaz kyr bukását. Látta Avida-Dolort, a lázadó ribancot, amint vérmes mosollyal fogadja a rualani lázadók ölelését.  Reményt látott, több száz, több ezer segítségre vágyó kyr arcot… urakét, harcosokét, bölcsekét. A tartományok lobogóit, az Igron Dinasztia zászlaját, körülötte szürke árnyékokat, feketébe vesző karmokat… viharfelhőket az égen, bíborszínű, áldott nemes, mégis beteg szagú, kiontott vért. Ágyakat látott egy toronyszobában, lehajtott fejű anyrokat, véneket, amint a falba ütnek… Formátlan, tehetetlen dühöt, egy kórságot, melyen nem segíthetett sem gyógyító, sem az anyrok akarata, sem isteni fény… Ne engedd! – zengték az égből istenek - Calowynért, Igron!Cjenhyren zokogott.
Zengett és rázkódott felette az ég, villámok korbácsoltak alá, ölelésükben Avida Dolor megannyi boszorkányúrnője, vénséges, fogatlan szajhák egész serege kacagott… Az enyémek lesztek, hóhajúak, ahogy elrendeltetett a korok hajnalán! A legfőbb boszorkányúrnő maga az istennő volt, kígyóhaja démonpalástként lengett a szélben, csontkezét árulók csókolgatták, mögötte a Birodalom tíz egykori oszlopa, tíz roppant hatalmasság lefejezett kyrek koponyáiból emelt neki palotát...
Vér! Halál! Vér, bosszú és pusztulás!Cjenhyren tudata nem bírta tovább, ösztönösen a fájdalom forrása felé csapott a hatalmával. A császár elméje szikrázva hárította a mentális támadást, és olyan lökéssel válaszolt, hogy Cjenhyren harmadik szeme megvakultan záródott le tőle.
A judikátor a padlóra roskadt. Azt már nem látta, hogy a császár is a falnak dőlt, halántékához kapott ujjai bíborszín vércseppeket tapintottak.
Felcsattant az ajtó, Weila anyrja dobbant a terembe két szolgájával. Eramas Tan Hor a császárhoz lépett, a szolgák a magatehetetlenül fekvő Cjenhyrent emelték fel.
Khassel-En Igron elhárította az anyr segítségét és a judikátor mellé lépett.
– Ne szégyelld a könnyeidet, Cjelmar – mondta neki, és szelíden végigsimított a fején – Ha másképp történik, meg kellett volna öljelek.
Cjenhyrennek annyi ereje sem volt, hogy állva válaszoljon. Az ájulás határán szédelgett, de amint két szolga felsegítette és kihúzta a teremből, isteni csoda folytán így is tökéletesen érzékelte, amint a császár az ablakhoz lép, az éjszakában ragyogó Enrawellre néz, és azt mormolja maga elé.
– Egy Hatalmas, aki új világrendet álmodott. Találd meg nekem.

A korábbi oldalam hozzászólásai

•  1.  Tian  2012. 01. 22. 15:49
  

  Szerintem nagyon jó.
  A következő "töredéket" mikor olvashatjuk?
  
  
• 2.  dragondark  2012. 01. 24. 10:20 
  

  Üdv' Nekem tetszett, érdemes lenne foglalkozni vele.
  
  
• 3.  Tamas  2012. 01. 24. 17:14
  

  Hali
  Nekem is nagyon tetszett ... elfogott egy jó kis kyres hangulat :) És rájöttem, hogy újra kellene olvasni az Anyrok alkonyát és a Lobogók hajnalát :)
  
  
• 4.  Jakirte Jak Cyr  2012. 01. 28. 11:22 
  

  Nekem is tetszett. Bár úgy tudtam, h mind a dreggis, mind a famor ryeki örökség.
  
  
• 5.  Torgar  2012. 01. 28. 19:41
  

  Nagyon ígéretes... van benne kakaó már várom a folytatást!
  
  
• 6.  Heidel Dan  2012. 02. 21. 5:17 
  

  Sziasztok!
  Köszi a visszajelzéseket, örülök, hogy tetszett az anyag.
  Tian:
  Havonta maximum egy ilyen részletet tervezek kitenni, a következő egy másik ígéreté, tehát legelőbb márciusban.
  Jakirte:
  Bevallom, nincs előttem a háttéranyag és most nincs is lehetőségem utánanézni. Nekem úgy rémlik, hogy ezt én is úgy tudtam annak idején, de ahogy Gazsival beszéltünk erről, az álláspontom nekem is változott. A dregiseknek tehát már réggebben meg kellett legyen a hagyománya. Maga a viselet létezett, Ryek idejében csak a státusza és az általa szimbolizált tartalom változott.
  
  
• 7.  Myst  2012. 03. 05. 23:27 
  

  Üdv!
  A Voltak szörnyurai? Ők vajon kik lehettek?
  
  
• 8.  Heidel Dan  2012. 03. 13. 21:59 
  

  Myst: lehet van benne némi írói túlzás (avagy régi rossz beidegződés). A Voltakról Gazsi írt, ők a Quirron tenger közelebbről meg nem határozott aquir dögjei - az "szörnyuraik" meghatározásnak így csak karakter szempontból van értelme (ahol a rang mellett egyben ott a minősítés is). Az én értelmezésemben a Voltak szörnyurai megannyi intelligens, inhumán mocsadék, akikkel a Hatalmasoknak is rendesen meggyűlt a bajuk.
  
  
• 9.  Myst  2012. 04. 05. 23:38 
  

  Azért klassz, hogy a Hatalmasok oda tudtak pakolni minden aquir népségnek. Egyik kedvenc mozzanatom, amikor egy csoport Hatalmas leszállt Ediomadba, hogy szétrúgjanak néhány hátsót. :)
  
  
• 10.  Puma  2012. 04. 12. 10:07
  

  Üdv!
  Myst: Emlékeim szerint békét kötni mentek, és csak tizenhárman jöttek vissza a huszonötből... az előző pár évszázad aquir háborúiban elf szövetségeseik is voltak, kaphattak némi od alapú támogatást. nem konkrétan operaénekesekre, hanem védőtalizmánokra stb. gondolok. ráadásul a Belső Csarnokok igazi nagymenőiről azt írja a Sumi, hogy közülük néhányan kapcsolatban állnak a Boszorkányerőd lakóival. lehet, h unták már kicsit a zsibongást odafent.
  
  
• 11.  tibor  2012. 06. 24. 23:32 
  

  Szép estét!
  Lesz ez évben Férgek Aranykora?
  Mert kéne, hogy legyen :)
  
  
• 12.  lightningrider  2012. 07. 20. 9:55
  

  Üdv Raon!
  Hangulatteremtésben elsőrangú, és a forma is passzol a tartalomhoz. Jól tükrözi, hogy a háborúban három típus szokott megjelenni: a hős, a gazember és a megalkuvó.
  Annyi technikai észrevételem lenne, hogy a badr' cyah eredeti alakja nem badar cayah? Mintha a Toronból úgy rémlene. A Voltak mintha az aquirok kyrek által használt megjelölése lenne (a LH-ban is így használja a darócos testőr, amikor Dartyr rákérdez a Boszorkányerődnél), így első körben duplikálásnak hatott. Fejből nem emlékszem pontosan, de mintha azt mondaná, hogy a hatalmasokat a Voltak korcsai óvják. Dartyr erre visszakérdez: Aquirok? A testőre bólintva mondja: Egyesek úgy mondanák.
  Egyébként egy nagyon érdekes korszak, érdekes karakterekkel. Az AA-LH személyes kedvencem, szóval bármi hasonlót szívesen látnék. Egyébként nem biztos, hogy érdemes mindjárt egy fél Tűz és Jég dala ciklusban gondolkodni, mert a szöveg tömege elveszi az ember kedvét az alkotástól. Az ilyen kisebb szösszenetek összerakása is tud jó eredményt hozni.
  Ez a korszak és ezek a karakterek egyébként tényleg a sajátjaid, nagyon érezni az ábrázoláson. Sok sikert, és így tovább!
  
  
• 13.  Heidel Dan  2012. 07. 25. 13:52 
  

  Myst, Puma:
  Az nekem is nagy kedvencem - ifjú és bohó koromban még azzal is kacérkodtam, hogy meg kellene írni. :)
  Aztán Gazsival abban maradtunk, hogy ahhoz azért kell egy minimum félisteni írói szint - már ha nem akar elvérezni rajta az ember. Magasan emberfeltti karakterek hiteles mozgatása és ábrázolása, pláne ilyen létszám tobzódásban... azt hiszem, ha egyszer neki merek ülni ennek (mert elképzelésem az természetesen van), az már önmagában egy kategória ugrást jelenthet nálam. Hát még ha befejezni is sikerül. :)
  (gyors közbevetés: ez most nem ígérgetés, nem célozgatás, hogy hű mi készül itt, csak egy tűnődés a témáról, szakmai szemmel)
  
  
• 14.  Heidel Dan  2012. 07. 25. 13:54
  

  Tibor:
  Nem, a 2012 semmilyen szempontból nem megfelelő szám az efféle debütáláshoz.
  Komolyra fordítva: legelőbb jövő év végére lehet kész, de csak ha addig befejezem a jelenleg futó (hetedkori) munkámat.
  
  
• 15.  Heidel Dan  2012. 07. 25. 14:12
  

  lightningrider:
  Köszi a visszajelzést!
  Badr'cyah: mindkét forma él (a Summarium is így említi), de lehet igazad van, hogy a badar cayah az eredeti kyr, és a másik ennek a (toroni) torzulása. Jobban belegondolva ez tényleg így lenne logikusabb.
  Voltakról: az LH-ban az ott szintén az én keze nyoma, szóval szerintem ez nem duplikáció. Bár lehet, hogy nem sikrült elég egyértelműre.
  Voltaknak Gazsi azokat az aquirokat hívta, akik a Birodalom fennállásának második felében (most nincs előttem forrás, de emlékeim szerint mindenképpen 8000-9000 körül) a crantai maradványhatalmakkal szövetkezve kimásztak a Quirron-tengerből, és nagyot lázadtak majd jól elbuktak. Gazsi szerint a történtek logikus következményeként az itteni hatalmasságok túlélőivel Shulur mindig is számolt (és a hatodkorban már szövetkezett is, amikor Shulurnak külön szüksége volt efféle plusz erőkre).
  A Voltak megnevezése tehát elvileg az északi aquirok egy szűkebb halmazát jelöli.
  Martin vetületről: teljesen igazad van, 2005-6 körül én is ezen véreztem el, és így a tanulsága megvolt. Egy ideje mnár kizárólag egy vonatkozás miatt nem erőltetem a kyres témát: mert úgy látom, hogy az írói pályám szempontjából egy ilyen nyitóregény több hátránnyal, mint előnnyel járna. Azaz: egy megfelelő hetedkori regénnyel talán van esélyem arra, hogy olyan olvasókat is megnyerjek magamnak, akiket a kyres téma elsőre nem biztos, hogy lekötne. Fordítva nem látok ilyen lehetőségeket, mivel a M*-on belül a kyr párti olvasótábor a szűkebb halmaz.
  Szóval jó lesz majd ezzel foglakozni, nem is mondom, hogy nem várom már, de előtte másféle kirándulást teszek, egy ideje már benne vagyok a közepéne, de mondhatnám úgy is, hogy ez lesz a mestervizsgám. És ami a lényeg: a dolgok jelenlegi állása szerint a tizeniksz éves szakmai meggyőződésemmel bátran állíthatom, hogy ezzel a megoldással az olvasók is jobban járnak.
  
  
• 16.  Sötét Ezredes  2012. 07. 26. 10:02 
  

  @Heidel Dan: Én nem is tudom, hogy láttam-e valaha magasan emberfeletti karaktereket hitelesen ábrázolva úgy, hogy egyszerre egynél több van belőlük jelen aktív szereplőként.
  Te találkoztál már jó megvalósítással?
  Én bárhol láttam rá próbálkozást, mindig beletört az író bicskája, és felruházta a karaktereket "kicsinyes" emberi hibákkal (gőg, logikai rövidlátás, eszetlenül nagy makacsság, önzőség, stb.).
  
  
• 17.  Heidel Dan  2012. 07. 26. 14:21 
  

  @Sötét Ezredes: felvetésed jó szokásod szerint ismét telitalálat. :)
  Nem, őszintén szólva nem találkoztam igazán_jó megvalósításokkal. Ha lehet ezt mondani, a fantasy témában a legjobban arra vagyok allergiás, amikor egy nagyhatalmú karakter pont ugyanúgy viselkedik, mint egy átlagember, és/vagy az a csodás, emberfeletti intellektusa pontosan ugyanolyan korlátoltan működik, téved és bénázik, mint bárki másé. Emellett különös kegyetlenséggel elkövetett írói gyávaságnak tartom azokat a megoldásokat, amikor feltűnik egy tehetséges, gonosz varázstudó, aki mielőtt igazán valóra válthatná démoni terveit, menetrendszerű elhalálozásával billenti vissza a világ egyensúlyát a megszokott rendjébe.
  Mondok egy M*-os példát. Raoul barátom Korona és kehely című klasszikusa szerintem zseniális munka, úgy kb. a 260. oldalig. Attól a ponttól kezdve viszont, ahogy az öreg szembekerül Liliath-tal, az én szubjektív mércém szerint elképesztő mellé, szinte a gólvonalon állva (és fájó lehetőségpazarlás). Gondolj csak bele, mennyi craft lett volna abban, hogy az öreg ott győz, szerez magának pár száz crantai kóborlót, és van még pár hónapja, hogy bosszút álljon. A végén persze úgy is megállítják, de addig még kapálózhatott volna kicsit.
  Ez egyébként a másik, amit sosem értettem a korlátlan fantázia kapcsán, hogy miért kell mindenkinek kizárólag statikus világképekben, több ezer éve ugyanúgy fennálló "festménykép civilizációkban" gondolkodni.
  Miért is lett volna gond, ha Baál-Kain pár sikeres akciójával fél észak ynevet lerombolja? Hitelesség szempontjábl ponthogy ez lett volna egy élő, dinamikus, érdekes kvázi reális világkép, irói szempontból meg legalább lett volna mit felépíteni újra.
  Elnézést a kitérőért, igyekszem fókuszálni a kérdésedre.
  Ha lehet ezt mondani, egyik határozott célom, hogy íróként olyan varázstudó karaktert tegyek le az asztalra, amely megugorja ezt az eddig szerintem senki által át nem ugrott lécet.
  A feladat többszörösen összetett, az alábbiak miatt. Kapásból úgy indul az egész, hogy egy magasan képzett varázstudónak nyilván meg kell legyen a maga esze (átlag feletti logika megjelenítéssel). Hiteles szerintem akkor lesz a karakter, ha eleve egy más világnézetet is meg tud jeleníteni, amely meggyőzően jobb is, nem csak más.
  Aztán erre ráépül, hogy a hitelesség nem elég, a karakternek érdekesnek is kell lennie, különben az egész mit sem ér. Ez már komoly problémákat vet fel, mert józan ésszel nézve az lenne a hiteles, ha egy pár száz éves varázstudó, a lelki kötöttségeitől megszabadulva afféle buddha-szent-mentálterminátorként tevékenykedne - na de ez tényleg olyan sok olvasót érdekelne?
  További ráadásként az sem lenne hátrány, ha az olvasó bele tudná érezni magát a karakter helyébe: ami további plusz a hitelesség, érdekesség mellé. Ez konkrétan már azt jelenti, hogy egy emberfeletti karaktert kellene írói módszerekkel emberközelivé tenni.
  A fentiek után szerintem nagy titkot nem árulok el azzal, ha ideírom, hogy a Férgek aranykorát elsősorban azért hagytam abba, mert az alapvetően Ceriak története lesz, és amit róla kitaláltam, az szerintem ugyan remek, de amit meg tudtam belőle írni, annál három tesztolvasómból kettőnél simán mellément a lényeg. Ötlet szinten működött, amit csináltam, de nem volt elég meggyőző.
  Ezért félretettem a dolgot, és elkezdtem kitalálni a karakterhez a komplett környezetet. Most, hogy megvan a kyr magasmágia elmélet, az összes vonatkozó ismerettel (tanulási fázisok, lélekvándorlás, asztrológia, számmisztika), Ceriak karakterével is könnyebb lesz dolgozni.
  A trükköket egyébként nagyon jól látod - illetve amiket írtál, azok tényleg ismert hibák, de ugyanezeknek vannak jó változataik is. Gazsi például szerintem remekül ábrázolta a toroni Hatalmasokat a Számoknak ideje című írásában. Tőle nyúltam azt az eszközt, hogy nagyhatalmú karaktereknél adott keretek között működő ábrázolás, ha kevés szó kapcsolódik a karakterhez, de az üt. A fenti fejeeztben a kyr császár megjelenítése pont így lett megtervezve - eredetileg egyébként kb. kétszerennyi szövege és mozgása volt, ebből faragtam vissza azt, ami szerintem hatásosabb lett.
  Aztán ez csak egy módszer - több karakter esetében szerintem már nem működik (pláne, ha azok egy jelenetben vannak).
  Olyankor az kerülhet előtérbe, hogy ami nem megy, azt ki kell kerülni, nem szabad erőltetni.
  
  
• 18.  Sötét Ezredes  2012. 07. 26. 20:05
  

  @Heidel Dan: Huhh, hosszú válasz következik. :D
  Korona és Kehely:
  Teljesen egyetértek azzal, amit a "festménykép civilizációról" mondasz, és engem is pontosan ugyanennyire zavar.
  A regénnyel viszont a probléma szerintem nem a status quo-hoz való ragaszkodás volt, hanem az, hogy hirtelen lett lezárva.
  50 oldal után az volt a benyomásom, hogy a cselekmény a következőképp fog kinézni:
  - Bevezetés, főszereplők és céljaik megismerése.
  - Első találkozás, szövetségek kialakulása.
  - Verseny a két tábor között, kisebb összeütközésekkel.
  - Lassú rész, mely felkészít a végső összecsapásra.
  - Végső összecsapás.
  - Kivezetés.
  De miután a 222 oldalas könyv még a 150-edik oldalán is csak az első résznél járt, teljesen össze voltam zavarodva.
  Mint kiderült, a középső két rész teljesen hiányzik, az utolsó kettő pedig meglehetősen rövid, így aztán nem kis hiányérzetet hagy maga után a történet. (Regalini pl. szinte egyáltalán nem szerepelt.)
  Nagyon fájt emiatt a szívem, mert a könyv ezen kívül mindenben hozza az Acél és Oroszlán (top 3 kedvenc M* regényem egyike, zseniális mű) színvonalát.
  De visszatérve az emberfeletti karakterekre:
  Olvasói szemmel:
  Nem tudom, más hogy van vele, de nekem egy nem köznapi gondolkodású karakter már önmagában is érdekes (már persze ha a történet során belelátunk a fejébe), épp azért, mert szokatlan és újszerű.
  Nem idegenkedek egy nagy hatalmú karaktertől sem csak azért, mert nem tudok vele azonosulni.
  Tény, hogy nem fog a kedvencemmé válni, ha számomra nem átérezhető elvek vezérlik, de ez cseppet sem változtat azon, hogy érdekes, és ezért örömmel látom a történet(ek) szereplőjeként.
  Alkotói szemmel:
  Egyfelől elhiszem, ha mondod, hogy nehéz az emberfeletti karaktereket ábrázolni, ha nem epizódszereplőként vannak csak jelen (mint itt, ebben a töredékben a császár).
  Másfelől viszont úgy érzem, hogy a legtöbb esetben még én is meg tudnám csinálni (értsd: kitalálni, hogy mit kellene mondjon és mit kellene cselekedjen), pedig írói tapasztalatom kvázi nulla.
  Most épp Asimov Alapítvány sorozatát olvasom, ahol [SPOILER]a Második Alapítvány egyik kötetről a másikra (amint elkezdenek csoportosan szerepelni a tagok), pszionikus képességekkel megáldott bölcsek jól szervezett közösségéből pszionikus képességekkel megáldott akadémikusok perpatvarkodó parlamentjévé vedlett át.
  Nem csak azt szúrtam ki, hogy a szólók kicsinyes hatalmi harca (ami az ő cselekményszáluk egyik fő eleme) teljességgel elképzelhetetlen a telepátia működésének a regényben ismertetett módja mellett, de azt is meg tudtam mondani, hogy milyen cselekvés lett volna hiteles a részükről.[/SPOILER]
  Tudom, hogy a megoldás nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, mert a nagyhatalmúak logikus és célratörő cselekvése pont, hogy hajlamos ellaposítani a történetet, de azért kétlem, hogy annyira nehéz lenne a dolog, hogy egyetlen írónak se sikerüljön jól megvalósítani...
  
  
• 19.  Heidel Dan  2012. 07. 30. 22:29
  

  @Sötét Ezredes:
  Korona és kehely: ezek is teljesen érthető szempontok. Az a szép az egészben, hogy efféle felütésből sok mindent ki lehet hozni a végén... és innentől szubjektív, hogy kinek mi a megfelelő élmény.
  Nekem van is ezzel némi gondom, mert például olvasóként a személyes ízlésem okán a megfelelő tartalmi rész esetén én nem szoktam foglalkozni a szerkezeti arányokkal. Íróként így egy kicsit nehezebb célba találni.
  Emberfeletti karakterekről: sok mindenben jogos, amit írsz, de meglátásom szerint te pl. jóval nyitottabb vagy, mint az átlag (akár M*) olvasó. Számodra csak opció, hogy egy karakter a kedvenceddé váljon, másoknál meg nagyrészt ezen múlik, hogy az adott írásról jókat gondolnak avagy nem - én meg értelemszerűen próbálok minél nagyobb halmazokban gondolkodni.
  Érdekes egyébként, hogy szerinted sem olyan ördöngősség a nagyhatalmú karakterek ábrázolása: én sem lehetetlennek látom, hanem a kevés meglévő, kihasználatlan fehér foltnak a fantasy témában.
  Ami a megvalósítást illeti, tapasztalataim szerint általában pont azok az írók vállalkoznak efféle karakterek megírására, akik nincsenek tisztában a nehézségekkel. Akik ismerik a részleteket, legtöbbször ügyesen kitérnek a problémák elől, és eleve kikerülik az efféle karakterek adta támadási felületeket. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének képesek megfelően ábrázolni őket, szerintem inkább arról van szó, hogy más nézőpontok, karakerek esetében kevesebb munka kisebb kockázattal sokkal biztosabb sikereket eredményezhet.
  
  
• 20.  Elar  2012. 08. 19. 14:21 
  

  Nekem mint szimpla olvasó: Tetszett :)
  
  
• 21.  Heidel Dan  2012. 08. 21. 14:01
  

  @Elar: köszönöm.