A következő töredék a netes körökben Zöld Íjász tervezet néven elhíresült (és hamvaiba holt) kötetbe tervezett novellám nyitása. Két dolgot érdemes róla tudni. Egyrészt a koncepcióm a szerkesztők szerint is erősen határeset volt, tehát éppenhogy beférhetett volna a kötetbe (sőt, ha mindenki leadja azt, amit kitalált, talán be sem fértem volna, mert el kell ismernem, hogy az én novellám nem kimondottan a Zöld Íjászról szólt). A másik, hogy számomra az Anyrok alkonya projectet követően ez volt az első igazi félre-lépés, már ami a szabvány írói gondolatköröktől való elvonatkoztatást jelenti. Ezért is szeretem ennek az anyagnak minden sorát, az eszmeiségét éppúgy, mint a tervezet részleteit. Az elején még a stílusommal is ki vagyok békülve (ez nálam tényleg ritkaság). Legalábbis szeretném azt hinni, hogy az elfes eszmevilággal sikerült kellően hihető mesés-histórikus hátteret adni a tartalomban gazdag körmondataimnak.
Ami a lényeget illeti: azért is érdekesek lehetnek ezek az írói dolgok, mert Daik Díjvenhar kapcsán engem már az Anyrok alkonya idején az foglalkoztatott a legjobban, hogy válhatott egy elf nekromantává (vagy valami hasonlóvá). Számomra a karakterében ez a drámai változás a legvonzóbb: erre nem egyszerű kérdésre csattanós választ adni. Ezért is teszem ki bátran ezt a részletet, mert bár látszólag sok titkot felfed, a novella velejét tekintve ez még csak felütés, messze nem itt van a vége.
Ami a lényeget illeti: azért is érdekesek lehetnek ezek az írói dolgok, mert Daik Díjvenhar kapcsán engem már az Anyrok alkonya idején az foglalkoztatott a legjobban, hogy válhatott egy elf nekromantává (vagy valami hasonlóvá). Számomra a karakterében ez a drámai változás a legvonzóbb: erre nem egyszerű kérdésre csattanós választ adni. Ezért is teszem ki bátran ezt a részletet, mert bár látszólag sok titkot felfed, a novella velejét tekintve ez még csak felütés, messze nem itt van a vége.
Heidel Dan
Másikvilág
Halljátok hát a renegát elf varázsló, az istentelen Veichassur történetét.
Az óelfek védelmezte északi menedék, Sirenar vénjei azt mondanák, ilyen személy számukra nem létezik, csak egy rossz emlék, intő példa az eljövendő koroknak. Veichassur kizárólag az Elveszettek Krónikájában szerepel, egyetlen sort foglalva az említésre méltók elől, és itt is csak a bűne, az elfeket teremtő Urria megtagadásának bélyege került bejegyzésre. Tüzetes kutató esetleg találhatna néhány utalást egy Daik Díjvenhar nevű beavatottról, aki egy aquirral vívott harc során hasonlóan végzetes hibát követett el, ezért az óelfek elvették tőle a Nevét, és száműzték a maguk világából… igen, egy tüzetes kutató esetleg elgondolkozhatna az egybeeséseken. Mert ha ő Veichassur, máris meglenne a magyarázat arra, hogy bár Daik Díjvenhar története hagyománytisztelő elf körökben éppúgy tiltottnak számít, mint Veichassuré, valahogy egyik sem tűnt el a feledés homályában. Az erioni elf közösség hercege, a vén Rauminen szerint okkal próbálták törölni őket a nép emlékezetéből a Rehynnek, az óelfek nagyjai – és ha hinni lehet a meséknek, ugyanezen okból nem akarja elfeledni őket a kiszakadt elf közösségek egyike sem.
Az emberek bölcsei úgy tartják, hogy Sirenar nemcsak az óelf tradíciók mentsvára, hanem az igazi elf kultúráé is. Az innen távozott vagy kiszakadt elfek érdekes módon mást gondolnak erről. Tény, hogy legtöbben még mindig keresik a maguk útját, és a régi dicsőséghez képest kevés eredményt értek el. Ám az is tény, hogy a hősöknek kijáró tisztelet mellett egyáltalán nem úgy tekintenek az óelfek nagyjaira, mint az igazság kizárólagos őrzőire… és Sirenarban bizonyosan szentségtörést kiáltanának ezért, de a kiszakadtak azt mondanák, egy ideje nekik is megvannak a maguk útmutatói, védelmező – ha úgy tetszik, rehynnjei.
A Zöld Íjász talán ez első lehetett a sorban, aki a kiszakadt elfeknek utat mutatott. Több közösségben úgy tartják, egykor maga is óelf volt, a rehynnek tanítványa, és ő volt az első olyan kiemelkedett, akit nem Sirenar taszított el, hanem a maga akaratából hagyta ott az ősi földet. Amikor ezután kutattam, Rauminen elfjei előbb mereven elzárkóztak a kérdéseim elől, majd később vita nélkül egyetértettek abban, hogy ha az igazság érdekel, akkor nekem inkább Veichassur történetét kell papírra vetnem. Sokáig nem értettem, miért. Végül maga Rauminen volt az, aki felfedte előttem a titkokat – azzal a kikötéssel, hogy csak azt adhatja nekem, amit bármelyik más elfnek, és az efféle tudásnak az az ára, hogy az igazságot mindenki maga kell megtalálja.
A megvilágosodás végül egy láztól fűtött éjszakán ért el. A történetet addigra több százszor leírtam már, de csak abban a beteg álomban értettem meg a dolgok hátterét. Volt, hogy kívülről láttam, volt, hogy főszereplőként élhettem át a történteket. Az eredmény egy tudós elme számára kusza és zavaros lett, ám az ősi titkok felfedésére áhítozó lelkem hetekig ujjongott utána.
Lehet, hogy tévedek, és Veichassur mást mondana. Lehet, hogy csak valamely égi hatalmasság űzött gonosz tréfát velem… de meggyőződésem, hogy az alábbi módon a Zöld Íjász mítoszok eredetének minden lényeges kérdésre választ adhat a néhai Daik Díjvenharból született Veichassur legendája.
1.
Vannak, akik
úgy tartják, Daikot Syrrantrin, az aquirölő
lándzsa kisugárzása árulhatta el. Könnyen lehet, hogy így volt. Az ereklyét Daik
Gí-Arunnból hozta magával, az egyetlen sárkányok alapította elf varázslókolostorból,
amely a fajháborúk után fennmaradt. A lándzsában lüktető varázserőt tényleg
nehéz lehetett leplezni, hisz nyelét egy őssárkány bordájából, pengéjét a nagy
sárkányfejedelem, Khala-Eiryssen karmából faragták korokkal ezelőtt az elfek aquirvadászai
– és hogy az ereklye azóta hány szörnyeteg vérét ontotta, hány istentelen
rémség üvölthetett miatta bosszúért az árnyékvilágokból, azt senki nem tudta
volna megmondani.
Más mesemondók
szerint Daik bosszúvágya volt minden baj okozója, amelyet a nagy gonddal
alkalmazott meditációs formulák ellenére sem tudott eléggé magába fojtani. Tény,
hogy az aquir párbajra hívta Daik apját, majd csalárd módon csapdába csalta és
kivégezte őt földmélyi barlangja fullasztó sötétjében. Tény, hogy ez a tragédia
Daik számára több volt egy szerette halálánál. Számtalan legenda szól az elf apák
és fiaik közötti különleges kötődésről, ám ha igazak azok a mesék, egyes családoknál
az apák a fiúknak nem csupán védelmezők, uralkodók, és mesterek, ők testesítik
meg számukra Urria arcait, a kalahorák istenképeit is.
Az elfek bármelyik
más népnél többet tudnak a lélek rejtelmeiről, de néha a mérhetetlen tudás sem kínál
egyértelmű megoldást. Az életet mindennél jobban tisztelő Daik egyszerűen nem
tudta elfogadni, hogy végezhetett apjával egy olyan sehonnani aquir, amelyet az
Aylúr Tekercsekben nemhogy a szörny-urak és a fejedelmek, de még az alsóbbrendű
arisztokrácia között sem tartottak számon. Cjariss Díjvenhar a másfél évezred
tisztes korát megélt, kivételes adottságú elf varázsló volt, az óelfek hithű
vazallusa, Rehiar hatodik óelf védelmezőjének, Shim-Shioannak a keletvégi bizalmasa.
Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy egy ilyen küzdelemben egy ilyen aquirral
szemben bármiképp is alulmaradhatott volna.
Daik a temetés
után évekig ádáz harcot vívott a bánattal, ám a fájdalmára nem használt sem
ima, sem varázslat. Végül ősi szokás szerint egy vén uscayha-fa alá ült
meditálni, ahogy a legendák számtalan hőse tette annak idején, és mert
beavatott volt, elvégezte a Linessa
Boraliss szertartását is. Elültetett egy facsemetét, és teremtőként őrködött
felette: a karjaival védte, a könnyeivel táplálta. Ez a szertartás elfek
százainak segített már, hogy rátaláljanak a maguk igazságára – így lelt
nyugalmat a dicsőség korában Teliadan, az akkori harmadik rehynn, így talált a
magányos vándorok útjára a mosolytalan herceg, aki később Zöld Íjász néven vált
ismertté. Daik a hagyományokat követve hiba nélkül végrehajtott minden formulát,
a gyásza mégsem múlt el, és nem született belőle új élet. Ellenben kilenc hónap
múltán a facsemete levelei megfeketedtek, nyurga törzse a földig hajolt,
gyökerei elrohadtak a fojtogató fájdalomban. Daik a vereségét látva keserű
szájízzel bár, de megszüntette a Linessa
Boraliss kötését, mielőtt a gyásza végleg
megöli a fát – majd az apja sírja mellé ült, és kíméletlen alapossággal
kielemezte lelki béklyóját.
Kevesen
tudják, hogy egy kiemelkedett lélek ugyanazokat érzi, mint bárki más halandó, csak
az esetek többségében nem a megszokott módon hatnak rá ezek az érzelmek. A
legtöbb alkalommal a kiemelkedett erősebb lehet az egyszeri halandónál, de
vannak pillanatok, amikor ez az erő jócskán visszaüthet… és Daik az apja
emlékét őrző dicsőség-rúnákat méregetve megállapította, az ő esetében most eljött
ez a pillanat.
Nem a
veszteséggel, nem is az asztrális sebekkel volt a baj. A meggyőződése nem
hagyta, hogy megbékéljen, ami ha mélyen eltemetve is, de máig ott munkált benne.
Ellenállhatott neki, ha akart, de végleg elvetni… az úgy hatott volna számára,
mintha magát Urriát kellett volna megtagadnia.
Amint Daik
utat engedett a döntésnek, érezte, ahogy lassan egyetlen érzés tölti ki a
lelkében keletkezett űrt: az ítélkezés, az igazság, a jogos bosszú vágya. Eztán
hamar rádöbbent, hogy ha nem ad értelmet apja halálának, nem sok választása
marad. Vagy tehetetlenül fog vergődni élete végéig, vagy a gyötrődés a szentnek
ugyan szent, ám varázslói mérce szerint a lelkeket démoni mélységekbe taszító Mallior-Thulúviel
küldöttévé változtatja… és énjének józan, logikus fele semmiképp nem akarta ezt
a sorsot. Ekképp nézve a saját megváltása érdekében kutatta fel a szörnyeteg fészkét
– ugyanakkor a legnagyobb gyengeséggel is, ami halandót egy efféle
szörnyeteggel szemben sebezhetővé tehet.
Mai fejjel azt
mondhatnánk, Daik meggondolatlanul cselekedett. Ne feledjük azonban, hogy az egy
másik kor volt, és más halandók éltek benne. Akkoriban az elfeket még nem
érintette meg oly egyértelműen a hanyatlás, északi államuk nem a világtól
elzárt sirenari menedék volt, hanem a Rehiarnak nevezett roppant erdőbirodalom országhatárokon
rendre át meg átnyúló, megannyi hódoltsága. Akkoriban a régi nagy háborúk, az
aquir-elf csaták emléke még elevenebben élt a nép emlékezetében, a hercegek lelkét
nem koptatta üressé a kudarcok feletti csüggedés. Azok az elfek úgy hittek a
jövőjükben, hogy meghátrálásra késztették a fél világot meghódító Kyr
Birodalmat is.
Az emberek
elképzelni sem tudják, hogy aki pontosan tisztában van a dolgok hátterével, az
mennyivel nehezebben hoz meg bizonyos döntéseket, mint az, akit a tudatlanság áldásos
biztonsága védelmez. Egy ember, ha efféle helyzetben bosszúra esküszik,
legtöbbször első felindultságából teszi, és ha számol is a következményekkel,
az keveset számít nála, hisz a lelkében lobogó tűz könnyedén seperi el a józan
ész kételyt szülő érveit. Daik ellenben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit
kell feláldoznia a bosszúért, és hogy az milyen következményekkel járhat. Tudta
azt is, hogy az apjával ellentétben ő messze nem volt elég jó vadász – ezzel a
ténnyel a döntése elf mérce szerint elképesztő bátorságra vallott.
Daik a tapasztalatlanságát
hosszas tervezéssel, és gondos előkészületekkel próbálta helyettesíteni. Hogy
kellő erőre találjon, hónapokig edzette a lelkét, és építgette az elméjét védő
pajzsokat. Mivel nem akarta felhívni magára más aquir hatalmasságok figyelmét,
az aquirvadász tekercsekben áttanulmányozott minden, a régi elf-aquir háborúkat
lezáró egyezményt. Pontosan tudni akarta, hogy a küldetése mely módszerekkel
maradhat meg a személyes igazságtétel keretei között. Végül Gí-Arunn urai, a
Kortalan Mesterek elé állt, és bár többször megrogyott a térde a kérés
előcitálásakor, ám az életkegyét
kérve hatszáz esztendő szolgálatáért cserébe elvihette azt az ereklyét, amely
elfogadta hordozójának.
Abban minden
mesélő egyetért, hogy amikor az aquir auráján mélyvörös lángok lobbantak Daik harmadik
szeme előtt, az elf bizonyosan tudta, elkésett a meglepetéssel. Megértette,
hogy hiába fürkészte heteken át mérföldek biztonságából az aquir fészkét, hiába
tanulmányozta a szokásait, a szörnyeteg már várt rá, csapdát állított neki,
amelybe ő vakon belesétált. Ez a felismerés egy igazi vadásznál mindent megváltoztatott
volna, ám Daik akkor úgy döntött, már értelmetlen volna meghátrálnia, ezért a
kisebb rosszat választva előrecsapott a lándzsájával. Syrrantrin pengéjén kék
rúnák ragyogtak fel, ahogy az aquir aurájába érve kiteljesedett a beléfoglalt óelf
varázslat, azonban hiába roncsolta szét a szörnyeteg gégéjét, a kiáltását már
nem tudta megakadályozni.
A hatalomszó
átzengett a síkokon, és olyan robajjal szakadt a világba, mintha a felszín
hegyei közt lavina pusztított volna. Csontok törtek a lándzsát markoló ujjakban.
Daik dobhártyája beszakadt, a Manaháló rezdüléseire hangolt elméjén orkánként
söpört végig az aquir mágia rontása. Úgy érezte, mintha a koponyája is szétrepedt
volna… de ha nem is képezték vérbeli vadásznak, nem véletlenül hívták Díjvenharnak,
nem véletlenül emelkedhetett ezeréves kora előtt Rehiar határvadász-varázslói
közé. Ő is felkiáltott népe elfeledett nyelvén, és bár mesterei szerint nem
csörgedezett ereiben sok az óelfek véréből, az akarata elég erős volt ahhoz,
hogy segítségül hívja Syrrantrin hatalmát.
Ahogy egymásnak
feszült a két erő, megremegett a föld, a falakon repedések futottak szerteszét;
éppúgy, mint az anyagi világot a mélységi birodalmaktól elválasztó síkok
mezsgyéin is. Az aquir rontása nem bírt az ereklye védelmével, a felkorbácsolt
mágikus energiáknak viszont egyik erő sem vetett gátat, így azok a barlangban a
létezés összes síkját végigpusztították. Az elhalt gyökerekkel átszőtt sziklamennyezet
hat lábnyi darabon beomlott, és ezzel együtt az Asztrálvilágban is meghasadt a
világot óvó szférák szövete – a feltáruló hasadékból tucatjával rajzottak elő a
démoni paraziták.
Syrrantrin
megmentette Daikot attól, hogy véres salakká morzsolódjon, de már nem tudta
enyhíteni a tudatára nehezedő nyomást. Asztrális dögevők tapadtak az elf elméjét
övező pajzsokra, az élet romlatlan esszenciájára éhesen martak a lelkébe, Daik valahogy
mégis megtette azt az öt lépést, ami az aquirtól elválasztotta, és a potrohába vágta
a legendás lándzsát. Kevés ereje maradt a döféshez, ám Syrrantrin tudta a
dolgát, és a föld őselem törvényeit uralva engedelmesen a sziklába csusszant, hogy
a barlang padlójához szegezze foglyát.
Az aquir újra
felkiáltott. A szentségtelen nyelv hatalmát már nem használhatta, ám vérben
bugyborékoló hörgésére így is nyers manából szőtt pajzs örvénylett fel körülötte.
Eztán titkos tudományával új szájakat formált a testén, egyszerre kilenc új
kapuját az istentelen szózatoknak. Ahogy a félelemtől Daik összerándult, az
aquir kristályfényű szemeibe mintha mámoros csillogás költözött volna.
Az elf
napfényt varázsolt a barlangba, de a felvillanó sugarakat elnyelte az aquir
pajzsa. A hold és a csillagok áldását hívta segítségül, az elérhető legerősebb fagyot
és forróságot idézte a fejére, ám az aquir a pajzsa védelmében csak nevetett a próbálkozásain.
Gúnyos hangja tőrdöfésként hatolt Daik zsigereibe, és az elf ebből megértette,
ez csak számára élet-halál küzdelem, a szörnyeteg épp remekül szórakozik.
Daik fókuszálta
akaraterejét, és újra Syrrantrin hatalmához nyúlt, ám az aquir olyan játszi
könnyedséggel hárította ezt a varázslatát is, amit látva az elf döbbenten
ismerte fel, hogy nincs tovább. A szörnyeteg kacaja ezután egy kórus bömböléseként
hatott, és amikor már egész istentelen lénye rázkódott a mámortól, Daik megértette,
mi történik.
Egy elf számára
kevés nagyobb rettenetet létezik annál, mint amit az élet szentségének
pusztításakor kell átélnie. Daikot a beavatása során a Kortalan Mesterek
igyekeztek felvértezni a nekromancia borzalmaival szemben, ám most be kellett
látnia, hogy az aquir ellen kevés volt a tapasztalat. Az a hatalomszó
rosszabbat tett vele, mintha megsemmisítette volna. Épp csak annyira
gyengítette le, hogy az asztrális dögevők rést találjanak a lelkét védő
pajzsokon… és mert azok a paraziták az aquir szolgái lehettek, a szörnyeteg rajtuk
keresztül az ő félelmeiből táplálkozott.
Sőt, jó eséllyel így tervezett el mindent. Azért csak védekezett ellene, azért
hagyott időt neki a felismeréshez, hogy ne csak legyőzze, a végsőkig
kiszolgáltatottá tegye és megalázza… és mert az így feltámadt zsigeri rettenetet
Daik nem tudta elfojtani, kiapadhatatlan energiaforrássá változtatta az aquir
számára.
Ebből a
börtönből nem volt menekvés, ezért Daik az egyetlen megoldást választotta, amivel
még esélye lehetett az igazságtételre. Egy kiáltással kilépett a testéből, és
átcsúszott a világ alsóbb, lassabban mozgó régióiba, a Vizek és Felhők Idejébe.
Érzékelte,
hogy a varázslat nem sikerült tökéletesen, hatszáz esztendő mentális
gyakorlatai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy hiba nélkül felidézze a bonyolult
formulát. Ezért valószínűleg évtizedekkel kellett fizetnie az életéből, de ez
már keveset számított neki.
Kilenc szívdobbanásnyi
időt nyert, míg az aquir számára csak egy telt el. Kevés elf tudta volna elérni
ezt.
A Vizek lassú hömpölygéséből
nézve Syrrantrin lándzsája az örökkévaló rend fénylő oszlopának hatott. A
barlangban hópehelyként hullottak alá a sziklák, és az aquir testén lassú
vánszorgással gyűrűztek tovább az új szájak daganatai. A Felhők Idejében jól
látszott, hogy az aquir hatalomszava szimpatikus kötést teremtett kettejük
között, a régi fajháborúkat lezáró egyezmények szellemében. A jelek szerint az
aquir is ügyelt arra, hogy harcuk megmaradjon a személyes párbaj keretei
között, nehogy felkeltse más hatalmak figyelmét.
Azt is látta,
hogy az aquir második hörgésével az életerejéből áldozott a varázslatra, és a
rémség romlott szívéből kilenc fekete fonálon lüktetett szét a fajtájukra
jellemző sötét, belső energia. Más homálynyúlványok a barlang falába vésett
rúnák felé kaptak, és ebből Daik megértette, hogy az aquir pajzsán
lehetetlenség lesz áttörni, mert az nem csak az ő átkozott elméjéből, hanem a
fészkét átható romlott szférákból is táplálkozik. Csak akkor győzheti le, ha vele
együtt az egész birodalmát szétrombolja, kivágja ezt az átkozott fekélyt az anyakőzet
és a Manaháló testéből… és mert ilyen hatalmú varázslatot egyedül képtelenség
lett volna életre hívni, de ebben Syrrantrin sem segíthetett neki, Daik egy
sóhajjal felkészült élete legnagyobb áldozatára.
Gí-Arunn
tanításai, a sárkánybölcsek tradíciói úgy tartják, hogy a világot őrző és működtető
erők öntudattal nem rendelkeznek ugyan, de közös tudattal igen, amelyek esetenként
éppúgy elérhetőek, ahogy végül az esőcseppek is végső menedéket lelhetnek az
óceánok roppant víztömegében. Daik még keveset élt ahhoz, hogy éteri valójukban
érzékelje a Világrend szolgálóit, de tudott a létezésükről, és ha az éteri
dimenziók hatalmas felhőkként gomolygó szellemlényeiként képzelte el őket, amelyek
valahol félúton alkothattak pajzsfalat az anyagi és isteni világok között, a tudata
is megbékélt a feladattal, és képes volt értelmezni a hívásukra szolgáló
parancsokat.
A valós időbe
visszalépve a sárkányok őrizte, titkos igékkel a pártatlan igazság szféráinak
atyját, Ghyneass Harmastrint, a Jégfolyamok
Őrét szólította. Igyekezett kizárni a tudatából a félelmet, a fájdalmait, és
csak arra összpontosított, hogy megpróbálja begyógyítani az aquir fészek átkos
következményeit. Lecsendesíteni a Manaháló görcsös hullámzásait, visszaidézni a
Világrendnek a szférák tiszta, természetes harmóniáját.
A síkok között
támadt hasadékok bezárásához kevés volt a magasabb tudomány, de Daik tudta, mit
kell tennie egy az efféle harcok következményeit bármi áron vállaló elf
varázslónak. Amikor elméjéből elfogyott az erő, és puszta akarattal már nem
bírta tovább, energiává alakított minden mást. Előbb feláldozta a lelkét védő
pajzsokat. Az aurája kötéseit, halhatatlan lelke előző életeinek emlékeit. Amikor
ez sem volt elég, elengedte a félelmeit és szembenézett az rémséggel. Hagyta,
hadd gyötörje tovább az aquir, hadd szívja magába átkozott élvezettel az
életerejét, hadd örvendjen, hadd kacagjon rajta. A megaláztatás és a fájdalom újra
meg újra dühödt ellenállást szült benne, a reménytelenség pedig mélységes
megrendülést… és csak bízni tudott abban, hogy ez a szenvedés ismerős lesz a
világrendet megtartó hatalmak számára,
és mielőbb életre hívja a közös akarat szövetségét.
Végtelen
időnek tűnt, mire az éteri dimenziók messzeségéből válaszoltak a hívására.
A Jégfolyamok
Őrének áldása nyers energiagóc formájában érkezett a Manaháló szövetén. A
sárkányok bölcsessége most is igaznak bizonyult, a Világrend élt az elf által
felkínált lehetőséggel, és azonnal megkezdte visszahódítani magának az egészből
lopott fészket.
A barlang
falába vésett rúnák körül egyszercsak porrá omlottak a sziklák. Az asztrális
paraziták visítva menekültek, a síkok közötti hasadék bezárult. A támaszát
vesztett aquir felsikoltott, ám mielőtt bármit tehetett volna, a Jégfolyamok
Őre a Világrend törvényei alapján a fejére idézte az Öt Fundamentum Bélyegét: börtönbe
zárta az éterben, térben és időben, múltban és jövőben egyaránt.
A szörnyeteg
mozdulni sem bírt a testét-elméjét gúzsba kötő varázslatok béklyójától.
Daik csak
lassan eszmélt fel. Első tiszta gondolatával megállapította, hogy végzetes sebek
nyíltak az auráján, és hiába Syrrantrin támogatása, egyre kevésbé sikerült összefogni a tudatát. Belül végtelenül
üresnek érezte magát, de ahogy meglátta a csapdába esett aquirt, mélységes
elégedettséggel tért vissza belé az élet.
Az aquir ezt
látva kiköpte a vért a szájaiból és azt zengte felé.
– Éppoly ostoba vagy, mint az apád.
Daik először
nem értette, a szörnyeteg hogy kacaghatott fel. Azután rádöbbent, hogy csak a fejében
hallja a hangját, és ebből rájött arra is, hogy a Világrend meghagyta kettejük
között az aquir által idézett szimpatikus kötést. Amely továbbra is kiapadhatatlan
energiaforrást biztosított az aquir számára.
Amikor az
aquir egyik mancsa megrándult, és kiszabadult a varázsbéklyóból, Daik úgy
érezte, a végsőkig elárulták. Még soha nem tapasztalt ilyen mélységes undort. Az
aquir ugyanúgy elszívhatta az erejét, mint korábban, minden paraziták tökéletes
atyjaként erőt meríthetett a diadalából is. Hiába áldozott fel mindent, ami
fontos volt számára, ez sem volt elég.
– Éppoly ostoba vagy, mint az apád…
Daik falak és
pajzsok nélkül maradt lelkében förgetegként szabadultak el az indulatok. Rádöbbent,
hogy elf ezt az aquirt nem győzheti le, csak ha maga is szörnyeteggé válik. Jó
eséllyel Cjariss Díjvenhar is ezért távozott erről a világról. Inkább meghalt,
de nem szegte meg az élet és rend misztériumait őrző törvényeket.
Ha hinni lehet
az elf legendáknak, Gí-Arunn iskolájában több száz példát tanítanak arról, hogy
ha egy kiemelkedett elme elveszíti a tudatos én irányítását, akkor az egy
bizonyos határt átlépve milyen következményekkel járhat. Olyankor már egy
nagyhatalmú varázsló sem képes reálisan látni a helyzetét, és ha a
túlélőösztönök átveszik az uralmat az elme felett, a varázsló éppen azt veszíti
el, ami egy kiemelkedett intellektust egy aquir ragadozótól megkülönböztet.
Daik
érzékelte, hogy megremegett körülötte a Manaháló szövete, de nem foglalkozott
vele. Elfogadta, hogy számára már nincs menekvés, hisz csak idő kérdése, amíg
az aquir a tőle nyert erővel feltöri mind az öt kötést. Egyetlen dolog maradt,
amit megtehetett: segíteni a sorstársainak, megakadályozni, hogy más efféle
csapdába essen. Bármi is legyen az ára.
A halál
közelségétől elftelenül hideg bizonyosság öntötte el.
Ahogy az aquir
feltétel nélküli elpusztítására gondolt, újabb változás állt be az erők
egyensúlyában. Csak egy gondolat volt, de mert avatott elme fókuszálta, nem
maradhatott nyom nélkül… és a Jégfolyamok Őre a maga kérlelhetetlen módján
azonnal reagált rá, új varázslatot formálva. Daik ennek nem értette az okát. A
Világrend segítségével az élete árán diadalt arathat az aquir felett – egyetlen
törvényben sem vétett, ami Urriának kedves.
Az apját
megölte ez a szörnyeteg, ő feláldozza magát és megszabadítja tőle a világot.
Nem bosszú
következik, csupán igazságtétel.
A Világrend varázslatában
Daik egy tér és időzárvány formuláira ismert. A Jégfolyamok Őre éppúgy csapdába
zárná őt, ahogy a métely okozóját? Ugyanolyan szörnyetegnek lenne, ugyanazt
érdemli, mint ez az átkozott ragadozó?
Daik összeszorította
a fogát. Egész életében az elf tradíciók szerint élt, Urria útmutatásai
vezették lépteit. Mindig betartott minden szabályt, nem értette, miért tévedne
épp most? Miért a Világrendnek lenne igaza? Mi van akkor, ha ez csak az aquir
újabb ármánya, ha ez a diadalának végső, titkos fegyvere?
Daik soha
ilyen biztos még nem volt abban, hogy mit kell tennie. Felkiáltott népe elfeledett
nyelvén, és egy összpontosítással újra energiává alakította minden érzését és
gondolatát… Az aquir ezen is csak kacagott. A Világrend egy vízesés robajával
szőtte köré kérlelhetetlenül a maga varázslatát.
Daik
érzékelte, hogy már csak kevés ideje maradt, és hogy az összegyűjtött ereje nem
elég a varázslatához. De olyan kevés hiányzott…
Minden
kiemelkedett varázshasználó tud arról, hogyan lehet visszaélni a világ
működésének ismeretével. Hogyan lehet úgy erőt gyűjteni, és felhasználni, hogy
abba senkinek ne avatkozhasson bele… hogyan lehet kijátszani a legfőbb
törvényeket. Elf mérce szerint ez már a káosz vadmágiájának pusztító
misztériuma volt, hisz nem lehetett uralkodni felette.
Daik talán nem
hitt abban, hogy ez a veszély nála is fennállhat. Talán érezte, hogy ez
történik, csak a fájdalom börtönében már nem foglalkozott vele. Vagy úgy hitte,
a szent cél érdekében elkövethet néhány kisebb hibát. Hiszen ő csak egy
rémségtől szerette volna megmenteni a világot…
Az biztos,
hogy kiterjesztette az akaratát, és magába szívott minden elérhető energiát.
Érezte, hogy
az aquir ettől összerándul, de ez is csak új erőt adott neki. A Manaháló felkorbácsolódott
az érintése nyomán, Syrrantrin felforrósodott a kezében, majd egy sárkánytüzű
lobbanással visszatért az otthonába – ha ő is elárulta, hát legyen, nem ejtett
könnyeket utána. A Világrend ellenkezése miatt a környezetében kevés szabad
energia maradt, de Daik nem vesződött ezzel, hisz akadtak más, hatékonyabb lehetőségek
is.
Az aquir
fészkébe túrt, elixíreket keresett, ereklyéket kutatott fel. Agyarpengék törtek
össze, csontvértek roppantak szét, ahogy kiszipolyozta a beléjük égetett
erőket. Émelygett a tisztátlan kisugárzásuktól, de az undor is csak érzés volt,
tartalommal teli, tápláló, értékes energiaforrás.
A barlangon
túl forró vizű forrás surrant tova, amelyből most kifakult a fény, és
megfeketedtek benne a kövek. Odébb egy hasadékban denevércsapat riadt fel. A
szerencsésebbek szürkére aszalódva pottyantak a sziklapadlóra, a többi a folyamatos
szenvedéssel egyre csak kiszolgálta a könyörtelen akaratot.
Óriási, halott
gyökerek kígyóznak a föld mélyén, humuszba, csontba, kőbe vájva: többségük rég
kiszáradt már, ám néhányuk még mindig apró cseppekben hordozza az Ófa korokkal
ezelőtti erejét.
A felszínen a
fekete bazaltbércek alatt egy pillanatra megfagyott a levegő. Levelek milliói
fonnyadtak el, évszázados fatörzsek roppantak szét, görnyedtek a föld felé. Az
élet megannyi aprósága zengő sikollyal adta át kiszipolyozott energiáit… és
lent, az aquir fészkében Daik felkacagott a tudatába gyűlt energiák mámorító
hatalmától.
Valahol az
elméje kettétört egy addig tiszta, érintetlen tükör.
Daik az
igazságra gondolt, a jogos pusztításra, és nem csak akarta, kívánta is, hogy az indulatförgeteg bevégezze
dolgát.
Amikor összegyűlt
a kellő erő, Daik a levegőbe rajzolta a vérbosszú és elmúlás Eredendő Nyelven
írt rúnáit.
A varázslat
záró jele előtt Daik az ég felé emelte a jobb kezét, hogy az ősi szokás szerint
rituáléval a létező legtávolabbi birodalom, a Külső Hidegek Világába száműzze
az aquirnak még az emlékét is.
A mohazöld
köpenyes alak feltűnése a látótere szélén csak egy villanás volt csupán. Azután
kibírhatatlan fájdalom mart Daik tenyerébe, és elsötétült előtte a világ.
Az Asztrálsík
földmélyi üregek uralta homályában fénylő csíkot húzott előtte a zöld
nyílvessző.
A korábbi oldalam hozzászólásai
-
2. Sötét Ezredes 2012. 02. 23. 10:03
Nekem is tetszett az írás (meg a Férgek Aranykora részlet is), szerintem jól megtalálod az idegen fajok egyedi ízét.
Külön pozitívum számomra, hogy a főszereplők gondolati sémái szinte teljesen összecsengenek azokkal az elképzelésekkel, amiket én alkottam az elfekről (és a kyrekről), mikor a bemutatószövegeket olvasgattam róluk a különböző szabálykönyvekben.
A legenda stílusú formátum tudatos választás volt? (A kötet többi novellája is ilyen lett volna?)
Bár ez is ad neki egy jó bukét, sajnos minimálisra csökkenti a monológok és párbeszédek számát, ahol az egyedi elfes íz (ne tessék félreérteni :D) a legjobban érezhető lenne.
(Mint ahogy Cjenhyrennél így is volt.)
U.i.: ha már a kyrnél tartunk, hogy kell a cj kettőshangzót kiejteni?
-
3. Pi-Cinke 2012. 03. 02. 12:25
Ha ez nem a végleges munka akkor az alábbiakat feltéltenül javítsd ki:
- "...de még az alsóbbrendű arisztokrácia között sem tartottak számon..."
Szerintem nincs olyan, hogy alsóbbrendű arisztokrácia. Azok mindig magas rendűek: hercegek, grófok, bárók. Ha a köznemesekre, vagy kisnemesekre gondoltál, ők nem arisztokraták.
Igazából a fantasy műfajban nem vagyok otthon, lehet ebben a világban használhatod így. Egyszerű külsős olvasóként nagyon szemet szúrt.
- "... Daik a tapasztalatlanságát hosszas tervezéssel, és gondos előkészületekkel próbálta helyettesíteni."
A tapasztaltságot lehet helyettesíteni előkészületekkel.
Abban az értelemben, amire te gonolltál a tapasztalatlanságot inkább ellensúlyozzuk.
Bocsi, ha szőrszál hasogatásnak tűnik.
Sok utalás van benne illetve, ezek a kultúrák idegenek nekem, kevésbé értem a történéseket is emiatt. Gondoltam, ha az írás technikai cikkeket elolvastam, elolvasom az írásaidat is.
Várom a végleges változatot is.
További sok sikert :)
-
4. Puma 2012. 03. 07. 10:40
Üdv!
A gyöngyös írásaid vállalhatóak. a geográfust kifejezetten szerettem. mégis úgy érzem, hiba volt rájuk pazarolni az idődet - energiádat. szerintem ebben a történetben, ezekkel a karakterekkel vagy elemedben, szinte lubickolsz írás közben és ez az eredményem is érződik.
ha rajtam múlna, erővel kényszerítenélek, hogy kizárólag ezt írjad. ez a Te meséd.
-
5. Heidel Dan 2012. 03. 13. 21:55
Sziasztok!
Örülök, hogy tetszett a részlet. El is teszem a visszajelzéseiteket a borongósabb napokra.
Dragondark: köszi!
Sötét Ezredes:
A legendás forma itt tudatos választás volt, de ez csak erre az írásra állt. Érdekes, hogy a mozgástér beszűküléséről beszélsz - nekem is ez a legnagyobb problémám az efféle megoldásokkal (meg a párbeszédek hiánya). Ezért úgy vagyok ezzel, hogy egy-egy történetre el lehet lőni ezt a formát, de ez nekem elég is, kb. a jóból is megért a sok alapon.
Szóval a kérdésedre a rövid válasz: nem, a kötet többi írása nem ilyen (általában a történet felől közelítem meg a formát: egyrészt én is szeretek próbálkozni az effélékkel (avagy másképp megfogalmazva JJS kolléga jó példái után után én is bátrabban próbálkozok), meg egyes sztorikat bizonyos formákban könnyebb is elmesélni).
A "cj" ejtése az én olvasatomban "szj".
Pi-Cinke:
Köszi az észrevételeket.
Az "alsóbbrendű arisztokrácia" szándékos megfogalmazás - ez a rám jellemző, "provokatív ábrázolásaim" egyike. Nem egy jó szokás, főleg mert általában nem tudom megítélni, hogy semleges nézőpontból hogy festhet.
Ez itt logikailag megáll ugyan (az aquir ezen a világon a haldokló, lecsúszott ősfajok gyűjtőneve, az arisztokratái többsége is inhumán szörnyeteg, és akik ezek közül is kiestek a pixisből, azok az éltetet tisztelő elfek mércéjével kb. a veszedelmes galandféreg szintet ütik meg)... de az észrevétel jogos, mert magyarázat nélkül ez így a szövegből biztos nem jön át.
A másik sem szőrszál hasogatás - amit írtál, az jogosnak tűnik. zsigerből persze azonnal meglenne rá a magyarázat... de ha valamit ilyenkor magyarázni kell, az írói szempontból már régen rossz (azaz a szöveg tutitbiztos javításra szorul).
Viszont ha van még kedved olvasgatni, baloldalt a Jelenkor írások alatt vannak nem fantasy anyagok is - azokbókl talán több minden kiderülhet (fantasyban bevallottan sűrűbben írok, ez a téma szeretet átka).
Puma: köszönöm, és nem kell kényszeríteni - az idei évre magamtól is eljutottam odáig, hogy megtaláljam az "én meséimet".
Mivel költözési poszt még nincsen ezért csak így : Üdv a Blogspoton! :) Nekem ez a barna ruha már a Freeblogon is tetszett, ha marad az se baj. :)
VálaszTörlésKöszönöm. Nyaralás miatt a tervezettnél lassabban alakulnak a dolgok, de hamarosan lesz új poszt is.
TörlésTetszik a témaválasztás.Csatlakozom egy előttem szólóhoz.Tényleg ilyen témákban szárnyalsz.Örömmel vennék egy ilyen témájú regényt is tőled,a rád jellemző,kidolgozott háttéranyaggal.Előkelő helyet tartogatok egy ilyen mű számára a könyvespolcomon.
VálaszTörlés